2020.01.27. Málta váratlan ajándéka – Európa egyik legszebb madara

és ha őt megtaláltam, akkor olyasmit is joggal kereshetek, amit talán nem is háromévtizede szeretnék megtalálni, hanem talán már a születésem pillanatától 

---

                                              

2020.01.27. Beékelődött két etűd a máltai elbeszélés folyamába, írtam a részletgazdagság fontosságáról (ITT), s fogok is még, hogy ne legyen szüzsé az életünk, s legutóbb a tengerről és az óceánról annak apropóján, hogy három napos küzdelem végén sikerült összeraknom egy 11 perces videót a Földközi-tengerről.

---

Ott hagytam abba, hogy tengerparti túránk Mara elveszett sáljával és egy titokzatos rigóval új fordulatot vett. Mara lemondott arról, hogy a sál keresésével megszakítsuk a túrát, én pedig lemondtam arról, hogy egy pillanatokra látott rigó miatt időt pazaroljunk az Adam Sude-ról elnevezett öbölben (ITT).

Annyit el kell modanom, hogy az egekben van az adrenalinom, és rettentő önfegyelemre van most szükségem, hogy egyáltalán képes legyek folytatni a máltai sztorit.

„De csitt szívem”, add át az észnek, az emlékezetnek az elejtett fonalat, s várd ki, míg tombolhatsz másutt.

De ti csak figyeljétek a honlap egészét, a zenéket, az újratöltött írásokat, mert azok már azt magyarázzák, miért vagyok az egekben megint; hogyan került belülre, belém az, ami nem kerülhetne belém papírforma szerint; hogyan tehet rajtam édes erőszakot egy bolygó.

---

De valóban. Vissza Máltára! Pillanatnyi lelkesültségemmel némiképp ellentétben azzal az érzéssel kaptattunk felfelé az öbölből, amely tartalmazta azért az imént említett lemondások közeli emlékét is. De érzékeink hamar kitisztultak. A következő szint, az a sziklaplató, mely az öböl túloldalán tornyosult, bár első nekifutásra hasonló karszt volt, mint az előző sziklapárkány, mégis vadabb, ahogy megállapítottuk: szilajabb volt.

Mindenre emlékeztetett minket – Skóciára és Nevadára is – csak egy mediterrán tengerpartra nem.

---

Ugyanazon a platón máltai fiatalok is barangoltak, fényképeztek, ücsörögtek a sziklaperemen, beszélgettek, mondtam is Marának, milyen jó ez, a máltai fiatalok (legalábbis egy részük) nem a városokban bandázik, hanem efféle szilaj sziklaszirteken. Egy helyütt két srác kiállt a szirt peremére, és kiáltozni kezdett, mire a szemközti sziklafalról erősen, hangosan, tisztán olyan visszhang jött, hogy a Tihanyi echó elbújhat az árnyékában.

Elhagytuk a hét-nyolc fős máltai társaságot, és igyekeztünk leszakadni tőlük. Ekkor már sűrűn figyeltük a napot is, hisz aznapi végső célunk egy turbógiccses tengerparti naplemente és annak fotózása volt. Kicsit belehúztunk, annak ellenére, hogy ez a partszakasz méterenként kínált témát, többek között a mélyen alattunk lévő sziklarengetegben megbújó romokkal, épületmaradványokkal, falakkal. Nem tudtuk, mennyire régiek ezek, de azt jól láttuk, hogy bárki építette ezeket, a védelemre gyúrt. Olyan helyeken, ahol lehetetlen sarokba szorítani bárkit.

---

Továbbá feltűnt – már az Adam Sude-öbölnél is –, hogy néhol nád tenyészik a tengerpart közelében, a sziklaoldalakban. Ezek a nádfoltok szép színfoltot adtak a tájnak, de ezen túl is felkeltették az érdeklődésemet. Nem értettem ugyanis, mi a túrót keres nád sziklafalak, omlások oldalában? Hol kap ott vizet?

Mutogattam is sűrűn Marának, rengeteg képet lőttem nádasokról, de a hosszú, és néha talán unalmas lamentálgatáson túl nem jutottam semmire. Holott ez a nád később is fontos lesz, sőt,

ez az a nád, ez az a „sajátkezű” felfedezés, amiről nem olvastam sehol, és ami mindenképp szerepet kap az Adam Sude-regényben.

Kinéztünk egy bércet, ahová szeretnénk feljutni alkonyatra, ugyanakkor azt is latolgattuk már, hogy visszafelé sietnünk kell majd, nehogy véletlenül a karszton rekedjünk alkony után. Máltán, és ebben az időszakban egyáltalán, rendkívül gyorsan lesz sötét, ha a Nap lebukott már. Csodálom is, hogy sietségünk közepette meghallottam azt a hangot – igaz, úgy siettünk, hogy közben állandóan fényképeztünk, és kommentáltuk a látottakat.

A sziklafal alatti kőrengetegből madárdal szivárgott halkan. Nagyon finom, elegáns, dallamos csobogás. Olyan, amit soha az életben nem hallottam.

---

Gőzöm se volt róla, mi lehet. Sokféle madár énekelhet Máltán, többek között mediterrán poszátafajok. Hallottunk és láttunk sok vörösbegyet, de őket jól ismerem otthonról. Lehetett volna a hang valamelyik mediterrán poszáta, ám legyen egy poszáta bármilyen mediterrán, az éneke akkor is hajaz a többi poszátáéra, így aztán azt rögtön sejtettem, hogy ez a hang nem poszátáé.

