2020.10.23. Mutatott medve után talált medvenyom

 

A KORÁBBI RÉSZEKET EBBEN A SLIDERBEN TALÁLOD – LAPOZGASS KEDVEDRE, HA GONDOLOD. A LEGUTÓBBI RÉSZT PEDIG ITT OLVASHATOD 🙂

---

---

Mutatott medve után talált medvenyom

Azt a reggelt sem kapkodtuk el, de létrejött a nagy kerekasztal, a nagy kupaktanács. Térkép továbbra sem volt, internetre nem tudtam felcuppanni, de nagyon hiányzott már, hogy lássam térképen is, merre mentünk eddig, s ennek fényében hová tartunk most már. Jó Murányi azt mondta, innentől Vida a „főnök”, így aztán Vidának mondtam, hogy ha lehet, olyan helyre menjünk, ahol megvan a tengerszint feletti magasság, a lehető legmagasabbra, és ahol sziklafalak vannak, kibúvások, alpesi rétek; ha lehet, fel a törpefenyvesek szintje fölé. Az Alpokból jól ismerem azt a szinttájat, ahol véget érnek a lucfenyvesek, s a helyükbe törpefenyvesek lépnek, még feljebb pedig kopárosok. Ezek remek élőhelyek, és sok jó fajt adhatnak.

Vida egyből tudta, mindezt figyelembe véve merre kell menni, s miután egyeztetett jó Murányival is, készen állt a terv. Továbbra sem tudtam, mi merre van, de volt egy jel, melyből azt gondolhattam, most révbe érünk, de ha lehet, durván. Mikor ugyanis Vida azt mondta, hogy másnap menjünk Nagyhagymásra,

mintegy mellesleg megjegyezte, hogy ott akár zergét is láthatok.

Zergefotók eddig is voltak a honlapomon, sőt egyszer – passzív szemlélőként – még zergevadászaton is részt vettem, az ausztriai Raxon pedig többször is jártam, így pontosan tudtam, hogy ahol zerge jár, az biztos jó hely. A zergejárta öv az, ahol a havasi szürkebegytől a hajnalmadárig bármi lehet. Havasi csóka csak azért nem, mert az a Kárpátokban nem él.

Nem volt előttem világos, pontosan mikor térünk vissza Parajdra, de úgy tűnt, két napon belül semmiképp, így Gusztit megkértem, hogy a medvék szóróetetőjéhez kirakott vadkamerámat, ha majd kimegy kukoricával, legyen oly kedves, hozza be. Ebben megnyugodva összepakoltam, amint a többiek is, leghamarabb Vida, aki nem is igen pakolhatott ki egy rövid éjre, majd szép lassan megindultunk. Csellengtünk egy kicsit, megálltunk Tamási Áron sírjánál, ahol jó Murányi egy fotót kért. Előttem ment Vida és Murányi, középen, a járdán, a Tamási Áron sírjához vezető rózsasorok között, s én, hogy jobb képet készíthessek róluk, kissé letértem, majd hatalmas reccsenéssel kiszakadt a gatyám. Megfogtak Tamási Áron rózsái, s mivel a motyómat igyekeztem minimálisra csökkenteni, attól fogva szakadt gatyában voltam három napon át 😊

Később elmentünk Jó Murányi rönkházához. A völgybejáratnál láttam azt a hegyoldalt, ahol a forgalmas műúthoz egészen közel medvetanyát talált, és ahol az alábbi videó készült.

Barátságos kis völgyön át vitt fel az út, nem is meredeken; inkább dombvidék ez, semmint hegyvidék, de a patak, mely lefelé csörgedez, sok jót ígér, s időnként biztosan megfordul rajta hegyi billegető, de néha vízirigó is talán. A rönkház a puszta közepén áll, nem vezet oda út, de gyalogösvény sem. Ehhez mérten jókora, s kiváltképp lenyűgöző, mekkora szálfákból rakták. Itt nem sokat időztünk, jó Murányi itt is kért egy fotót, amit később ki is rakott a Facebookra, de ott kellett hagyni nála egy dedikált könyvemet is. Míg ő a házban sertepertélt, Vidától megtudtam, hogy a nálam oly nagy becsben tartott lucfenyő és nyír Erdélyben gyakorlatilag gyomfa, és rendszeresen tisztítják tőlük a legelőt. Úgy került ez szóba, hogy néhány fiatal nyír a rönkház mellet is nő.

