2016.04.15. ZAFÍRRA RUBIN 14:17
Meglett a zafír. Állunk a kereszteződésben, és már nem kell tovább menni a kőbányába. Klasszikus tavasz, a kombi csomagtartója nyitva, leülünk a csomagtér szélére, és beszélgetünk bő egy órát. Sokféle kerül szóba. Jó darabig tanácstalanok vagyunk, merre tovább. Miklósék azt javasolják, menjünk Verőcére, ismernek ott egy jó pizzériát, csak épp én nem akarok mérlegelés előtt enni. Bi…zonytalankodom, mert még ha Miklóséknál mérlegelek is, az akkor igazán korrekt, ha ugyanarra a mérlegre állok, amire először. Előző este egyébként – kíváncsiságból – mérlegeltem már náluk, szóval egy részadatot már elkönyvelhettem. Némi hezitálás után úgy döntök, nem fogom elrontani ezt a napot körülményeskedéssel. Mert nem kicsinyes a mérlegelésen problémázni, ha egyszer többszörösen is megvan, amiért idejöttem, végigcsináltam a túrát, a zipzáros „biztonsági” zsebben ott a zafír és remek emberek társaságában vagyok, száz ágra süt nap, a kedvem kitűnő, jól vagyok, és egy órán belül kiadós ebéddel ünnepelhetnék? De az. Rendben, irány Verőce!
Fényes – akár a kedvem.
A Duna ragyogott és én is. Alig fértem a bőrömben. Örültem persze annak is, hogy ehetek, de 12 nap ide vagy oda, alapvetően azért esett jól az étel, mert célba értem. Később, aznap éjjel ismét átgondoltam, miért nem tört rám egyszer sem fékevesztett éhség. Tényleg jóval könnyebb a dolgom, mint az átlagnak. Egy rendes ember naponta minimum háromszor étkezik, de gyakran négyszer-ötször is. Harap tízórait és uzsonnát is, egy almát, egy kekszet, valamit. Ez voltaképp ötszöri étkezés naponta. Én viszont átlagában – eléggé el nem ítélhető módon – napjában csak egyszer eszem. Vagyis ha én koplalok öt napig, akkor tartok ott, mint mások öt nap múlva. Így könnyű. Mintha évek óta erre a zafír-túrára treníroznám magam. Ezzel együtt is volt két este, amikor nehezen aludtam el, s az éhség miatt. Egyszer vettem észre, hogy tejfölös húsról és nokedliről álmodozom, egyszer pedig, amikor negyedszer jártam a vasbányánál, a Jákoby tárónál, s alkonyatkor egy egész napos mosás-kutatás után a falu felé tartottam, a falu fölött virágzó kökénysorok közé érve megkívántam a kenyeret. Ezt érdekesnek találtam. Nem vagyok „kenyeres”, üres kenyeret rég nem ettem, akkor mégis úgy éreztem: egy szelet boldoggá tenne. De Verőcén akkor is szokatlanul ízes lett volna minden falat, ha az előző 12 napot egy svédasztalnál töltöm. Persze, azért vágytam rá nagyon, ám még inkább arra, hogy végre ünnepelhessek. A pincérlányt kértem, ajánljon aperitifnek pálinkát. Sorolja, mi mindenből választhatok. „Álljunk csak meg, egy pillanat! Hogy mondtad? Rubin?” „Igen – válaszolja a lány. – Rubin, ágyas meggypálinka.” Mármost a rubin a zafír vörös verziója. Csak hogy tiszta legyen: a zafír voltaképp a korund nevű drágakő; a kék korund a zafír, a vörös a rubin. Mi lenne – jut eszembe –, ha 97 évesen nem azt kellene majd kérdezni a dédunokáknak: „Hogyan is volt az, Papa, amikor zafírt kerestél?” – hanem azt: „Papa, elmeséled megint, hogyan ittál zafírról rubint?” Ez – úgy vélem – jóval tetszetősebb. Miklóst is megkérdezem: „Láttál már embert, aki zafírról ivott rubint?” „Nem, olyat még nem” – válaszolja és mosolyog. Akkor ez eldőlt. Lapozgatom az étlapot, választék az van, mégis annyira egyértelmű mit „kell” ilyenkor enni. Nem is magyarázom. Egy egész grillcsirkét, kemencében pirított rozmaringos burgonyával.
Nem állítom, hogy nem voltam éhes, de igazán a zafír hozta meg az étvágyam.
Ám előtte az üvegcsébe zárt zafírt beleengedem a rubinba, aztán lehúzom a zafírról a rubint. Még mindig boldog vagyok. Tartottam tőle, hogy nem találom meg. Azt tudtam, hogy a januári csorbát kiköszörülöm. Ha még emlékeztek: veszni hagytam egy remek gránátos helyet. Ezen a túrán jóval több és szebb gránátot gyűjtöttem, min valaha, ezzel helyre állt egyfajta rend, ha tetszik, javítottam a múlton. Amennyit csak lehetett. A zafír viszont valamiként a jövőt jelentette. Rossz jelnek véltem volna, ha 12 nap után nélküle kell levonulnom a pástról. De megtaláltam. Még ha kicsit kétesnek tűnt is a vállalkozásom, főként az első, és a legutolsó napokban. Talán soha az életben nem dolgoztam ennyit egy ennyire apró, ennyire „jelentéktelen”, csaknem láthatatlan „kőért”. Karátban nem is mérhető. De mi minden kellett ahhoz, hogy most itt legyen velem? Túl az emberi tényezőkön. Mondják, a patakok hegyeket hordanak el. Én pedig ebben a 12 napban, némi túlzással, „megmozgattam minden követ”. Amennyiben a patak mossa ki a zafírt a hegyből, már pedig a patak mossa ki, akkor bizonyos értelemben, rövid ideig patak voltam, s a patakok, míg őket kutattam, hegyek voltak. Éljenek a sötét és barátságtalan hegyek, az áradó patakok, éles sziklák, és ragyogó ékkövek. És éljetek ti is! Egészségetekre! Centauri
Utóirat: A harmadik képen a kis üvegcse alján felfedezhető a zafír is.
Facebook hozzászólások
Amilyen apró, oly nagy örömöt okozott.
http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/zafir-tura/2016-04-16-liderces-ejszakakrol/