Hajnal az alkonyban 2. – Fajspecifikus küldetés és szelekció
Lehetséges-e, hogy a bioszféra, az evolúció „selejtes” fajokat hozzon létre? Ennek átgondolása létfontosságú, amikor egyre erősödik az az érzés: a Homo sapiens egy félresikerült faj, mely szembe megy az őt létrehozó és fenntartó rendszerrel. Felmerül az a kérdés is, hogy ez esetben talán a bioszféra sem tökéletes (annyiban biztosan nem, hogy nem öröklétű – bár utóbb látni fogjuk, hogy ebben sem lehetünk egészen biztosak), és akár akkorát is hibázhat, akár bármely ember; vagy mint az emberi nem, amikor olyan létmodellre áll rá, mely végső soron a vesztét okozza. Ha viszont az emberi gondolkodás korlátaival már az első körben számolunk, közvetlen bizonyítékok hiányában is felmerül a gyanú: amikor a bioszférát vádoljuk tökéletlenséggel, amikor feltételezzük, hogy a Homo sapiens „megalkotásával” még a bioszféra is hibázott, mint oly sok egyéb kérdésben, pusztán az emberi szemszöget érvényesítjük gátlástalanul, és a bioszféra működését is emberközpontúan értékeljük; hasonlóképp ahhoz, amint a földönkívüli életet is csak igen nehezen tudjuk elképzelni a földi élettől merőben különböző létformának (kísérleteink persze vannak, de ezek többnyire együgyűek). Három lépés távolságból viszont már másként láthatjuk a bioszféra működését, és szemben a földönkívüli élet elképzelésével, jóval reálisabb képet alkothatunk és jóval könnyebben, végtére is a földi életet viszonylag jól ismerjük, ebbe ágyazódik be minden napunk, minden percünk, s kultúránk minden rezdülése is e földi létforma megismerésére törekszik. S erre – mondom újra – mivel itt élünk, némi esélyünk valóban lehet.
A „selejtgyártás” vádja különösen élesen merülhet fel abban az esetben, amikor azt latolgatjuk: kialakulhat-e a Homo sapiensből egy új emberfaj, a Homo cooperans? Nehéz elképzelnünk, hogy amennyiben ez megtörténhet, ne azért történne meg, mert vagy a Homo sapiens volt eleve rontott termék, vagy ha nem, hát akkor a Homo cooperans lesz az. Itt is végzetesen emberközpontú gondolkodásunk köszön vissza, amikor egyfajta ember alkotta „minőségbiztosítási rendszer” kritériumait érvényesítjük; amikor a teljesítménykényszer és moralitás eszközeivel auditáljuk a bioszférát. Minőségben, selejtben és csúcstermékben, tökéletességben és tökéletlenségben gondolkodunk, míg ezek a fogalmak a bioszféra rendszerében értelmezhetetlenek, amint a matematikában sem képesek érvényre jutni. Mondhatjuk – s mondjuk is –, hogy a 100 „szép, kerek” szám, a π értéke viszont idegesítően meghatározhatatlan, bár a valóság az, hogy a π is legalább annyira „kerek és szép”, mint a 100 vagy az 1000; az a hierarchia, amit a matematikán oly gyakran érvényesítünk, önmagában egyszerűen nem létezik. Ugyanígy hiába várjuk el a bioszférától, hogy olyan legyen, akár egy drágakőcsiszolóműhely, ahol minden gyémántot tökéletesre hoznak, a bioszféra világa inkább a matematika világához közelít, semmint az ember világához.
Az új ember létrejöttének épp az lesz az alapja, ami létrehozott minket is; ugyanaz a két erő: a mutáció és a szelekció. És amint az ember létrehozását is megalapozták korábbi fajok, úgy válik alappá a Homo sapiens egy másik emberfaj számára.
Pár ezer év múlva a Homo sapiens mindössze az a platform lesz, amire az új ember jóval fejlettebb és egészen más hivatásra szánt konstrukcióját építették.
Ami ellen mindig küzdünk, de sosem nyerünk
A haláltól való félelem diktálja azt az igényünket, hogy létrejöjjön olyasfajta tökéletesség, amely a mozdulatlanság maga. Azt a kérdést tegyük most félre egy pillanatra, miből fakad az ember halálfélelme, mert az ismét annyi új kérdést szül, hogy soha többé nem találjuk az elvesztett fonalat.
