• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2022.04.15. Hajnal az alkonyban – Az ember jövője

Hajnal az alkonyban – Az ember jövője

Újra és újra meggyanúsítom magamat azzal, hogy mindössze szeretném elkerülni a borúlátást és depressziót, esetleg a végzetesnek tűnő, s vert helyzetből fakadó szellemi restséget, mégis, minden önrevízió után egyre inkább azt gondolom, hogy az ember ámokfutása nem csupán a Homo sapiens pályafutásának utolsó fejezete, hanem egyúttal egy új emberfaj, a Homo cooperans nyitánya is. Két tézisem van:

  • Érdemes evolúciós léptékben is megvizsgálni önmagunkat.
  • Evolúciós léptékkel mérve valószínűsíthető, hogy az a történelem, amit mi élünk meg, erős alapja lesz a Homo cooperans vagyis az „együttműködő ember” létrejöttének, mely olyan társadalmat épít majd, amit örömmel cserélnénk fel a mai társadalmak bármelyikével, de ami a legszebb: e viszonylag közeli emberfaj távoli társadalmának létrejöttében a ma élő Homo sapiensnek, vagyis nekünk is juthat jelentős szerep.

Második tézisem annyira futurisztikus, sőt utópikus, hogy megindoklása alapos elemzéssel lehetséges csak. Megelőlegezni sem lehet egyik bizonyítékát sem, így nincs más út, mint a legelején kezdeni. Először egy rövid összefoglalóval, hogy tiszta legyen, milyen alapállásból vizsgáljuk a Homo cooperans megszületését jósló részletkérdéseket.

Érdemes nagy léptékben vizsgálni önmagunkat?

Jó ideig nem tudtam mit kezdeni azzal a kérdéssel, vajon az embernek, a Homo sapiensnek milyen sors jut a távoli jövőben vagy akár csak középtávon is, a következő pár száz évben. Joggal merülhet fel a kérdés: mi értelme erről gondolkodni? Talán valóban értelmetlen. Engem azonban egy jobb, minőségibb és méltóbb élethez segít hozzá, ha a magam sorsát és életét képes vagyok beilleszteni a Homo sapiens, sőt a bioszféra történetébe is. Ha láthatok, sejthetek valamit a Homo sapiens jövőjéből is, akkor könnyebb választ találni arra, mit kell kezdeni egy pandémiával, mit kell kezdeni ideológiai háborúkkal, az interneten elhatalmasodó agresszióval, egy konkrét háborúval, vagy akár olyan „marginális” kérdésekkel, mint az, hogy mi értelme annak, ha minden korábbinál nagyobb erővel törekszünk az űr meghódítására.

Kíméletlenül hosszú ideig úgy éreztem, hogy masszív köd függönyzi le előlünk a jövőt. Annak ellenére is, hogy – amint azt már sokszor megírtam – jó pár válság előre jelezhető volt: a menekülthullámok, egy világjárvány kitörése vagy a klímaváltozás is. Mégis: hosszú-hosszú ideig nem rajzolódott ki tíz és száz elemből-válságból sem egy közel egységes, értelmezhető kép.

Újabban azonban nem előttünk, mint inkább mögöttünk van a köd, és előttünk viszonylag világosan, egyértelműen látszik az a völgy, ahová tartunk; az a jövő, amibe a Homo sapiens „önként” ugrik és szabadesésben zuhan.

Az is látszik, hogy bár ez a Homo sapiens bukásához vezet, ugyanakkor nem jelenti az emberi nem eltűnését. Olyan léptékű változás és ezzel együtt (mint mindig az evolúció során) olyan szelekció jön, mely a Homo sapienst, evolúciós-történelmi léptékkel mérve váratlan gyorsasággal eltünteti, de mint oly gyakran a földtörténet során, ezúttal sem nyomtalanul; az egykor nagy egyedszámú domináns faj felívelését egy pillanat alatt megszakítja, tömegességét drasztikusan visszaveti, de a maradékából új fajt fejleszt.

