Seregély (Sturnus vulgaris) – Free photo
2021.03.03. Legszebb seregélyem
Az idén már február 20-án megérkezett az udvarba az első seregély. Általában március első napjaiban jönnek. Az első teli torokból éneklő madár pedig január 6-án egy léprigó volt. Ma már madárénektől hangos minden reggel, és ilyenkor mindig eszembe jut egy seregély.
Sok madár éneke lenyűgöző (erről írtam már ITT is), de igazán ritka, hogy konkrétan egy madár énekébe szeressünk bele. Ez leginkább akkor fordulhat elő, ha mondjuk kanárikat tartunk otthon, és akad közöttük egy-egy rendkívül tehetséges példány; mert ahogy ember és ember sem egyforma, s nem vagyunk egyformán tehetségesek mindenben, úgy a madarak között is vannak jó és kiválóbb példányok.
Ha jól számolom, hét olyan madárral találkoztam életem során, akiket egy életre megjegyeztem.
A legemlékezetesebb talán egy vas megyei énekes rigó volt (a Pityerszeri csárda diófáján), sokat emlegetek két békásmegyeri fülemülét is, egy másik fülemülét a környéken hallottam, mely kiugróan tehetséges volt; gyakran jut eszembe egy piliscsabai és egy révfülöpi szajkó is, de leggyakrabban arra a seregélyre gondolok vissza, aki itt, a saját udvaromban bukkant fel 2010 tavaszán. Nem az első hullámmal érkezett, napozó idő volt már, április vége, május eleje, amikor megjelent a diófán. A seregély vonulása ugyanis rendszeresen elhúzódik. Gyakran már február végén megindul, de még május elején is látni átvonuló csapatokat.
A kert alsó részében áll az említett diófa, és a szomszédságában egy kis domb, amit „nagy ágyúdombnak” mondok évtizedek óta, és ami a legkiválóbb hely egy kis pihenésre és napozásra. Akkortájt még előfordult, hogy kifeküdtem a napra az éjszakai írás után. Egy ilyen alkalommal a hátamon feküdtem, lehunyt szemmel, és hagytam, hogy a nap szinte átvilágítsa a testem. Közben persze hallgattam a kert, a mező és a közeli erdő tavaszi zsibongását. Akkor szólalt meg pár méterre tőlem egy seregély.
A seregély az egyik legjobb hangutánzó. Neki köszönhetően akár már februárban is hallani sárgarigóéneket, holott a sárgarigó jóval később, május második felében érkezik.
Gyakran utánozza az ölyvek hangját (ezt a szajkó is kedveli), de voltaképp bármiféle hangot, melyet gyakran hall. A telelőterületről gyakran importálja olyan fajok hangját, melyekkel együtt mulatja idejét a telelőhelyen. Utánzásban a seregély valóban az egyik legjobb, de az a madár, akivel 2010-ben hozott össze a jó szerencse, kivételesen nagy tehetség, egy zseni volt.
Feküdtem a nagy ágyúdombon, hallgattam a ficsergését, a pattogó, bugyogó hangsorokba beékelt lopott motívumokat, és hamar rájöttem: ez a seregély a csemegéznivalók valóságos tárháza. Volt az énekében minden. Az átlagosnál jóval több „vendégszöveggel” dolgozott. A szokásos ölyvhangok, sárgarigós flótázások mellett nádiposzáták, billegetők, cinegék strófáit is használta. Néhány nekirugaszkodás után, ahogy az a seregélynél szokás, folyamatos énekbe, variálgatásba ment át, majd a sok motívum egyetlen szimfóniában egyesült.
Amit akkor hallottam, nehéz leírni. Ő volt az egyetlen madár, aki egy komplett képet, teljes panorámát vetített elém az énekével.
Mert nem egyszerűen arról volt szó, hogy szépen és gazdagon variálgatta az innen-onnan összelopott dallamkincset. Ez a seregély egy élőhelyet, minden valószínűség szerint egy konkrét erdőszél képét énekelte meg.
Sokat segített az ének „értelmezésében”, hogy sok ahhoz hasonló élőhelyet ismerek, amit ő akkor megénekelt. Szűk, erdőkkel övezett völgyekben megbújó kis tavakat. Ha visszagondolok arra a seregélyre, ma is lúdbőrös leszek. Az a seregély felvette egy ilyen kis tó partjának teljes hangarzenálját, és hiánytalanul énekelte vissza. Feltételezem, hogy egy ilyen erdei tavacska partján lehetett fióka. Talán „gyermekkori emlékképeit” énekelte vissza. Mintha elmesélné, hol nevelkedett fel, milyen volt ott; mintha azt mondaná: „Oda vágyom vissza!” Hasonló völgy lehetett az, mint az én völgyem, csak itt épp (sajnos) nincs tó.
