Centauri íjászat
Melyik unalmas? A természet vagy Márai Sándor és Esterházy?
2021.05.27. Rendkívül érdekes hozzászólás, pontosabban idézet érkezett a 2021. május 11-én közzétett posztom alá. Azért rakom fel ide, a weboldalra is, mert tanulságos, és egy újra meg újra felbukkanó szemléletet tükröz, amit nem először veszek górcső alá. Írtam már erről Krasznahorkai kapcsán (ITT), de idéztem már azt az Esterházy nyilatkozatot is, ahol nem kis fölényeséggel annyit mondott: “Engem nem érdekel a természet”.
Ugyanez a szemlélet köszönt rám a legújabb idézetben is, bár az idézett szerző – Márai Sándor – egy számmal kisebb mellényt vesz magára, mint amekkora mellényben Krasznahorkai vagy Esterházy nyilatkozott. A mellény méretétől függetlenül mindegyik esetben igaz (vagy az lehet), hogy két mozzanat inspirálhat értelmes, az elithez tartozó, olvasott és tehetséges embereket, hogy a “természet közelébe érve” egy náluknál jóval nagyobb és összetettebb rendszerről nem kevés magabiztossággal, és nem kicsi mellénnyel nyilatkozzanak, s akár odáig is elmenjenek, mint annak idején Esterházy, aki a fölényességében eljut a vállrándítás felületességéig.
Gondoljuk át, miféle kijelentés ez? És ha Esterházyt “nem érdekli a természet”, akkor mi van?
Mi ennek az üzenete, azon túl, hogy Esterházy bizonyára megfellebezhetetlenül tudta, hírös minőségérzékével tévedhetetlenül belőtte, mi érdekes, és mi nem az (csaknem Besenyő Pista bácsi magabiztosságával). Ennyi erővel mondhatnám én is: “Esterházy nem érdekel.” De nem mondom, két okból sem. Egyrészt az én vállrándításom Esterházyra épp annyit érne, épp annyit mondana a világról, mint amennyit Esterházy vállrándítása jelentett annak idején. Másrészt épp úgy kizárólag rólam szólna, amint Esterházy mondata is önmagáról szólt, és semmi köze nem volt se a természethez, se ahhoz, milyen is az a világ valójában, amiben élünk.
A Facebook-on tehát az alábbi Márai idézetet kaptam, amiért egyébként rendkívül hálás vagyok, mert több szempontból is gyöngyszem; igazsága is van, természetesen, ugyanakkor újabb remek példa arra a buborékra, mely képtelen elviselni, ha nem az ember van a középpontban. Gyanakodom ilyen esetekben mindig, hogy vajon nem arról van szó – arról is -, hogy egy-egy kiváló ember, aki akarva akaratlanul is egyfajta elit tagja, vagyis az átlagosnál jóval hangsúlyosabb státuszt foglal el a szellemi, EMBERI térben, féltékenyen tekint arra, amivel még oly rettentő és meggyőző tehetségével és szellemével sem veheti fel a versenyt. Ezt a kontrasztot, ezt a találkozást a nálam nagyobb és “tehetségesebb” természettel átéltem én is, egyszer beszéltem is erről egy rossz hangminőségű videóban, de az én konklúzióm más volt. Engem inkább lelkesített, hogy létezik egy olyan mérce, amit sosem ugorhatok meg. Létezik egy olyan magas minőség – és ez bizony nem az emberi minőség -, ami felé egész életemben törekedhetek, melyre felnézhetek, melyből erőt és ihletet meríthetek az élet bármely pillanatában; egy olyan erőforrás, mely akkor is folyamatosan adja az áramot, amikor az én testemben már egy elektron sem kering, s már a porom sincs meg sehol.
MÁRAI SÁNDOR:
De mikor a nagy erdőkbe mégy, vagy a pusztaságokra, vagy a tengeren utazol, s lelked eltelik a fenség és a végtelenség érzéseivel, ne csald magad: tudjad, hogy szíved mélyén téged csak az ember érdekel, semmi más. Egy népes kávéház is van olyan érdekes, mint az Atlanti-óceán vagy a Szahara, vagy a Kárpátok fenyőerdői. Igen, egyetlen ember, mikor megmutatja lényét és elárulja titkát, érdekesebb, mint a Mont Blanc. Csodáld a természet végtelenségét, iparkodj összhangban élni jellemeddel és a természet erőivel, de ne szégyelld és ne is tagadd, hogy a legfenségesebb természeti színjáték is meglepő gyorsan elveszti számodra igazi érdekességét és vonzerejét, ha nincs közvetlen köze általad ismert emberek sorsához. A vadregényes táj rövid időn belül értelmetlen és unalmas lesz, ha nem lép fel a természet végtelen színpadán az ember, szemléleted, érdeklődésed egyetlen igaz, soha nem megunható tárgya. A te dolgod, élményed, szereped, sorsod e földön az ember, nem a Mont Blanc. A világ csak szín és díszlet, melyet mellékesen figyelsz; szíved és értelmed remegve csak e gyanús hős monológját lesi. Minden más előbb-utóbb unalmas.