Szorongás és csalódottság forrása lehet önmagunkra úgy gondolni, mint akik fejlesztések és evolúciós folyamatok, „szándékok” bábjai, számomra azonban nincs ebben semmi megalázó. Nem csalódtam. Sosem hittem abban a szabadságban, amely akár az evolúció képességeit és erejét is meghaladhatja. Abszurd elgondolás volt mindig, ma is az. Épp ez az abszurd, semmivel sem indokolható elképzelés lehet a rendszer részéről az egyik – ha épp nem a legmeghatározóbb eszköz –, amellyel a Homo sapienst a neki tetsző irányba tereli; amivel ráveszi ezt a fajt, hogy egyrészt beteljesítse azt a küldetést, amire „fejlesztették”, másrészt arra, hogy küldetésének végén önként és dalolva nyomja meg az önmegsemmisítést elindító piros gombot. Mindez nem lomboz le, mert mindig is úgy gondoltam, hogy azok a cezúrák sem léteznek, melyeket az ember az elméjében létrehozott. Egy élet nem addig tart, míg a szívünk utolsót dobban. A görögök még tudták ezt, amikor azt mondták: kétszer halsz meg; egyszer, amikor sírba tesznek; másodszor akkor, amikor utoljára mondja ki valaki a nevedet”. Az a nézőpont, mely mára dominánssá vált, mely egyrészt tagadja az ilyen folytonosságokat, mely másrészt akár erőszakkal is igyekszik megszakítani azokat (ideológiai alapokon például),

épp az a szoftver, amely szükséges lesz a Homo sapiens felszámolásához, és a régi, de szelektált alapokon történő fejlesztésekhez egy új, más célra rendelt faj gründolásához.

Épp az a rövidlátás szükséges a Homo sapiens irányításához, amit a születés és halál közötti időszak túldimenzionálása jelent. Középtávon a csőlátásban szenvedő többség nem marad meg. Egy kisebbség szintén elszenvedi mindennek szörnyűségeit, de legalább esélye marad a fennmaradásra – ez a kisebbség azonban már most is annyira elkülönbözött a többségtől, mintha a két csoport két különböző bolygóról érkezett volna. A lélekszámát tekintve kisebb csoportban van az a potenciál, ami nem a Homo sapiens megmentését vagy további fejlődését, hanem az új hominid, a Homo cooperans létrejöttét célozza.

Mindez egyelőre persze csak egy kép. A kérdés valójában az: Mi utal minderre? Hol van erre bármiféle bizonyíték? Hol látunk olyan erőket, szoftvereket, programokat, működési módokat, melyek ebbe az irányba viszik az embert? S ha egyszer küldetésről, evolúciós célokról beszélünk, akkor mi volt a bioszféra célja a Homo sapiensszel; másként: mi értelme volt annak – nem erkölcsi vagy teológiai értelemben –, hogy létrejöjjön az ember? S ha volt efféle cél, mi volt az? És meghatározható-e vajon, hogy betöltheti-e ezt a célt, és ha igen, akkor mikor. Előttünk van ez a cél vagy mögöttünk?

Talán az sem véletlen, hogy e kérdések sokáig annyira távolinak, légből kapottnak, indokolatlannak tűntek, hogy a közelükbe se férhettünk. Nem véletlen, hogy sokáig csak a köd volt előttünk, és ironikus, szintén a rendszer elménket „szándékosan”, de legalábbis rendszerszinten korlátozó működésére utal, hogy a köd csak abban a pillanatban ritkul meg és enged minket a jövőbe látni, amikor a legalapvetőbb szabályozó programokat már „elindították”, s ezzel együtt a Homo sapiens is rákerült arra a vágányra, ahonnan nem képes már leszállni, s már ellenállóképességét (melyre sokáig szintén szükség volt, többek között azért, hogy felemelkedhessen) visszanyesték már, az új „feladatra”: a hirtelen kiszállásra, lesüllyedésre és eltűnésre.

