Nem az apámmal kapcsolatos büszkeségem csökkent, hanem szinte észrevétlenül nőtt fel mellé egy igen távoli ős iránti tisztelet és büszkeség.
Gyakran kísért a gondolat, hogy sütős-főzős képeket rakjak ki vagy recepteket osszak meg, de aztán többnyire elhessentem a gondolatot. Van valami bennem, ami visszatart ettől. Talán mert ez egy kicsit celebkedés – akkor is, ha valóban szeretek főzni, és egyes források szerint tudok is. Igaz, sajnos kevés ételfélét készítek, de ez még változhat – amint változott is 2020 elején. Mentségemre legyen mondva, vannak saját fejlesztésű receptjeim is, és ezeket rendszerint erősen eszik és dicsérik.
Az evés a legközvetlenebb kapcsolat a világgal, hisz magunkhoz vesszük a külvilág anyagát, így teljesen természetes, hogy a virtuális térben is ennyire domináns.
Nincs élő ember a Földön, akinek ne lenne köze ehhez 🙂 De könnyű túlzásokba esni. Én meg talán túlságosan is rigorózus vagyok ezügyben, de azt hiszem, enyhülni fogok. Annál is inkább, mert pár éve egyre fokozódó büszkeséggel gondolok rá, hogy a konyhaművészethez nem akármilyen szálak kapcsolják a családomat,
bő 300 éve.
Mivel apám gyerekkoromban meghalt, anyám pedig huszonhárom éves koromban, harminc éves korom körül rájöttem, hogy voltaképp vajmi keveset tudok róluk. Mit tehet ilyen esetben az ember? Kézenfekvő: családfakutatásba kezd. Bevallom, a szüleimről nem tudtam meg sokkal többet, egyedül apámról, mivel egy iskolatársa missziós szerzetes lett Indonéziában. Ezzel a szerzetessel leveleztem is egy ideig, sőt azt is megtudtam, hogy ott, egy indonéziai parókián apám latinul írott leveleit is őrzik. Régi – talán már be sem pótolható – adósságom, hogy azokat a leveleket megszerezzem. Büszkén gondolok rá, hogy apám olyan jól beszélt latinul, hogy még levelezett is. Élő emberrel nem találkoztam, aki beszélt volna latinul – holott én magam is tanultam latint.
Az ember az apjára – akihez mégiscsak van némi köze – természetesen büszkébb, mint valamelyik távoli ősére. De ez ma már egy kicsit megváltozott bennem. Nem az apámmal kapcsolatos büszkeségem csökkent, hanem szinte észrevétlenül nőtt fel mellé egy igen távoli ős iránti tisztelet és büszkeség.
A családfakutatás eredményeként sikerült kiderítenem, hogy legtávolabbi, egyenesági ősöm az 1650-ben született, erdélyi Misztótfalusi Kis Miklós, aki a magyar nyomdászat és könyvnyomtatás létrejöttében egészen kitüntetett szerepet játszott, egyébként pedig egész életét a nyomdászatban, könyvek szerkesztésével, javításával és nyomtatásával töltötte. Az antiqua betűtípus mellett számos újítás és jeles kiadvány kapcsolódik a nevéhez. Igazán nagy formátumú ember volt, akit élete végén jól meghurcoltak (ez másik történet), de ami most igazán fontos:
ő adta ki az első magyar nyelvű szakácskönyvet.
Nem tudom, hogy a gének hány nemzedéken át és mekkora erővel képesek befolyásolni egy család irányultságát, de tény, hogy a mi családunkban szinte mindenki szoros kapcsolatot ápol a könyvekkel, és általában az irodalommal, elég arra gondolni, hogy anyám élete végégig fejből fújt megközelítően 200 verset, míg apám maga is verselt. A család és rokonság ma is élő tagjai között sokan rendszeresen olvasó és olvasott emberek. Meg aztán itt vagyok én is. 🙂 Még inkább érdekes, hogy van a családnak olyan fiatal tagja is, aki nem egyszerűen csak süt-főz, hanem kimondottan tehetséges ebben. Bár arról nem tudni, hogy Misztótfalusi Kis Miklós jól főzött volna, hogy egyáltalán kitüntette volna magát a konyhatudományban. A szóban forgó első magyarnyelvű szakácskönyvet sem ő írta, hanem egy szerzetes receptgyűjteményét rendezte össze, szerkesztette, és adta ki.
Mindenesetre, ha nem riadok vissza némi arcoskodástól, akkor azt mondhatom: a családunk adta ki az első magyar szakácskönyvet.