Fotó: Centauri
Feküdtem a nagy ágyúdombon csukott szemmel, néha enyhe szellő szaladt végig a bőrömön, a szemhéjon keresztül narancsvörös ragyogás töltötte be a fejem, és őt hallgattam; s ami a legzseniálisabb volt: a visszhangokat, a hajdani kis tó teljes-pompás akusztikáját is visszaadta. Ott volt az énekében a víz parti locsogása, a nádas halk zizegése, a függőcinege vékony sípszava, a partot kísérő erdőben kitartóan éneklő fekete rigó és barátposzáta éneke, amit néha egy távoli csilpcsalp füzike ütemes éneke és egy még távolabbi kakukk szava tarkított. Időnként egészen közelről egy vízityúk kotyogását hallottam, majd távolról, visszhangosan egy szürke gém kiáltozása vegyült a dallamáradatba. Harcsa kaffant, jégmadár repült át, ölyv vijjogott egy darabig a magasból, majd egy holló korrogott valahol az erdő sűrűjén. Róka vakkantott, őz ugatott párat, aztán inkább csak csobogás, valahol halkan tücskök ciripelése.
És ahogy hallgattam a hangok áradatát, azt az organikus összhangzatot, amit az a seregély hangról hangra visszajátszott, váratlanul tökéletes élességgel láttam magam előtt azt a helyet, amiről énekelt.
Hosszú, keskeny tó a völgyben; jobbról tölgyerdő, keskeny nád és gyékénysáv a parton, balról, kissé messzebb legelő vagy rét, s az odú, ahol ő felnőtt ott van valahol a part fölé hajló egyik öreg fűzben, ott, ahonnan szinte a vízre látni, s ahol függőcinege költ a szomszédban; ahol időnként jégmadár húz el a vízre nyúló ágak alatt, ahol néha gémek ülnek fel a fa csúcsára.
Fotó: Centauri
Emlékszem, gyerekkorunkban mennyire odavoltunk, ha valaki sztereó magnóval dicsekedhetett. Emlékszem, mekkora élmény volt először kvadrofon hangzásban gyönyörködni, például Pink Floyd albumokban. Emlékszem, mennyire örültem, amikor megszereztem az első 5.1-es erősítőmet. Emlékszem, milyen sokat jelentett a zenehallgatás hajnalán, ha térhatással találkoztunk. Évtizedek múltak el, mára a sztereóhatás már minimum, de lassan az 5.1 is alapkövetelmény. Az a seregély, 2010 májusában tökéletes 5.1, sőt 7.1-es és 10.1-es térhatást produkált a diófa csúcsán üldögélve, s felidézve egy helyet, ahol sok időt töltött korábban; ahol épp egy ilyen kellemes, napsütötte májusi délutánon hagyta el életében először az odút.
Szoktam mondani, hogy egy regény akkor jó, ha az olvasó látja is, amit olvas. Ugyanez igaz a zenére is. Amikor hallgatunk valamit, a jó zene képeket, általában erős képeket hív elő bennünk. Nem véletlen, hogy az elmélyült zenehallgatás (és éneklés) gyakran jár együtt a szem lehunyásával; kizárunk ilyenkor mindent, ami ezt a belső képalkotást megzavarhatná.
Mindig is csodáltam és sokra tartottam a madarakat, de azt egy pillanatra se hittem, hogy efféle képalkotást kiválthat belőlem egy madár éneke is. Egészen addig, míg a 2010-es seregély le nem kottázott nekem egy komplett tópartot.
Sosem felejtem el. Köszönet érte!
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Free photo
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Vannak már a környéken, néha megjelennek, bogarásznak a kertben, (előjöttek a bodobácsok) de még idén nekem nem énekeltek. Voltak évek, amikor bedőltem a hangjának, kerestem a sárgarigót, de csak egy seregély skálázott az eperfán.
Szívesen rákattintottam volna itt a posztban egy olyan videóra, amiben hallgathattam volna egy kicsit a seregély énekét.
(Megtettem a neten! 🙂 )
Csodás! Csupa líra, prózában.
Valami varázs !Szinte én is hallottam a hangok áradatát, becsuktam szemem,
s a képalkotás is megindult…Seregély gyönyörű!/színkavalkád:)
Gyönyörű írás, gyönyörű képek, a szellőrózsa a nyitóoldalon varázslatos – hófehér, tiszta, lágy és mulandó. Gazdag belső világ, ahol a festményeid madarak dala veti a vászonra.
Irigylem ezt az eggyé válást a természettel, a Föld anyán a nap melegében a madárdal ringatásában. Gyógyulj ebben az ölelésben, a legjobbakat Neked Cen.
Igy me’g sosem gondolkodtam madarakrol, ahogy itt olvastam,köszönöm!! Uj tavlatot nyitott ..es sok eröt, gyogyulast kivanok!!