Valójában sok idő nem jutott a találgatásra, mert alig pár másodperc múlva tőlünk jobbra felszökkent egy madár egy sziklaszirtre.

Szerencsére akkor már – okulva az öbölbéli „incidensből” – a nyakamban lógott a távcső. Bár kicsit nehezen találtam rá a sziklára, de mikor végre meglett, nem hittem a szememnek: egy kék kövirigó feszített rajta.

---

S nem egy tojó, nem egy fiatal. Azért írom ezt, mert a tojók és fiatalok határozása kissé nehezebb abból a távolságból, de a hím nem tud nem egyértelmű lenni, mert a hím az, ami rettentő kék. Hasonlóan a tengerhez. Mara is szerette volna megnézni, próbálkozott is, de azt hiszem, nem sikerült behoznia. (A távcső kezeléséhez is kell némi rutin). A rigó pedig nem sokkal később elreppent, és eltűnt a sziklarengetegben.

Viszont nem sokkal később ismét hallottuk az éneket, ezúttal már egészen jól. Szép volt, odaillő – kék kövirigó-ének!

Olyan tisztán hallottuk, hogy tudni lehetett: a rigó, most egy nagyobb, háztömbméretű szikla mögött dalolgat. Figyeltem a sziklát, mondtam Marának, neki is van egy madárfaja, hisz még ha nem is látja, épp az ő énekét hallgatja itt, Málta egyik szilaj karsztján. Eltelt úgy két perc, a szikla mögül előröppent a rigó, és bár egy távoli, ám jól látható helyen leszállt.

Azonnal ráfogtam a gépet, és bár egy jó fotóra esélyem se volt, rálőttem párat, voltaképp úgy, hogy a madarat nem is láttam a keresőben.

Gondoltam, minden mindegy, csak valahogy rajta legyen. Csak a szálláson derült ki igazán, hogy valóban van egy kék kövirigó fotóm, még ha az nem is poszternek való. De van! És persze egy hím van rajta. Egy kék.

---

Rögtön eszembe jutott, hogy a kék szín a madárvilág egyik legkülönösebb jelensége, kék színanyagot ugyanis nem használ a madárvilág – a “boldogság kék madara” tehát valójában fekete. Ezt ott rögtön, a karszton el is magyaráztam Marának (korábban pedig ITT írtam erről) 🙂 Ha ilyen “boldogság madár” létezik, Európában a kék kövirigó az egyetlen, ami tetőtől talpig kék.

Tudni kell, hogy bár sokfelé, sokféle élőhelyen él kék kövirigó a mediterránumban és Afrikában, de jellegzetes élőhelye a tengerparti szikladzsungel. Csak utóbb jutott eszembe, talán nem véletlen, hogy ennyire kék. Gyakran lehet a kék Földközi-tenger számára a háttér.

Ilyen esetben hajlamos a madarász leereszkedni a sziklák közé abban a reményben, hogy lőhet a madárról jobb képet is, de mi fegyelmezettek maradtunk, és tovább bandukoltunk felfelé.

Naplementét kerestünk.

Mondhatom így is. S jól esik így mondani. Másként: helyet, ahol jó a kilátásunk a nyílt tengerre, arra, ahol túl a vízen, túl a kéken, már Afrika jön. Csodálatos, éles fények kerekedtek. Nagy kontrasztok, nagy érzések a nagy szirtek, a nagy tenger fölött. Egy helyütt valami hekatombaszerű épület állt, fölötte kis parcella, zöldséges (ez már jel volt, de még nem értettem, hogyis érthettem volna), ismét kimentünk a sziklaperemre, fotóztam, és akkor újabb rigók reppentek, csippentek, daloltak, további kék kövirigók.

---

És itt álljunk meg egy szóra, egy mediterrán pillanatra, ahogy én is megálltam, és elcsodálkoztam. Nem véletlenül neveztem el azt a napot rigónapnak. Arról a napról „rigónap” néven mentettem minden szerkesztett fotót. De nem egyszerűen rigónap volt, hanem kék kövirigó nap. Kék is, rigó is. Sőt, kék kövirigó ének napja. Hamar átgondoltam: hányszor kerestem őt gyermekkorom nyaralásain, s felnőttként is a dalmát tengerparton.

Már a buszon ültünk este, amikor mondtam is Marának: legalább 35 éve nézem a mediterráneum köveit egy kék kövirigó reményében.

Volt kék tenger sokszor, volt kő ezer és millió, volt rigó mindenütt, de most végre mindez együtt: végül, több mint három évtized után, kék kövirigó is – és ha őt megtaláltam, akkor olyasmit is joggal kereshetek, amit talán nem is háromévtizede szeretnék megtalálni, hanem talán már a születésem pillanatától; s ha van, amit ennyi idő után megtalálni, megtalálható bármi még.

Folyt. köv.

---

---

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

---

---

---

---

http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-27-a-fold-az-elet-terfelen-egyensulyozo-zsenialis-koteltancos/

http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-25-maltai-szuzse/

http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-24-elveszett-sal-es-titokzatos-rigo-az-adam-sude-obolben/

http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarritkasagok-ritka-madarak-magyarorszagon/

http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/amikor-meg-elertem-mindent-az-eletben/

http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarakrol-mindenkinek/boldogsag-kek-madara-valojaban-fekete/