és ha őt megtaláltam, akkor olyasmit is joggal kereshetek, amit talán nem is háromévtizede szeretnék megtalálni, hanem talán már a születésem pillanatától
2020.01.27. Beékelődött két etűd a máltai elbeszélés folyamába, írtam a részletgazdagság fontosságáról (ITT), s fogok is még, hogy ne legyen szüzsé az életünk, s legutóbb a tengerről és az óceánról annak apropóján, hogy három napos küzdelem végén sikerült összeraknom egy 11 perces videót a Földközi-tengerről.
Ott hagytam abba, hogy tengerparti túránk Mara elveszett sáljával és egy titokzatos rigóval új fordulatot vett. Mara lemondott arról, hogy a sál keresésével megszakítsuk a túrát, én pedig lemondtam arról, hogy egy pillanatokra látott rigó miatt időt pazaroljunk az Adam Sude-ról elnevezett öbölben (ITT).
Annyit el kell modanom, hogy az egekben van az adrenalinom, és rettentő önfegyelemre van most szükségem, hogy egyáltalán képes legyek folytatni a máltai sztorit.
„De csitt szívem”, add át az észnek, az emlékezetnek az elejtett fonalat, s várd ki, míg tombolhatsz másutt.
De ti csak figyeljétek a honlap egészét, a zenéket, az újratöltött írásokat, mert azok már azt magyarázzák, miért vagyok az egekben megint; hogyan került belülre, belém az, ami nem kerülhetne belém papírforma szerint; hogyan tehet rajtam édes erőszakot egy bolygó.
De valóban. Vissza Máltára! Pillanatnyi lelkesültségemmel némiképp ellentétben azzal az érzéssel kaptattunk felfelé az öbölből, amely tartalmazta azért az imént említett lemondások közeli emlékét is. De érzékeink hamar kitisztultak. A következő szint, az a sziklaplató, mely az öböl túloldalán tornyosult, bár első nekifutásra hasonló karszt volt, mint az előző sziklapárkány, mégis vadabb, ahogy megállapítottuk: szilajabb volt.
Mindenre emlékeztetett minket – Skóciára és Nevadára is – csak egy mediterrán tengerpartra nem.
Ugyanazon a platón máltai fiatalok is barangoltak, fényképeztek, ücsörögtek a sziklaperemen, beszélgettek, mondtam is Marának, milyen jó ez, a máltai fiatalok (legalábbis egy részük) nem a városokban bandázik, hanem efféle szilaj sziklaszirteken. Egy helyütt két srác kiállt a szirt peremére, és kiáltozni kezdett, mire a szemközti sziklafalról erősen, hangosan, tisztán olyan visszhang jött, hogy a Tihanyi echó elbújhat az árnyékában.
Elhagytuk a hét-nyolc fős máltai társaságot, és igyekeztünk leszakadni tőlük. Ekkor már sűrűn figyeltük a napot is, hisz aznapi végső célunk egy turbógiccses tengerparti naplemente és annak fotózása volt. Kicsit belehúztunk, annak ellenére, hogy ez a partszakasz méterenként kínált témát, többek között a mélyen alattunk lévő sziklarengetegben megbújó romokkal, épületmaradványokkal, falakkal. Nem tudtuk, mennyire régiek ezek, de azt jól láttuk, hogy bárki építette ezeket, a védelemre gyúrt. Olyan helyeken, ahol lehetetlen sarokba szorítani bárkit.
Továbbá feltűnt – már az Adam Sude-öbölnél is –, hogy néhol nád tenyészik a tengerpart közelében, a sziklaoldalakban. Ezek a nádfoltok szép színfoltot adtak a tájnak, de ezen túl is felkeltették az érdeklődésemet. Nem értettem ugyanis, mi a túrót keres nád sziklafalak, omlások oldalában? Hol kap ott vizet?
Mutogattam is sűrűn Marának, rengeteg képet lőttem nádasokról, de a hosszú, és néha talán unalmas lamentálgatáson túl nem jutottam semmire. Holott ez a nád később is fontos lesz, sőt,
ez az a nád, ez az a „sajátkezű” felfedezés, amiről nem olvastam sehol, és ami mindenképp szerepet kap az Adam Sude-regényben.
Kinéztünk egy bércet, ahová szeretnénk feljutni alkonyatra, ugyanakkor azt is latolgattuk már, hogy visszafelé sietnünk kell majd, nehogy véletlenül a karszton rekedjünk alkony után. Máltán, és ebben az időszakban egyáltalán, rendkívül gyorsan lesz sötét, ha a Nap lebukott már. Csodálom is, hogy sietségünk közepette meghallottam azt a hangot – igaz, úgy siettünk, hogy közben állandóan fényképeztünk, és kommentáltuk a látottakat.