Ahogy az várható volt – mert minden híreszteléssel szemben várható volt – a változás, az ember sorsának átfordulása nem egy lassú, észrevehetetlen folyamat.

Annak idején, 2017-ben jeleztem is, írtam róla, hogy szabad szemmel messziről is jól felismerhető pillanat volt 2017 nyara, amikor az éghajlatváltozás egy viszonylag lineáris pályáról exponenciális pályára állt át. Ennek előjele-szele volt a 2015-ös menekülthullám, mely mögött jelentős éghajlati hatások is álltak. 2017-ben soha nem látott új tempóba és minőségbe csapott át az éghajlatváltozás, 2019-ben már jött a pandémia, s miután – nem kevés tanulsággal – úgy rajzolta át a civilizációs térképet, ahogy azelőtt semmi, és elvett tőlünk két évet, következett a gazdasági válság, amelynek az elején állunk csak, de ami jelentős részben a pandémiára adott hibás válasz eredménye: a helyes válasz az lett volna, ha kísérletet teszünk egy teljes átállásra, például a fogyasztás drasztikus csökkentésére, de mint kiderült, erre se a politika, se a gazdaság szereplői, s ami tán a legfontosabb: a „jó nép” sem hajlandó. Rögtön hozzá teszem: ez a válasz csak a Homo sapiens szemszögéből helytelen, amennyiben megállíthatatlan süllyedésünkhöz vezet – a bioszféra szempontjából könnyen lehet, hogy ez épp a „céljainak” leginkább megfelelő, tökéletes válasz. Mivel a pandémia ideje alatt az elsöprő többség semmi egyébre nem vágyott, minthogy visszakapja régi életét, és minden mehessen tovább, épp úgy, mint AZELŐTT, a gazdaság és a politika korifeusai megadták ezt: temérdek pénzt öntöttek a világra, ez pedig inflációhoz vezetett, minek következtében a fejlett világ a pandémia után egy gazdasági karanténidőszak elé néz (mielőtt belefutna egy „klímakaranténba” is), mindennek pedig szerep juthatott abban is, hogy épp most tört ki az orosz-ukrán háború. Jól látszik, ezzel többé-kevésbé tisztában van mindenki; újabb határvonalat léptünk át, s nem egyszerűen az igazolódik, hogy a történelemnek egyáltalán nincs vége, egyáltalán nincs szó arról, amit 32 évig igyekeztek elhitetni velünk (beköszöntött a felvilágosultság győzelmének korszaka), épp ellenkezőleg: alsó hangon is legalább a hidegháború időszaka tér vissza, de még inkább egy újabb hosszú küzdelem legelején állunk, ahol nagyhatalmak és brutálissá növekedő cégek és az abszurdumokig vitt ideológiák fognak ádáz harcot vívni – kerül amibe kerül; világos, hogy ez a 32 év csupán az újabb vihart megelőző, megtévesztően nagy csönd volt – ez egyébként szintén látható volt jó előre. Az első pillanattól.

Mindezt tetézi, hogy az új információs tér, az internet minden korábbinál erősebben, korlátlanul növeli a kedvezőtlen hatásokat (erről részletesen később).

A fenti tényezők mindegyike megér egy misét, amint a hozzájuk tartozó alkérdések mindegyike is (például ezidáig a pandémiára adott válaszaink értékelése visszamenőleg sem történt meg), de mivel most két kérdésben is az egekig habzik a kommunikációs háború, felborítva a logikai sorrendet és a történetiséget, egyetlen részletkérdésre fókuszálok csak. Mert gondoljunk bármit is a Homo sapiensről, gondoljunk bármit arról, hogy egyáltalán érdemes-e az ember, mint faj sorsával foglalkozni, a személyes sorsunk, az egyén boldogulása és méltósága mindenképp fontos. És ha az utóbbi hetekben valakinek jutott ideje nyomon követni a külhoni vagy hazai eseményeket, minden bizonnyal érzékelte, mennyire nehéz megőrizni bármiféle egyensúlyt; bizonyára érzékelte, hogy óráról órára egyre messzebb kerül az amúgy is fényévekre távolodott tisztánlátás halvány reménye.                        