VÁLASZOM:
Rendkívül érdekes idézet és szemszög, és ezt köszönöm is, ugyanakkor itt Márai olyasmiről beszél, ami az én szemszögemből nézve az ember korlátosságának, korlátoltságának, amúgy jogos és pontos leírása; tökéletesen értem, de egyrészt ezt már meg kellett volna haladnunk (igaz, nem haladtuk meg, és így Márainak igaza van még mindig), lehetőségünk is lenne rá abban a korban, amikor már az űrből fotózzuk a Földet; de nemcsak odáig kellett volna eljutnunk, hogy ellentétben Márai szemléletével, az embert (önmagunkat) “mindössze” a Bioszféra részeként lássuk, hanem már az a tudat is át kellett volna itasson minket, hogy a Bioszféra is csak egy rész a Világegyetemben. Mindez nem történt meg. Így Márai igazsága igazság maradt. Más kérdés, hogy ez szomorú igazság – az ember olyan egocentrikus állapotban maradt, ahol Nárcisszuszként ma is főként önmagában gyönyörködik, és ez az önimádat okozza gondjai legtöbbjét, melyeket megoldani sem bír. Megoldásokhoz épp abból kellene kilépni, amiről Márai ír. Gyakorlati oldalról pedig azt mondhatom: Márai hangja ebben az esetben egy olyan értelmiségi polgár hangja, aki csak távolról csodálja meg, s időlegesen az őt körülvevő, őt fenntartó természetet, s így nem csoda, ha idővel elunja. Én azonban gyermekkorom óta benne-vele élek, és mondhatom: míg az ember ismétlődő körei és gőgje gyakran válik unalmassá, a Mont Blanc sosem. Se Gerald Durell, se Attenborough, se Konrad Lorenz nem unt rá, úgy vélem egy pillanatra sem. Azért nem, mert ismereteik elég közel vitték őket a természethez ahhoz, hogy ne unják meg. Márai, ha kicsit szigorúbb vagyok, kompenzálja csupán, hogy számára nincs nyitva Gaia ajtaja, s távoli szemlélőként igyekszik mindenek fölöttinek mutatni azt a részt, melyben ő él. Objektíven, távolabbról szemlélve azonban racionálisan is belátható, hogy mindezt még Márai sem mondhatja másként, mint a természet, az élővilág egy tagjaként. Tehát amennyiben a Mont Blanc unalmassá válhat, akkor Márai is.
Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Értelek, és egyetértek!!!! Viszont ahogy Márai az embert ismeri, “boncolgatja”, minden miértre választ keres, pl. a legsikeresebb regényében is, A gyergyák csonkig égnek-ben, az félelmetes, de csodálatra méltó.
Kétségtelen – csak annyit gondolok, hogy ebben az idézetben inkább egyfajta korlátosságot, és féltékenységet látok. Megelégedhetett volna azzal, hogy abban, amiről te is írsz, állati jó – az jó marad anélkül is, hogy az “ellenpontot”, a természetet önmagához láncolná, maga alá gyűrné vagy minősítené. Attól tartok, ez egy általánosan elterjedt mentalitás; számos esetben látjuk, hogy amikor valaki valamit nagyon erősen, gyakran indokolatlanul minősít, beleszuszakol egy erőltetett hierarchiába, akkor valójában bizonytalanságról van szó, kompenzálásról. Mondjuk, ha egy zenész kijelenti, hogy szép-szép a festészet, de a közelében sincs a zenélésnek, rögtön sejtem, hogy az illető valójában épp abban bizonytalan, amit művel, vagyis a zenélésben; könnyen lehet, hogy úgy zenél, amitől inkább elrohanok a legközelebbi képtárba, mintsem még egy percig hallgassam 🙂 Máskülönben miért volna szüksége rá, hogy ex catedra rommá fikázzon egy másik művészeti ágat? Amikor egy boros megvetően olyasmiket mond, hogy olyan moslékot, mint a sör, csak hülyék isznak (amint Krasznahorkai úgy vélekedett, hogy “minden természetimádó hülye”), rögtön tudjuk, hogy nettó féltékenységről van szó, arról az egomániáról, mely szeretné a saját igazságát és ízlését általános és örök, mindenek felett álló igazsággá tenni. Ez rendkívül gyarló működés, és szellemileg sem a legmagasabb szint. De látjuk, hogy ez mindig divatos húzás volt – ma is az, ma is gyarló, ma sem védhető igazán. Hosszasan sorolhatnám a közéletből az efféle megnyilatkozásokat, jelentős művészektől, megmondóktól, s engem személy szerint nagyon idegesítenek, mert aztán gyakran ugyanezek az emberek azon sopánkodnak, hogy nincs már normális párbeszéd – de talán nem kellene előtte porba taposni hat másik nézőpontot, hat másik csoportot vagy nézetet, majd megmondani a tutit abban a reményben, hogy azt könnyek között és boldogan fogja aláírni kivétel nélkül mindenki. 🙂
Olvastam ezt a hozzászólást pár nappal ezelőtt, és meg is hökkentem. Rögtön kíváncsi lettem, hogy neked mi a véleményed róla, és örülök, hogy itt is reagáltál rá. 🙂
A Márai idézetet nem ismertem, de kíváncsi lennék rá, hogy mikor és miért írta.