A szépen berendezett, tágas rönkházban találtunk egy rekesz sört is, s mivel jó Murányi leghamarabb karácsony tájékán térhetett oda vissza, el kellett hozni onnan, nehogy szétfagyjon. Aztán jött a rönkház zárása, ami technikailag nem bonyolult feladat, annál bajosabb lélektanilag. Ha jól érzékeltem, jó Murányi nem kevéssé parázik attól, hogy egyszer feltörik. Zárta is sokáig, vizsgálgatta aztán jó darabig. Lőttem pár fotót, és továbbra is bizakodó voltam, mivel végre tartósan szép idő volt. Néhány szajkó repült a távolban, de egyik sem a vágyott fenyőszajkó.

Jó Murányi félelmei nyilván megalapozottak, hisz lentebb, a völgyben álló hétvégi házak tulajdonosaival beszélve, megerősítették, hogy az ő házaikat is feltörték egy időben; túlzás volna azt mondani, hogy rendszeresen, de nem is egyszer. Jó Murányi szociális igényei itt is előbukkantak, mikor is hosszas beszélgetésbe bonyolódott a telekszomszédjával, ám végül visszaértünk a kocsihoz, némi bajlódás árán megfordultunk, s végre célba vettük az aznapra kitűzött uticélt, a Hargitaligeti-láp völgyét.

Erről a helyről nem sokat tudtam, csak annyit, hogy ott sétálgatunk-túrázgatunk egyet Vidával, míg jó Murányi erre megy, meg arra megy, a dolga után. Mivel Vida választotta a helyet, épp olyan nyugodt voltam a választás „helyességét” illetően, mint amikor Guszti vitt medvelesre vagy a Bucsin-tetőre. Tisztában voltam vele, hogy ez még nem a „nagy durranás”, de bármiféle séta egy patakvölgyben a tiszta szép időben, perspektivikusnak ígérkezett.

Némi egyeztetés és szedelőzködés után jó Murányi kirakott minket egy elágazóban. Kissé elszállt az idő, de maradt pár óránk. Alig vártam, hogy belevessük magunkat a túrába. Úgy beszéltük meg, hogy miután jó Murányi végez Tusnádfürdőn – ahová többek között medvelesre ment -, ugyanott vesz fel minket sötétedéskor, ahol elváltunk.

Eleinte olyan lejtőn ereszkedtünk egy középkorú fenyvesben, ami akár otthon is lehetett volna, de én reménykedtem hőcsíkban, kormosfejű cinegében, fenyőszajkóban, így figyeltem is mindenre. Úgy volt, hogy hív még valakit Vida talán, tartson velünk, azt hiszem az illetővel beszélt az út elején, mindenesetre lemaradt kissé, én meg addig a fenyvest fényképeztem, fényeket, útszéli gombát. Igyekeztem kisajtolni a kevésbé fotogén, kevésbé izgalmas részletekből is valamit.

Negyedórányi séta után bal kéz felől szép sziklaformációk bukkantak elő az erdők közül, s megjelent egy patak is; de nem voltak ezek grandiózus sziklák, lazán járhattunk volna akár a Bükkben is. A völgyben megdöbbenve láttam, hogy a híd egy rozsdavörös patakon visz át. Sokfelé vasasak a források Erdélyben, de ez meglepett – mint utóbb kiderült, félreértettem a helyzetet. Nagy naivan arra gondoltam: te jó ég, mennyi vasas forrás lehet itt, ha egy ekkora patakot vörösre fog! A helyzet azonban az, hogy felhagyott vasércbánya színezi ott a patakot, és nem mellesleg irt ki belőle minden halat. Amúgy tökéletes lehetne pisztrángnak, és persze vízirigónak is. De így? Csak látványnak érdekes és bizarr. Mivel szentül hittem, hogy természetes úton színezett víz ez, nem győztem álmélkodva fotózni. A látvány persze ugyanaz, de azért utólag az ember ezt már másként nézi.