És ez nem semmi. Szóval némi közünk-közöm ilyetén a gasztronómiához is van. Épp csak egy mondat erejéig jegyzem meg, hogy nemcsak író vagyok, de ha pisztolyt szegeznének a fejemhez, akkor egy modern nyomdagépet is képes vagyok üzembe helyezni 🙂 🙂
Épp ezért távoli ősöm emlékéből merítek bátorságot a jövőben, hogy egy kicsit több gasztroanyagot hozzak. Főként a nagyobb ünnepek táján. Az idén karanténhelyzet van, szóval most kihagyom a húsvéti klasszikusokat, a lábbetegség miatt egyébként is elmaradtam minden létező dologgal, inkább dolgozom, de mivel az utóbbi hónapokban viszonylag sok olyan ételt készítettem, amit korábban soha, hamarosan hozok róluk képeket és recepteket.
S még valami. Amikor rájöttem, hogy az első magyar szakácskönyv a családomhoz köthető, az első dolgom volt „átlapozni”, és ellenőrizni, vajon benne volt-e a palacsinta 1698-ban.
Megnyugtatok mindenkit: benne!
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
http://https://centauriweb.hu/archiv/konyha/bmw-etelektol-az-aszus-palacsintaig/
http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/jack-london-a-szolo-a-bor-es-tokaj-szimbolikaja/
http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/blog-2019/karacsony-elott-egy-nappal/
Misztótfalusi Kis Miklós! Istenem, régvolt, sokunk latintanárától hallottam először a nevét és most tőled Cen’.
Ő is büszke lenne Rád, köbükunokájára. 🙂
Remélem, jobban vagy és erősen kíméled a bal lábad, persze ezzel az a baj, hogy az ember óhatatlanul a jobbat kezdi el terhelni és ez visszaüthet. talán van valami segédeszközöd, amivel segíted magad.
Szép, nyugis ünnepet, Cen’! 🙂
Köszi! – Gondoltam én is egy mankózásra, egy ideig úgy tűnt, szükség lehet rá, s mankózásban igen remek vagyok, volt alkalmam gyakorolni gyerekkoromban, még versenyt is nyertem a Karolina úti klinikán 🙂
de most úgy tűnik, minden okés lesz – fájdogál, de már abszolút JÁROK!!
Holnap talán már az udvaron is teszek-veszek 🙂
reméljük és kívánom a legjobbakat! 🙂
🙂 🙂
Ám nincs kétségem afelől, hogy a fent említett szakácskönyvben nem a te palacsinta recepted van benne, Cen’, ami nem is országos-, hanem egyenesen világhírűnek mondható, hiszen Észtországban is sütötted és kóstolták már. Jól emlékszem? 🙂
Szóval jöjjenek csak azok a gasztroanyagok, sok-sok képpel megtűzdelve, természetesen!
Ha tudnád, hogy mostanában mi hány frissen sütött kenyér és sütemény képét és receptjét osztjuk meg a fb-on, vagy – mivel celebségre mi sem vágyunk 🙂 – privát üzenetben egymással. Ajajj! 🙂
🙂 🙂 bíztatásnak veszem – a nyitóoldalon már látszik egy “közelítő” tejszínes-boros pisztráng 🙂
meg írtam az imént a madarak (és emberek) táncáról is
valóban, őszintén, de tényleg! remélem, hogy a körülményekhez mérten jól vagy, jól vagytok
Örülök, hogy javul a lábad, de csak óvatosan tevékenykedj majd az udvaron!
A körülményekhez képest jól vagyunk. Mondhatom többesszámban is, azt hiszem, mert a fent említett csereberét Rajna Edittel és Nagyné Icával bonyolítottuk. 🙂 Most éppen a ma sütött kenyeremnek örvendezek, aminek a receptjét Icától kaptam. Jól sikerült és finom is lett, ami így első próbálkozásra igazán nem rossz. 🙂 🙂
Megyek nézni a táncolókat a másik posztban. 🙂
Oh milyen kedves írás- felbátorítottál, hogy Zilahy Ágnes szakácskönyvét többet forgassam s utána menjek vajon a felmenőimhez tartozik-e, bár az Ő arisztokratikus “y”-a az én vezeték nevemben Apám után pórias “i”lett:-))) . Nagyon várom a recepteket, ha hinni lehet a transzgenerációs ügyekben akkor az írás és könyv szereteten kívül biztosan a szakácsművészet is ott van a génjeidben:-)))
Jobbulást a lábaknak, ízes – szaftos , kalácsos , tokaji borozgatós ünnepet kívánok!
Köszönöm – neked is minden jókat! 🙂
Nem bánnám, ha ilyen rokonaim lennének :/
Szívből gratulálok Centauri! Legyél nagyon büszke az Őseidre! Ők elkezdtek valamit, s Hála Istennek Neked sikerült folytatni.🙂🙂. No azt hiszem erre mondják azt; “. Alma nem esik messze……🙂. Kíváncsi lennék melyik recept volt benne amely ma is ismert, gyakran készített.😉,no persze a palacsintán kívül.😉. Áldott , Szép Húsvét második napi estét kívánok! Javulást a bal lábadnak! Üdv. Enikő