Centauri: Azt hiszem ő a legtitokzatosabb, legszelídebb, s talán legszomorúbb lány a Jákob botjában. Rövid időre tűnik fel, félszegen és csöndesen, mint aki tisztában van vele, hogy bár kifinomult, természetadta szépség és legalább ennyire szép természet is, csak epizódszereplő lesz Jack életében – és ebben a regényben. Olyan epizódszereplő, akire jóval a regény megírása után is nyugtalanító szomorúsággal gondolok.
Jack: “Öt perccel múlt dél, amikor kiléptem Jenny anyó ajtaján, harmincöt dollárral a zsebemben. Ekkora összeg sosem volt még nálam. Sosem kértem még kölcsön, miért tettem volna? Addig nem volt dolgom pénzzel. Ám most változott a helyzet. Befektettem. Tudtam, mit jelent ez. Apám is befektetett, például a Sherman-szigetbe, tehenekbe, méhekbe, káposztába, uborkába. Én pedig életem első munkájába, ha tetszik, vállalkozásába. Nem hittem volna, hogy Jenny anyó minden különösebb faggatózás, alkudozás nélkül ennyi pénzt ad. Szeret, mindig is szeretett, de a kölcsön más lapra tartozik. Úgy látszik, nála belefér ez is. A váratlanul felszabaduló energiákat gyorsan, határozottan ismét befektettem. Új célba. Harmincöt dollár, és még két teljesen üres óra. Gondoltam, ennyi épp elég, hogy kerékpárt szerezzek. A Marina-mólóhoz pontosan érkeztem, hogy Cordelia is lássa a távolból, amint kerékpáron jövök. Akkori örömöm alig volt kisebb, mint később az első hajóvétel öröme. Három mérföldet tekertem a mólóig. Gyalog jó ideig tartott volna, kerékpáron viszont legalább olyan gyors voltam, mint a vicinális. Addig engem előzgettek lovasok, konflisok, automobilok, ám most én voltam a fürgébb. Merész, éles kanyarokkal kerülgettem a járókelőket, bátran előztem jegeskocsit és vicinálist, akkor is, ha épp csak elfértem a szembejövők mellett, kiabáltak is utánam: „Lassabban hékás, lassabban!” Tört a nyereg, a talpam se bírta a tempót, mégis úgy feszítettem a biciklin, mint akihez csak a tiszta fej s a gondolat tartozik, a test meg csak gép, alkatrész a kerékpárban. Ha csikorog-nyikorog? Kit érdekel? Szakadjon csak róla a víz! – Ezt ma szereztem! – kiabáltam messziről. Cordelia mosolygott, s amikor fékezésnél kis híján orra buktam, felnevetett. – Töröld meg magad – mondta, és zsebkendőt nyújtott. – Kimosom holnapra. – Hagyd már. Szóval, hol ülünk le? – kérdezte Cordelia. Nem tudom, hogy az előző nap kínjainak vagy Ina Coolbirthnek mi szerepe volt benne, de mindent üdének, kristálytisztának láttam. Azt a percet pedig, míg ott állunk, a hátamon veríték csorog, élénk szél fúj, Cordelia haja az arca körül repked, azt a percet életem ajándékának. – Maradjunk itt egy kicsit! Így, ahogy most vagyunk – kértem Cordeliát. – Ha ezt szeretnéd… Csak aztán ne sokáig, mert tudod, be kell érnünk a raktárba. – Tudom – mondtam, és hátráltam pár lépést, hogy még jobban lássam őt, mögötte a kikötőt, a vizet és a sirályokat. Ettől azonban zavarba jött, először egyik lábáról a másikra állt, a haja még inkább az arcába hullt, s aztán, mielőtt az indokolt lett volna, azt mondta: – Elég már. Menjünk. Elballagtunk a móló közepéig, egy nagy kőre telepedtünk – ott áll mind a mai napig –, és átadtuk egymásnak a körzeteket. A komoly tárgyalás megnyugtatta Cordeliát, s megint közvetlen lett, olyannyira, hogy azt javasolta, ugorjunk be a közeli kisboltba krumplicukorért. Vásárlás után visszatértünk a kőhöz, és a lábunkat lógatva cukorkáztunk. A szél folyton összeborzolt, Cordelia felém fordult, a szemembe nézett, majd lassú mozdulattal kisimította a hajam a homlokomból.”