Evésre aznap nemigen futotta, az én gyomrom már majd beszakadt az ürességtől, így a völgyben, alig fél órával az elindulás után, rögtön meg is álltunk enni egyet. Vida zsákjából előkerült a szalonna, sonka, sajt, kenyér. Ettem én is, bár nem sokat. Közben lőttem pár képet, áthúzott egy karvaly, találtam egy „raklap” gombát, s aztán megindultunk a patakmentén, folyásiránnyal szemben. Sokáig reméltem, hogy bár vörös, bár vasas a patak, csak megfordulhat rajta egykét billegető vagy vízirigó. Végül a madarakkal nemigen foglalkoztam, inkább olyan részleteket kerestem, melyek visszaadnak valamit a hely regényességéből.

Alig mentünk fentebb kétszáz-háromszáz métert, amikor letértem a patakmederbe megint, hogy jobb szögből fotózhassak partra rakott, vörösre színezett fatörzseket, a parti hordalék finom fövenyes részén furcsa lábnyomra bukkantam. Mivel soha életemben nem láttam ehhez foghatót, hirtelen nem tudtam, mi az. Leginkább olybá tűnt, mintha valaki mezítláb tapodott volna ott. De ha igen, akkor nem akármilyen lábbal. Némi vizsgálgatás után persze leesett, hogy talán – életemben először – medvenyomot találtam. Mivel a nyom kissé elnagyolt volt, én meg ugyanennyire bizonytalan, visszahívtam Vidát, hogy megerősítse vagy megcáfolja felfedezésem jelentőségét 😊 De megerősítette, és ettől igen boldog lettem.

Ez csak nyom volt, igen, s mi egy nyom a medve egészéhez mérten?

Csakhogy mindkét medve, amit addig láttam, „mutatott medve” volt; jó az, értékes is, örül is neki az ember, persze. Viszont a nyom „talált nyom” volt, nem mutatott; érthető a distinkció, remélem; a medvéhez odavittek, a nyomhoz meg én mentem; hagyni, hogy odavigyenek a medvéhez, nemigen érdem; megtalálni a nyomát, még ha annak – ellentétben a medvével – súlya sincs, mégis csak nagyobb a súlya; így azt hiszem, jobban örültem a nyomnak, mint korábban a medvének. Arról nem is szólva, hogy a nyom azt ígérte: újabb medve lehet. S immár talán „talált medve”.

Vida – akárcsak a következő napokban mindig – lassan, egyenletes tempóban, kimérten haladt, battyogott. Míg én erre-arra kanyarogva, ide is meg oda is beugorva; erre sasolva, meg arra sasolva.

Vida bármely helyzetben olyan maradt, mintha a megvilágosult Buddha és a finn Mikulás ösztövére volna;

amennyire ilyen rövid idő alatt láthattam, nem könnyű kihozni a sodrából, amint a tempójából kibillenteni se igen lehet. Ha egyszer valamerre megindul, még ha nem is áradó folyóként, forradalmi hévvel, akkor is valamiként ellenállhatatlanul megy, s nem áll meg. Figyelnem is kellet aztán néha, ha valahol tovább fényképeztem, hogy valahogy az út mentén a fák között „visszataláljam”.

A völgy bejáratához közel apró védett tőzegláp búvik meg szerényen – s én szívből szeretem a lápokat, hisz itthon a nagy patak túloldalán is láperdő van, épp úgy égerekkel, mint az erdélyi völgyekben. A sásoson jól kivehető vadjárás vágott át, a láp szélében pedig egy szokatlanul alacsony les állt. Vida a vadjárást rögtön kiszúrta, de felfelé tartva nem álltunk meg ott.