Frusztráció, agresszió és kontraszelekció

Ideológiák harcában nem az a legnagyobb gond, hogy léteznek ideológiák, hanem az, hogy „harcolnak”. Nem szembesítés, mérlegelés, összevetés, ellenőrzés, revízió formájában találkoznak egymással, hanem összecsapás formájában. Összecsapás, harc és háború elképzelhetetlen agresszió nélkül. A harcoló felek meg is tesznek mindent azért, hogy növeljék a harci kedvet, az agressziót. Önmagában ezzel sem volna baj (mondhatnánk: míg tetlegességig nem fajul a helyzet), de van néhány törvényszerűség, ami ezt a harcot eleve meddővé és kilátástalanná teszi. Az agresszió mágnesként vonzza a frusztrált embereket, függetlenül attól, hogy mi az ideológiai tartalom. Az agresszió vonzereje miatt bármely ideológiailag elkötelezett csoportba egyre növekvő mértékben áramlik be a frusztrált népesség, amely tovább növeli az agressziót, a megnövekedett agressziós szint még erősebben vonzza a frusztrált rétegeket, és így tovább a végtelenségig. Ezzel a vonzerővel bármely ideológia maga alatt fűrészeli a fát, mert ez a folyamat nem az ideológiák egyre magasabb szintű át- és újragondolásához, megtámasztásához vezet el, hanem kontraszelekcióig.

A frusztráció meggyengít és nem erősít. Instabillá tesz, és nem stabillá.

A táborokba és ellentáborokba tömegével beáramló frusztrált emberek sokasága is csak időlegesen és kizárólag tömegében képes megemelni egy ideológiát, minőségében és érvényességében épp úgy gyengíti, amint a személyes frusztráció az egyént teszi instabillá. Ellenben minél többen áramlanak be, annál inkább erősödhet az a tévhit, hogy eljön majd a „végső győzelem”; az az illúzió, hogy ha már ennyivel többen vagyunk, végül nem is lesz más, csak mi. (Amint Fukuyama „kihirdette a történelem végét” – s most látni csak igazán, mennyire téves és hamis, sőt veszélyes és káros kinyilatkoztatás volt ez.) Mert ez az érzet épp olyan, mint amikor egy tényleges háborúba egyre több és több katonával megyünk. A résztvevők számának növekedésével valójában nem a háború indokoltsága, csupán a hossza és az áldozatok száma növekszik meg.

Hamar kialakul az az érzet is, hogy a „helyes gondolkodás” elsőrangú mércéje az agresszió szintje legyen. Így egyre elfogultabb, egyre alacsonyabb szintű gondolkodás és kommunikáció alakul ki. Ez egy ördögi kör, amelyből nem tudunk kilépni. Eddig sem tudtunk, ezután sem sikerülhet. Ha egy elkötelezett csoport tagja egy ponton mégis visszafordulna ezen az úton, vagy akár csak azzal próbálkozna, hogy az egyre kevéssé árnyalt kommunikációba nem új, csupán árnyaltabb színt vigyen, az egekbe tolt agresszió miatt azonnal, statáriálisan, a sajátjai szedik darabokra.

A jövő embere, a Homo cooperans számára ez nem perspektíva, ebben képtelen részt venni. A jövő emberének csírája azonban már most is bennünk van, máskülönben az evolúció nem találna semmit a Homo sapiensben, amit érdemes átmenteni az új hominidba. Ebből a szempontból a jelen, az alkony „harmadik utas” embere többé-kevésbé máris tekinthető Homo cooperansnak, vagy legalábbis annak a gyújtópontnak, ami az új hominid kiindulópontja lehet. Az ő számára is nagy a kísértés, hogy frusztrálttá váljon, hisz ebben a szakaszban, az evolúciós váltás kellős közepén két pad között a padlóra zuhan, és kénytelen úgy élni az életét, hogy azt a kitaszítottság és magány érzése kíséri. Ráadásul mindkét oldalról a lelkiismeretére apellálnak, úton útfélen közlik vele, hogy „harmadik utas” álláspontja tarthatatlan és erkölcstelen.