Tény, hogy a Homo sapiens fél a haláltól; ha mégsem, azért nem, mert legyártott biztonsági teóriákat a maga számára;
olyan teóriákat, hiteket, dogmákat (vallásokat), melyek – bár bizonyítani nem képesek az öröklét létezését – eszmei-lelki garanciákat adnak az öröklétre. De adjanak bármiféle garanciákat, a félelem mégsem tűnik el egészen, még a legszelídebb vallásokban, a legnagyobb hit felhőjében sem; megjelenik ez például azokban az esetekben, amikor az ígéret nem csupán annyi, hogy az életnek a halállal nincs vége, de felbukkan a lehetőség, hogy a halálon túli időrégió lehet akár rosszabb is, mint maga az élet (lásd pokol). Bárhogy is: az örök és változatlan lett az ember fixa ideája. Nem csoda. Azt látja, hogy mindig minden változik, de semmi sem hoz annyira radikális változást egy ember életében, mint a halál. Ennek ellentételezése minden, ami állandó. Tökéletes és igazságos életnek azt éreznénk, amely nem halállal ér véget; így általánosságban is azt gondoljuk tökéletesnek, ami abszolút módon készen van, s a továbbiakban jottányit sem változik, csak ragyog, akár egy gyémánt az örökkévalóságig.
Mindezzel szöges ellentétben áll az a világ, melyben élünk; ahol nem találni semmit, ami ne változna. Itt megint zárójelbe teszek egy kérdést, mely a kozmosz változásait illeti. Csak annyit jelzek, hogy a tágabb környezet, a világegyetem irányultságáról hozzávetőleges elképzelésünk sincs. Az egyetlen rendszer, amit viszonylag jól ismerünk, az a bioszféra. Öröklét utáni epekedésünk mutatja jól, hogy ezt is csak szegről végről ismerjük. Hihetetlen mélységeibe pillantottunk bele, főként az utóbbi kétszáz évben, de a gondolkodásunkra ennek nemigen lett számottevő hatása, holott egy rémesen egyszerű törvényszerűséget lassan már érdemes volna belátnunk.
Muszáj lenne végre tudatosítanunk, hogy élő és élettelen miben különbözik.
Annál is inkább, hisz létünk alapvető szorongása épp az, hogy az egyik állapotból, az élők közül akaratunk ellenére átkerülünk mindannyian egyszer a másik, az élettelen állapotba. Nem igazán tudunk újat mondani erről a kérdésről, ha nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy a két létállapot közötti különbségek feltárásából levonjuk a következtetéseinket. Be kell látnunk, hogy az a tökéletesség – amihez mi drákói mozdulatlanságot és stabilitást társítunk – létezik ugyan, de az élettelen dolgok körében találjuk meg. Az a változatlanság, amit magunknak akarunk, létezik ugyan, de csak olyan esetekben, mint amikor például egy magányos meteor évmilliókig sodródik az űrben. Abban a minutában, amint az élők szféráját vizsgáljuk, a stabilitás, a változatlanság egészen mást jelent; akkor is, ha a bioszférát vesszük górcső alá. Saját káoszunk és csalódottságunk – utóbbi abból fakad, hogy a lehetőségekhez mérten sem tudunk stabil állapotokat létrehozni – fényében a bioszféra egyre gyakrabban egyre többeknek tűnik a földi paradicsomnak; a tökéletesség és változatlanság gigászi Édenkertjének. Ezt azonban azért érzékeljük így, mert nem jövünk rá: talán a mi instabilitásunk, félelmünk, szorongásunk, rossz működéseink is a bioszféra működésének részét képezik. Nem is akarunk ezzel foglalkozni igazán, mert úgy érezzük: ez a kérdés a determináltság irányába visz, fatalizmushoz vezet, és ez sértené a szabadságunkat, pontosabban a szabadságba vetett hitünket. Teszem hozzá: a szabadság túldimenzionálása, a szabadságért folytatott kultúrharcunk sem több, mint a halál legyőzéséért folytatott reménytelen háború.
A halál két legfélelmetesebb aspektusa
- visszafordíthatatlanul az élettelenek létformájába taszít
- s mindezt úgy, hogy se annak módjáról, idejéről, semmilyen formában nem dönthetünk
Míg az öröklét ígérete, a tökéletesség eszméje a halál „megúszásának” irányába mutat, addig szabadságeszméink a döntési pozíciók féktelen szaporításával végső soron a halál egyoldalú, antidemokratikus, vérlázítóan önkényes „döntését” igyekszik felülírni, felülfogalmazni. Mindez kedvesen jelenik meg akkor, amikor Woody Alant kérdezték: „Mit gondol a halálról?” „Továbbra sem értek egyet vele” – felelte Woody Alan.