Feljebb jutva a sáros úton egyre több helyen találtam egyre több és egyre szebb medvenyomokat.

Figyeltem persze, csöndben is voltunk, s bár fényes nappal nem sok esélyünk volt rá, továbbra is „talált medvét” reméltem. A vörös patak medréből egy ponton tisztás féle sejlett a hegytetőn, ezért úgy döntöttünk, elhagyjuk a patakmedret, s felmegyünk megnézni, mi van odafönt. Nem bántam cseppet sem, mert a meder csöndes volt, s úgy éreztem, kihoztam belőle már, amit lehetett.

Azt az oldalt nem fenyves, hanem hegyvidéki bükkös borította, s annyiban érdekes volt a számomra, hogy akár új fajt is adhatott volna, mivel a hegyvidéki bükkösöknek is megvan a maga harkályfaja, még ha nem is annyira unikális, mint a hőcsík. Ez lett volna a fehérhátú harkály (ő egyébként Magyarországon is él), de önmagában az is nyeremény volt, hogy új élőhelyen fényképezhetek. A hegytetőre érve nem tisztást találtunk, hanem széltörést, ahol hosszú sávban rettentő nagy fákat egyirányba döntött le a szél. Nehéz elképzelni, mekkora szelek tesznek ekkora kárt, főként a fenyőnél jóval stabilabb bükkösökben, de nem ritka jelenség Erdélyben; később is számos helyen találkoztunk jelentős széldöntötte erdőrészletekkel.

A széldöntött bükkök sávjánál megálltunk, jól esett leakasztani a nyakamból a nehéz gépet, csodálatos taplók nőttek mindenfelé, és az egész hely vadregényes volt; Vida is nézelődni kezdett, el is bóklászott, én az érkezési pontnál fényképezgettem taplót, kidőlt fákat, és ahogy néztem és másztam a hatalmas kifordult gyökereket, nem tudtam nem gondolni azzal, hogy bármelyik alatt kiváló tanyát találhat egy medve. Valóban, itt nem kell sokat keresgélni, míg talál egy jó fekvőhelyet; egy pontot, ahol könnyűszerrel áshatja be magát a gyökerek alá; ugyanígy kiváló ez farkasnak és hiúznak is. Nem féltem, de azért másként mozogtam, mint otthon. Hátul, a tarkómban mindvégig ott motoszkált egy érzés; nem tudtam a megszokott felhőtlenséggel jönni-menni a gyökerek és törzsek között.

Miután befejeztem a fotózást, s a fény is megfogyatkozott, összepakoltam a cuccaimat egy fatörzsnél, és pedig a fatörzsnek döntöttem a hátamat. Nem mentünk sokat, mégis jól esett egy kis pihenő. Ahogy ott üldögéltem, feltűnt, hogy valóban rengeteg az avaron a bükkmakk. Nem először látok bükkmakkot, de most már tudtam, hogy a medve ezen hízik ősszel. Emiatt nincsenek ott a szóróetetők kukoricáján sem. Felvettem egyet, és mivel a bükkmakk igen apró, próbáltam elképzelni, mennyit kell ebből felporszívózni mondjuk egy akkora medvének, mint amit fényképeztem. Egyáltalán hogyan eszi? Felnyalogatja? Felszippantgatja? Ezeket az apró izéket azzal a két hektós szájával? És egyáltalán: mennyi idő alatt eszik meg annyit, amivel aznap jól lakik? Olyan ez, mintha nekem popcornnal kellene jól laknom, de úgy, hogy az egészet kiszórják az erdőben. Nem. Ennél is rosszabb. Méretarányosan inkább napraforgóval kell ezt elképzelni. Szétszórják a napraforgó adagomat az erdőben, bele az avarba, s nekem így kellő mennyiséget összeszednem. Ezek után nem csodálom, hogyha megzavarják, néha igencsak ideges a medve. Lehetséges, hogy a szedegetéstől alapból is sík ideg? 😊

De legalább finom a bükkmakk? – és életemben először megkóstoltam. Könnyen kibontható a héjból, és igen, kimondottan finom. Nem olyan ízes, mint a mogyoró, de kissé arra emlékeztet. Végül is nem kizárt, hogy ez a medvének is örömöt okoz.