A harmadik utas Homo cooperans ezért többszörösen is, politikai, ideológiai és erkölcsi értelemben is páriának számít.

Ez joggal szülhetne benne minden korábbinál nagyobb frusztráltságot. Szül is némely esetben. Ha körbe nézünk a közélet figuráin – szerte a világban – látni fogjuk, hogyan adják fel sorra ezt a kényelmetlen pozíciót sokáig stabilnak és kiegyensúlyozottnak tűnő elmék; látni fogjuk, hogyan fordul át hosszas kivárás után egy higgadt mérlegelő álláspont az elvárt agresszióba, hogyan tűnnek el árnyaltabb gondolatok és adják át helyüket mantráknak.

Az ideológiai harc mindkét oldaláról bárki könnyedén összeírná a 10 legfontosabb mondást. Azt a 10 mondatot, aminek egy beszélgetésben, egy „vitában” mindenképp el kell hangoznia. Azoknak, akik érzik magukban a frusztráltságot, és a késztetést, hogy hamarosan feladják harmadik utas létállapotukat, akik tisztán érzik – s joggal –, hogy jóval komfortosabb volna beszállni a harcba, stabil helyet foglalni egyik vagy másik oldalon, s sietve elsajátítani azt a 10 mondást, mellyel bármely helyzetben magabiztosan operálhatnak, amiért bármely helyzetben garantáltan megkapják a saját tábortól az újabb és újabb megerősítést, azoknak, akiknek „elegük van a harcból”, s ezt a továbbiakban azzal szeretnék elkerülni, hogy feladják a saját, valóban szabad pozíciójukat, azoknak, akiket egy hajszál választ el ettől, azoknak, akik nem találnak már kapaszkodót abban a kérdésben, hogyan egyáltalán hogyan lehet felismerni, ami a szabad elme számára veszélyes, azoknak azt tanácsolom: szánjanak rá egy napot, vegyenek egy nagy levegőt, olvassanak el minden nyilatkozatot a világ minden tájáról, és érezzék bármilyen kockázatosnak vagy gusztustalannak, tegyenek 24 órás kalandtúrát a kommentfalakon is, és jegyzeteljék ki, melyek a fő mondások. Vadásszanak azokra a mondásokra, melyek tömegével jönnek szembe, szinte szó szerint, százával és ezrével. Látni fogják, hogy egyrészt nincs sok mondás, viszonylag könnyen feldolgozható alapanyagról van szó, s ez önmagában is árulkodó. A Homo cooperans számára egyértelmű, hogy a valóság nem lehet ennyire egyszerű. A valóság, a jelen nem leírható ezzel a 10-20 állítással, de a hozzárendelt 10-20 cáfolattal sem. Ettől kezdve döntés kérdése, hogy tisztán tartjuk-e az elménket. Ahol mantrákkal találkozunk, egyértelmű, hogy gyanúperrel kell élnünk, főként abban az esetben, ha ezeket a mondásokat gyakran tökéletesen változatlan formában megtaláljuk akár évtizedekkel korábbról is. Nem vitás, hogy ez a gyanakvás, a felülvizsgálat kényszere (még ha csak 10-20 mantra jelenlétére irányul is), jóval fáradságosabb létformába zár minket, mintha bizonyos fórumokon, bizonyos állításokra azonnali, széleskörben vagyis egy adott táborban elfogadott és szentesített konzum mondásokat-válaszokat adnánk. Ezt a munkát nemcsak az elme vállalja be és végzi el jó esetben. Nemcsak a szellemi térben kényszerülünk efféle döntésekre, hanem a fizikai térben is. Valahányszor tavaszi nagytakarításba fogunk, megelőzi a döntés (akkor is, ha évtizedek óta rutinszerűen takarítunk): kényelem vagy nagytakarítás? Világos mindannyiunk számára, hogy kivinni az összes szőnyeget, letörölni az összes polcot és összes könyvet, sok energiánkat és sok időnket viszi majd el. Amit nyerünk, az viszont a tisztaság és a rend. Jó esetben a takarítás mellett döntünk újra és újra. Rámegy egy hétvégénk. Kimarad miatta öt, jóval kellemesebb program. Ám tudjuk, hogy a jutalmunk hosszútávú jutalom. Pár napot áldozunk be azért, hogy méltó körülmények között vághassunk neki egy egész évszaknak. Ha erre képesek vagyunk a lakás tisztaságának és rendjének érdekében, miért ne tennénk meg ennyit az elme tisztaságáért is?