A sziklafal alatti kőrengetegből madárdal szivárgott halkan. Nagyon finom, elegáns, dallamos csobogás. Olyan, amit soha az életben nem hallottam.
Gőzöm se volt róla, mi lehet. Sokféle madár énekelhet Máltán, többek között mediterrán poszátafajok. Hallottunk és láttunk sok vörösbegyet, de őket jól ismerem otthonról. Lehetett volna a hang valamelyik mediterrán poszáta, ám legyen egy poszáta bármilyen mediterrán, az éneke akkor is hajaz a többi poszátáéra, így aztán azt rögtön sejtettem, hogy ez a hang nem poszátáé.
Valójában sok idő nem jutott a találgatásra, mert alig pár másodperc múlva tőlünk jobbra felszökkent egy madár egy sziklaszirtre.
Szerencsére akkor már – okulva az öbölbéli „incidensből” – a nyakamban lógott a távcső. Bár kicsit nehezen találtam rá a sziklára, de mikor végre meglett, nem hittem a szememnek: egy kék kövirigó feszített rajta.
S nem egy tojó, nem egy fiatal. Azért írom ezt, mert a tojók és fiatalok határozása kissé nehezebb abból a távolságból, de a hím nem tud nem egyértelmű lenni, mert a hím az, ami rettentő kék. Hasonlóan a tengerhez. Mara is szerette volna megnézni, próbálkozott is, de azt hiszem, nem sikerült behoznia. (A távcső kezeléséhez is kell némi rutin). A rigó pedig nem sokkal később elreppent, és eltűnt a sziklarengetegben.
Viszont nem sokkal később ismét hallottuk az éneket, ezúttal már egészen jól. Szép volt, odaillő – kék kövirigó-ének!
Olyan tisztán hallottuk, hogy tudni lehetett: a rigó, most egy nagyobb, háztömbméretű szikla mögött dalolgat. Figyeltem a sziklát, mondtam Marának, neki is van egy madárfaja, hisz még ha nem is látja, épp az ő énekét hallgatja itt, Málta egyik szilaj karsztján. Eltelt úgy két perc, a szikla mögül előröppent a rigó, és bár egy távoli, ám jól látható helyen leszállt.
Azonnal ráfogtam a gépet, és bár egy jó fotóra esélyem se volt, rálőttem párat, voltaképp úgy, hogy a madarat nem is láttam a keresőben.
Gondoltam, minden mindegy, csak valahogy rajta legyen. Csak a szálláson derült ki igazán, hogy valóban van egy kék kövirigó fotóm, még ha az nem is poszternek való. De van! És persze egy hím van rajta. Egy kék.
Rögtön eszembe jutott, hogy a kék szín a madárvilág egyik legkülönösebb jelensége, kék színanyagot ugyanis nem használ a madárvilág – a “boldogság kék madara” tehát valójában fekete. Ezt ott rögtön, a karszton el is magyaráztam Marának (korábban pedig ITT írtam erről) 🙂 Ha ilyen “boldogság madár” létezik, Európában a kék kövirigó az egyetlen, ami tetőtől talpig kék.
Tudni kell, hogy bár sokfelé, sokféle élőhelyen él kék kövirigó a mediterránumban és Afrikában, de jellegzetes élőhelye a tengerparti szikladzsungel. Csak utóbb jutott eszembe, talán nem véletlen, hogy ennyire kék. Gyakran lehet a kék Földközi-tenger számára a háttér.
Ilyen esetben hajlamos a madarász leereszkedni a sziklák közé abban a reményben, hogy lőhet a madárról jobb képet is, de mi fegyelmezettek maradtunk, és tovább bandukoltunk felfelé.
Naplementét kerestünk.
Mondhatom így is. S jól esik így mondani. Másként: helyet, ahol jó a kilátásunk a nyílt tengerre, arra, ahol túl a vízen, túl a kéken, már Afrika jön. Csodálatos, éles fények kerekedtek. Nagy kontrasztok, nagy érzések a nagy szirtek, a nagy tenger fölött. Egy helyütt valami hekatombaszerű épület állt, fölötte kis parcella, zöldséges (ez már jel volt, de még nem értettem, hogyis érthettem volna), ismét kimentünk a sziklaperemre, fotóztam, és akkor újabb rigók reppentek, csippentek, daloltak, további kék kövirigók.
És itt álljunk meg egy szóra, egy mediterrán pillanatra, ahogy én is megálltam, és elcsodálkoztam. Nem véletlenül neveztem el azt a napot rigónapnak. Arról a napról „rigónap” néven mentettem minden szerkesztett fotót. De nem egyszerűen rigónap volt, hanem kék kövirigó nap. Kék is, rigó is. Sőt, kék kövirigó ének napja. Hamar átgondoltam: hányszor kerestem őt gyermekkorom nyaralásain, s felnőttként is a dalmát tengerparton.