Ember és bioszféra szembeállítása
Bioszféra és ember szembeállítása mindenképp hibás. Úgy látjuk, hogy az ember szemben áll a környezetével, s ennek van két aspektusa. Az egyikben a bioszféra mint áldozat tűnik fel, ahol a romboló, elrontott ember újabb és újabb sebeket ejt rajta. A másik képben, félrevisszük a fókuszt a rombolás területeiről, és a bioszféra olyan szegletére vetjük tekintetünket, ahol épp senki sincs, épp egyetlen ember sem gyújtogat vagy szemetel, és ilyenkor megállapítjuk: ez az állapot a menny maga. A két nézőpont alapjaiban nem különbözik, ahogy írtam, csak fókusz kérdése, hogy épp melyiket látjuk. Amikor ezek az ellentétpárok jönnek elő – már pedig az esetek túlnyomó többségében ezek a dichotómiák dominálnak –, jogosan kerül elő a fejezet első kérdése: létezhet, hogy a bioszféra olyan fajt hozzon létre, mely aztán az elpusztítására tör?
De nézzünk bármit, ami él! Akár a bioszférát is. Általában a teknősöket tartják a Föld leghosszabb életű állatainak, ám akadnak jóval hosszabb élettartamúak is. A legidősebb teknős mindössze 190 éves, ugyanakkor például a grönlandi cápa szemszöveteinek vizsgálata azt mutatta ki, hogy a faj élettartama legalább 272 év, a legnagyobb példány életkorát pedig 392 évre becsülték (Science). Ráadásul akadnak olyan viszonylag fejlett (nem bakteriális) élőlények is – például medúzák és hidrák –, melyek gyakorlatilag halhatatlanok, más kérdés, hogy „halhatatlanságuk” a betegségek és predátorok miatt nem képes érvényre jutni. Bár számunkra már a több száz évig élő állatok élettartama is lenyűgöző és felfoghatatlan, a legidősebb élőlényt nem az óceánokban vagy esőerdőkben kell keresnünk; a Föld legidősebb organizmusa a bioszféra maga. Mindenkinél öregebb, hisz minden más fajt „ő” hozott létre.
Míg a teknősök tényleges életkora durván 200 év, s az üvegszivacsok elélhetnek akár 10.000 évig is, addig a bioszféra jelenlegi tudásunk szerint máris 3,7 milliárd éves, s csak sejtéseink vannak arról, hány évmilliárdnyi élet van még benne.
Cseppet sem tűnik öregnek, s ha az ember pusztítását kivonjuk a képletből, betegnek sem tűnik, s végképp nem tűnik úgy, mintha haldokolna. Utóbb látni fogjuk, hogy a Homo sapiens szokatlanul nagy pusztítása talán nem is azt jelzi, hogy „lázas a Föld”, hogy tőlünk, ahogy mondani szokták: mint rákos sejtektől beteg, mint inkább azt, hogy remekül van, már most is megkockáztatom: soha jobban! – s megállíthatatlanul robog „céljai” felé.
Ha figyelmesen szemléljük és elemezzük a bioszféra működését, egyrészt valóban kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mint amilyen az ember működése, másfelől azonban kiegyensúlyozottabb bármely más faj működésénél is. Nem az ember az egyetlen, mely megdöbbentő inváziókra képes. Ezer és tízezer faj produkál akár évente is inváziókat, expanziókat. Téves észlelés az is, mely szerint az ember volna a legnagyobb hatással az ökoszisztémára. Hatásunk cseppet sem elhanyagolható, de ez a bolygó még most is inkább a rovarok bolygója, semmint az embereké; a bolygó alapvető paramétereit nagyobb hányadban befolyásolják a rovarok, mint a Homo sapiens jelenléte.
Látnunk kell, hogy a bioszféra „állandósága és tökéletessége” cseppet sem az az állandóság és tökéletesség, amire vágyunk.
A bioszféra valóban egyensúlyban van, de ez nem azt jelenti, hogy „elkészült” volna, s ha mi nem lennénk, tökéletes változatlanságban élné békés hétköznapjait a következő egymilliárd évben. A bioszféra – mint minden organizmus – finoman „rezeg”, változik, sőt ingadozik, igaz, egy optimális tartományon belül. Az ember nyilvánvalóan kilóg az optimális tartományokból, s egyre jobban, de a valódi kérdés az: ezzel valóban kárt okoz? Ez valóban egy rendszerhiba? Vagy esetleg a rendszer akarata?