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*

    TÁMOGASD A CENWEBET!

    MIT TÁMOGATTOK?

    ➡ a honlap fennmaradását
    ➡ hogy olyan dolgokról beszélhessünk, amiről másutt nem
    ➡ jobban ismerhessük a világot, amiben élünk
    ➡ gyönyörködhessünk abban, amit már megismertünk
    ➡ újabb cikkek és könyvek megszületését
    ➡ nemcsak az irodalmat
    ➡ hanem a természetet is
    Full screenExit full screen
    Slider

     

    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    10 Comments:

    1. Papp Anikó

      Szia Cen! Nem hiába néztem be Hozzád! 🙂🙏

    2. Szabó Edit

      “erre se a politika, se a gazdaság szereplői, s ami tán a legfontosabb: a „jó nép” sem KÉPES”

      Én azt mondanám inkább, hogy nem HAJLANDÓ.
      Képes lenne rá, csak… 🙁

    3. Marsovszki Viktória

      Mivel számomra az UNIVERZUM felfoghatatlan, tartalom nélküli fogalom, így csak a józan paraszti eszemre apellálva mondom, hogy sokmindent úgy gondolok, mint te, Cen’, illetve érzek. És mint a jónép egyik oszlopos tagja, nem keveset,- sokszor gondolkodom ezen, ha nem is ilyen nagy léptékben, mint te. De jó hallani a te gondolataidat erről.
      Vissza-vissza fogok ide térni.
      Persze erről is beszélgetni lehetne jobban, mert így kinyiéatkoztatássá válik a te gondolatsorod is Cen’. Azért köszi, számomra a te gondolataid mrvadók. 🙂 🙂
      Súlyukat viszont sokszor nem bírom el.

      • Úgy tűnik, nem oldottam meg egy feladatot; régóta szeretném – és időről időre megkísérlem -, hogy a generális kérdéseket olyan környezetbe helyezzem, ahol az nem nyomasztó, épp ellenkezőleg: felszabadító. Mindig is tudtam, hogy ez rendkívül nehéz feladvány, de meg kell próbálnom újra és újra. Engem már egyre kevésbé nyomasztanak ezek a kérdések és válaszok, de van itt még munka bőven.

    4. Marsovszki Viktória

      MÉRVADÓ gondolatok.

    5. Patai Mária Zsuzsanna

      Vagyis azt mondod, ha időt fordítunk a takarításra, tiszta lesz az agyunk (is)? Bár igazad lenne!

    6. Úgy tűnik, nem oldottam meg egy feladatot; régóta szeretném – és időről időre megkísérlem -, hogy a generális kérdéseket olyan környezetbe helyezzem, ahol az nem nyomasztó, épp ellenkezőleg: felszabadító. Mindig is tudtam, hogy ez rendkívül nehéz feladvány, de meg kell próbálnom újra és újra. Engem már egyre kevésbé nyomasztanak ezek a kérdések és válaszok, de van itt még munka bőven.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük