Én döbbentem meg a leginkább, amikor kijött az a hajlott hátú emberke, azaz Feith bácsi, aki ugyanolyan piszkos, homályos, összekarcolt szemüveget viselt, amilyenek az ablakai voltak. Különösnek találtam, hogy kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Arra gondoltam: hullát rejteget a házban.
Ha jól látom, nincs teljes egyetértés abban, hogy voltaképp mit jelent a karácsony. Egy biztos: anyám számára Rendet jelentett. Évről évre egyre korábban látott hozzá, hogy szentestére valóban megteremtse, ennek ellenére egyre ritkábban járt sikerrel.
Szenteste van, vibrál az ég, úgy reszket benne a sok kis elsüppedt csillag, mintha a nagypofával ragyogó Holdtól rosált volna be mindegyik, szóval elvileg akár rendes-normális hideg is lehetne, mégis szinte tavaszodik, s én, jobb híján, megint rágyújtok a teraszon.
PIHE: Ezt most talán senki sem olvassa. A szerencsésebbek ma nem lógnak a neten, én meg tök egyedül vagyok. Na, jó, erőt veszek magamon mégis: boldog karácsonyt!
A wringert küzdeni tudás jellemzi és már fióka korában sem foghatod meg a csőrét, nem hagyja. A többiek igen, ő nem. Tényleg olyan volt, mint egy galamb – nem versenygalamb, hanem városi: kicsi és mérgezett, koszos és éhes, kitaszított és lenézett, de wringer, aki a mindennapi hulladékért küzd. Amint a karácsonyért is.
Melyben Urunk születését innepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se mer mozdúlni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.
William Shakespeare