A bioszféra sok szempontból ugyanazokkal az eszközökkel él, mint az ember; bár az erőviszonyokat figyelembe véve, indokolt fordítani egyet a mondaton: az ember él ugyanazokkal az eszközökkel, mint a bioszféra. Nyilván nem a bioszféra követ minket, hanem fordítva. Nyilván nem mi programoztuk erre a bioszférát, hanem a bioszféra programoz erre minket.
A bioszféra is fejleszt, s fejlesztéseinek alapját két dolog adja
- prototípusok
- és tesztelések
Épp ahogy mi fejlesztünk egy autót vagy rakétát. Több modellt is létrehozunk, hisz csak sejtéseink lehetnek arról, melyik konstrukció válik be a gyakorlatban. A tesztelés épp az a folyamat, ahol a prototípusokat a gyakorlat próbájának vetjük alá. A legbonyolultabb űreszköz is hátborzongatóan primitív, fa ék egyszerűségű tákolmány a bioszféra komplexitásához mérten. Gondoljunk csak arra, hogy akár egy papucsállatka működésének teljeskörű leírására sem vagyunk képesek, holott a papucsállatka csupán egyetlen faj abban a rendszerben, ahol közel 40 millió faj alkot komplex és állandóan változó, fejlődő szövevényt.
Ehhez mérten az internet teljes, exponenciálisan növekvő és strukturálódó hálózata is csak egy 1.0-ás kőbalta.
A bioszféra drámai mennyiségben hozza létre az újabb és újabb prototípusokat, a mutációkat. Hajlamosak vagyunk arra, hogy azt a mutációt, mely aztán nem fut be karriert, selejtnek tekintsük, holott könnyen lehet – nagyon is valószínű –, hogy a bioszféra szemszögéből olyan sincs, mint siker vagy kudarc; csupán lehetőségek, eshetőségek vannak, melyek mindegyike érdemes kipróbálásra.
A mutáció egyik erőforrása ma is a kozmoszból érkező sugárzás,
mely alapesetben annyira durva beavatkozás az élőlények szoftverébe (a DNS-be), mely meg is semmisítheti. Jellemző, hogy bár a bioszféra a légkör létrehozásával védekezik a sugárzás ellen (többek között a magaslégköri ózon – O3 – szinten tartásával), de nem zárja ki teljesen. Korlátozza ugyan, de nem iktatja ki. A kozmikus sugárzás a bioszféra egyik kalapácsa, mellyel úgy munkálja a fajokat, hogy azok változzanak, de ne törjenek össze a keze alatt. Még inkább lézerszikéje, mellyel nem égeti el a fajokat, de precíziós sebészeti eszközökkel folyton variálhatja őket. Külön fejezet, hogy e sugárzás mértékét is képes szabályozni, és többek között a magaslégköri villámlásokkal képes optimális tartományban tartani. Még a sztratoszférában, az élő zónán túl is aktívan van jelen. A magaslégköri villámlások olyan régióba csapnak ki, ahol az életnek már nyoma sincs – ugyanakkor a villámlások annak a légkörnek köszönhetők, melyeket a bioszféra szabályoz.
Non stop nagyüzem
A bioszféra tehát olyannyira érdekelt az újabb és újabb mutációk létrejöttében, hogy a kozmikus sugárzástól sem véd meg minket teljesen. Sok mutáció eleve életképtelennek bizonyul, sok pedig csak ideig-óráig jut szerephez. Az ember leginkább akkor lát egy új fajt sikeresnek (mely faj eredetileg mutáció volt minden egyes esetben!), ha az vagy hosszú ideig van jelen a Földön, vagy ha rövid ideig is, de legalább tömegesen. Ez a kettős kritérium megint csak nem a bioszféra, hanem az ember valóságáról szól. Bár az a gyanú is feltámad bennem, hogy ez a Homo sapiens kollektív tudatalattija valójában, és áttételesen ugyan, de mégiscsak a bioszféra „elképzelését” tükrözi, amennyiben valóban tömegessé kell válnunk a „küldetés” végrehajtásához (erről részletesen később). Ha ez a két kritérium bármely fajra igaz lehet, az nyilván a Homo sapiens – bár tegyük hozzá: tömegességében jól áll, ám a földtörténetben eltöltött ideje egyelőre csekély. Olyan ez, mintha azt mondanánk: azt tekintjük sikeres fajnak, amely épp olyan, mint mi. De tegyük fel a kérdést: sikertelennek mondhatunk-e egy fajt, egy mutációt, mely ugyan rövid ideig volt jelen, s akkor is csak kis számban, ám alapjául szolgált egy újabb mutáció létrejöttének (hisz ebben a rendszerben minden mutáció egy korábbi mutáció leszármazottja)? Nyilván nem.
Mutációk születnek mutációkból – s nemcsak egyedek küzdenek a túlélésért, hanem fajok is. Az egyed küzdelmei sok szempontból nem is annyira az egyed, hanem a faj túlélését hivatottak biztosítani. Látjuk azt is, hogy ez a mindent mozgató és átható működési mód (az evolúció) nem hagy érintetlenül egyetlen fajt sem – miért is gondolnánk, hogy épp az embert hagyja meg olyannak, mint amilyennek ma látjuk? Voltaképp nem is állítja ezt senki, épp ellenkezőleg.
Ha valamire büszke a modern-posztmodern ember, akkor épp a fejlődésére, csak épp ezt a fejlődést teljes egészében önmagának tulajdonítja, míg egyetlen jel sem utal arra, hogy azt az utat, amit megtett, egyedül tette volna meg; sehol semmi bizonyíték arra, hogy kivontuk volna magunkat az evolúció hatásköréből.
Ha azt mondjuk: de ma már kevesebb csecsemő hal meg, s így a szelekció sem jut érvényre korlátlanul, első hallásra igazunk van, csak épp azt a kérdést nem tesszük fel, mi hozta létre azt a képességet, ami idáig vezetett minket? Ha feltennénk, rögtön világos lenne, hogy végső soron a csecsemőhalandóság csökkentése vagy űreszközök készítését is egy hosszú evolúciós folyamatnak köszönhetjük; épp ennek belátása vezet el majd minket annak belátásáig is, hogy bár épp a halál legyőzhetetlensége miatt rögzült bennünk egyfajta frusztráció, s egyre kevéssé gondoljuk a létünket értelmesnek, egyre kevéssé tudunk elképzelni a Homo sapiens számára valami közös és értelmes hivatást, hisz bárhogy dicsekszünk ilyen-olyan eredményeinkkel, a legnagyobb ellenfelet, a halált nem győztük le, sőt a halál fölötti győzelem gyanújának árnyéka sem vetülhet ránk, szóval evolúciós kitettségünk, ha tetszik kiszolgáltatottságunk belátása és megismerése vezethet el minket oda, hogy felismerjük: a Homo sapiens sem céltalanul jött létre. Véletlenszerűen sok szempontból, amint minden faj őstörténetében ott van ez a véletlenszerűség, bár ha a véletlenszerűvel oly módon számol egy rendszer, amint például a bioszféra a kozmikus sugárzás okozta ad hoc jellegű mutációk milliárdjaival, megkérdőjelezhető a véletlenszerűsége is. Evolúciós kitettségünk, tervezett véletlenszerűségünk tudatosítása elvezethet odáig is, hogy aktívan vegyünk részt egy első pillantásra passzívnak és önkényesnek ható folyamatban, és se magunkat, se a minket felváltó új embert, a Homo cooperanst ne tekintsük a világegyetem halálra ítélt játékszerének. Hogy megtaláljuk azt a célt, melyet ugyan nem mi jelöltünk ki, de annak keretein belül szabadságunk lehet. Mert szabadságvágyunk elvitathatatlan – s amint agressziónkat sem a véletlen szülte, úgy a szabadságvágyunkat sem. Utóbbinak is fontos szerep juthat egy nálunk jóval nagyobb léptékű folyamatban, és ebben egyénként is megtalálhatjuk a helyünket. Biztonságunkat és boldogságunkat – hisz biztonságra és boldogságra irányuló vágyainkat is a bioszférától örököltük, és ha egyszer ezt a vágyat létrehozta, akár kozmikus sugárzással is, meg is adja nekünk. Más kérdés, hogy elfogadjuk-e.
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
“Ehhez mérten az internet teljes, exponenciálisan növekvő és strukturálódó hálózata is csak egy 1.0-ás kőbalta.”
Ez jó! 🙂 🙂
(Az ember csak próbálkozik.)
🙂 🙂