Már a buszon ültünk este, amikor mondtam is Marának: legalább 35 éve nézem a mediterráneum köveit egy kék kövirigó reményében.
Volt kék tenger sokszor, volt kő ezer és millió, volt rigó mindenütt, de most végre mindez együtt: végül, több mint három évtized után, kék kövirigó is – és ha őt megtaláltam, akkor olyasmit is joggal kereshetek, amit talán nem is háromévtizede szeretnék megtalálni, hanem talán már a születésem pillanatától; s ha van, amit ennyi idő után megtalálni, megtalálható bármi még.
Folyt. köv.
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-27-a-fold-az-elet-terfelen-egyensulyozo-zsenialis-koteltancos/
http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-25-maltai-szuzse/
http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-24-elveszett-sal-es-titokzatos-rigo-az-adam-sude-obolben/
http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarritkasagok-ritka-madarak-magyarorszagon/
http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/amikor-meg-elertem-mindent-az-eletben/
http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/boldogsag-kek-madara-valojaban-fekete/
Mint ha egy szalakótát és egy házi rozsdafarkú hímet összegyúrna valaki. Viccnek se lenne jó egy ilyen lehetetlen hibrid, de nekem most ez ugrott be. 😀
Nem tudtam megállni, hogy ne keressek róluk egy videót, bocs! 😀 https://www.youtube.com/watch?v=_dZ57ccl5oY
IGEN, PONT OLYAN 🙂 amúgy az élőhelyén sok a házi rozsdafarkú és a vörösbegy is, legalábbis most télen 🙂
köszi a videót – legközelebb én csinálok róla 🙂 🙂 🙂
Még egy videó, itt beszélget is. 🙂 Ó, és te ezt hallottad, hmmmm.., kezdek beleszeretni. 🙂 https://www.youtube.com/watch?v=EVcWN-hdy5U
naggyon naggyon szép!! – élőben főként 🙂 🙂
“…távoli, homályos, kicsi, de kék és” a tied.
“…távoli, homályos, kicsi, de kék és” a tied.
ha nem látnám, akkor is tudnám, hogy te vagy – “a duplázó”
köszönöm a jelenlétet és figyelést, a duplázással együtt 🙂 🙂 🙂
Fenébe, tényleg már megint kétszer ment át! Ne legyen nagyobb bajunk, igaz?
Fenébe, tényleg már megint kétszer ment át! Ne legyen nagyobb bajunk, igaz?
Bizony isten, egyszer nyomok küldést!
ez nagyon vicces!!! 🙂 🙂
🐦🐦🐦 gyönyörű, nagyon örülök!
Ilyen őszinte rajongással még Franzen se írt, amikor hamuszurke viharfecskekkel találkozott a Faralloni-szigeteken. ☺️🐦🐦
ez dicséretnek vettem 🙂 🙂
Egyszer én is találkoztam vele(Portugália), nagy élmény volt. De szomorú is vagyok, hogy, a rokon, kövirigót itthon már nem láthatom.
s “sima” kövirigó nekem sajnos nincs meg – de mondhatom azt is, hogy erősen kezdtem 🙂
Próbálom elképzelni, milyen lehetett az érzés, amikor tudatosult benned, hogy egy régóta vágyott kék kövirigót látsz. Talán pont ilyet éreznék én akkor, amikor egy antikvárium kirakatában megpillantanék egy Pátoszt. 🙂 Igaz, hogy a kék kövirigónak jóval nagyobb a valószínűsége. 🙁
A keresést pedig sose add fel! Mert – mit is mondana erre Dan? 🙂 – amíg élünk, remélünk.
Megtisztelsz 🙂
A nyitóoldalra és az Instára is kiírtam, de itt is elmondom: kicsi a valószínűsége annak, hogy ma internethez jutok, lehet, hogy lesz egy kis szünet az “adásomban”, de ez csak annyit jelent, hogy wifit keresek valahol. Úton vagyok 🙂 🙂 Vagyunk.
A máltai beszámolókat természetesen folytatom, befejezem, csak most előbb meg kell érkezni ismét, és be kell rendezkedni, és wifihez kell jutni. Előfordulhat az is, hogy Instagramon hamarabb tudok képet megosztani, rövid, pár soros üzenetekkel jelentkezni, mint itt a honlapon, a honlap szerkesztése ugyanis stabil internetet és wifit, na és persze jóval több időt igényel.
Előre is köszönöm a türelmeteket, és lankadatlan figyelmeteket.
Jó utat – és jó sok madarat!
De azért a kék kövirigós nap folytatását is várom, várjuk majd ám 😉
Őszintén örülök az örömödnek!
Talán nem is a szerencsének, mint inkább a kitartásodnak köszönheted “életed kék madarát”.
Szárnyaljatok továbbra is szabadon, és járjatok szerencsével!