Vida nagyon eltűnt, de annyira, hogy már azon gondolkodtam: mi történik, ha vissza sem jön. Utána nem megyek – gondoltam –, egyrészt nem tudom, merre ment, másrészt már nyugodott a nap. Fotózni sem lehetett már. Jött – még ha lassan is csak – a medvejárás ideje. Néha füleltem is, hátha csörtetést hallok valahol. De se Vida, se medve nem érkezett, és hangokat sem hallottam. Jó ideje ücsörögtem ott, és rágcsáltam a bükkmakkot; annyira jó ideje, hogy

egy idő után már olyan generális kérdések foglalkoztattak, hogy voltaképp milyen állat a medve. Mert valahogy sehogysem illik a „világképembe”;

talán ezért is van az, hogy nincs irányába oly erős vonzódásom, mint például jó Murányinak. Épp a makkevése miatt ugrott be, hogy bizonyos szempontból egy spéci és rettentő nagy vaddisznó; bundáját és termetét tekintve viszont inkább bölény; a kettő ötvözete, beoltva ragadozó természettel; végül igen elmésen megállapítottam, hogy azért nem gyúl a szívemben erős vágyakozás a medve irányába, mert se nem vaddisznó, se nem bölény, se nem tisztán ragadozó (mint a farkas), majd ennél is elmésebben megállapítottam: „De, hisz ezért medve!”

Később azon tépelődtem, talán kiáltozni volna jó Vida után, de nem kellett, előbattyogott magától is, épp onnan, ahol korábban eltűnt. Megbeszéltük – s egyet értettünk abban -, hogy mivel elment az idő, visszaereszkedünk a patakmederbe, és ahogy jöttünk, elindulunk visszafelé. Ezúttal már komolyan reméltem egy medvét, de hiába. Eseménytelen utunk volt, egészen az égerlápig. Hamar le is értünk, már nem csalinkáztunk, én sem fotóztam. A lápnál viszont Vida javasolta, hogy üljünk fel a lesre, hátha a korábban látott csapáson kijön valami. Fel is ültünk szépen, és úgy egy órát üldögéltünk oly csöndben, mintha ott sem lennénk, gyakorlatilag sötétedésig. Ez idő alatt százszor képzeltem oda medvét, hiúzt, farkast mindenüvé, ahová csak képzelhettem.

Legfényképeztem a láp szélén álló táblát, hogy a neve biztosan meglegyen – aznap ez volt az utolsó fotóm. Szép a név is: Hargitaligeti forrásláp – én meg várakozás közben legyártottam a címeket arra az esetre, ha medve jönne, ha farkas, ha hiúz.

HARGITALÁPI MEDVE

FARKAS A FORRÁSLÁPON

A HARGITAI HIÚZ

A címek tehát megvoltak, már csak medve, farkas vagy hiúz hiányzott. De mindhiába. Miután már nem láttunk semmit, és azt hiszem, fáztunk is már, lemásztunk a lesről, kiballagtunk a völgyből a műútig, s ott még lejjebb sétáltunk. Nem sokat mentünk lefelé, amikor jó Murányi halálpontosan bejelentkezett, így indulhattunk is a találkozási pontra. Mindenféléről beszéltünk egy darabig, nem mintha Vida Gábor vagy én erőltettük volna a beszéde; el is hallgattunk egy idő után, az utat épp csak némi holdvilág mutatta, de azért láttunk mind a ketten. Mikor viszonylag hosszan mentünk némán, a tök sötétben, az úton, a fölénk boruló fenyőfák árnyai alatt, Vida egyszercsak azt mondta:

„Azért beszélgessünk valamiről. …A biztonság kedvéért.”

---

Folyt. köv.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

---

---

---