Számomra a természet soha sem unalmas. Amikor egy erdő közepén, egy víz partján vagy egy hegytetőről csodálom, onnan soha sem hiányzik az ember, sőt, néha inkább zavaró a jelenléte.
Egyetértek. Talán az a kérdés, hogy tud-e annyira független, ha tetszik szabad lenni egy szellem vagy elme, hogy elképzelhesse és értékelhesse a világot ember nélkül is. Úgy hiszem, sokan képesek vagyunk meglátni az ember nélküli világot, a “pőre természetet”, és az sokunkat lenyűgöz. Csodálatos az ember világa is – bár részemről egyre nehezebb a “pőre embert” önmagában csodálni, s egyre könnyebb a “pőre természet” előtt meghajolni. A földig.
Egy biztos: embert én még sosem csodáltam úgy, ahogyan a természetet.
Több, mint meglepő!
Sajnálom, hogy tovább maradt az elefántcsont tornyában, mint kellett volna.
Mármint Márai? Vagy Esterházy?
Talán mindkettő.
Megtudhatom, hogy melyik posztnál volt ez a hozzászólás?
Hú, várj egy kicsit, megkeresem.
Nem hiszed el 🙂 A trombitás sivatagipinty első hazai előfordulását hírül adó poszt alatt ITT: https://www.facebook.com/centauriweb/posts/4214922911871760
Köszönöm szépen, annál is inkább, mert meglepve láttam, hogy új posztok vannak, persze , nem hagyhattam ki egyiket se. 🙂
Megnéztem a hozzászólást, az illető azt is hozzátette, hogy “üresség lakik a dolgok szívében”. Én úgy látom, hogy ez olyasmi, mint amikor valaki a saját tapasztalatát általánosítja: azért, mert ő ürességet él meg, úgy gondolja, hogy a világ is üres. Egész filozófiai irányzatok születtek erre, amiknek én személy szerint erősen kétségbe vonom a hasznát. Ez persze valahol érthető, az ember hajlamos kozmikussá tágítani a saját tapasztalatait, de ugyanakkor veszélyes is: pont emiatt élhet meg az ember reménytelenséget egy ilyen helyzetben, mert nem veszi észre, hogy más is van, mint ami az ő pillanatnyi tapasztalata, léteznek más dolgok is, amik akár kapaszkodók is lehetnének.
Ez is a tárgyhoz tartozik: „Az a teoretikus, aki belemerülve a képletekbe, elfeledkezik azokról a jelenségekről, amelyeket meg akar magyarázni, nem igazi tudós… Ha pedig könyvei elidegenítik őt a természet szépségétől és sokoldalúságától, úgy inkább szegény bolondnak hívnám…”
(Max Born, fizikus)
Igaz.
Hú, ez nagyon jó!
(De talán nem véletlen, hiszen egy fizikus mondta. 🙂 )
Engem a Márai-idézet stílusa is zavar. Ez az önmegszólító-tegeződő bölcselkedés, ami nyilván Marcus Aurelius Elmélkedéseinek modern párja akar lenni. Csakhogy míg MA gondolatai mögött a sztoikus filozófia kb. 450 éves múltja áll szellemi fedezetként, ezekben a Márai-mondatokban nem nagyon látok többet a XIX–XX. század fordulójának Nietzsche-vulgarizálásánál és az 1. Nyugat-nemzedék (főleg Kosztolányi) stílusfordulatainak imitálásánál.
Maga Márai, (szerintem) mélyebb műveiben, pl. a “Zendülők”-ben vagy az “Egy polgár vallomási”-nak 1., még át nem írt, meg nem szelídített kiadásában amúgy tud és beszél is az ember (főleg a gyerek, a kamasz, a fiatal felnőtt) természethez kötődéséről – igaz, inkább negatívan. A természetnek, a természeti lény mivoltunkak való kitettség ezen (Márai szerint) negatív tapasztalata, ennek elutasítása komoly szerepet játszhat az író idézett természet-elvetésében. Magyarázza, de ettől még a legkevésbé sem igazolja, pontosabban: nem bizonyítja, hogy igaza van. Persze: csak szerintem.
Szegény bolond- ahogy Cen idézte- a kiürült-kiégett ember költözzön a holdra, ott aztán lehet szeretni a nagy semmit, meg nézni azokat akik igazán boldogok idelent a fáktól a madaraktól a virágoktól, a tengertől, a madárdaltól stb:-)))))
Rengeteget töprengtem ezen a poszton, Cen’, mindig-mindig vissaztértem hozzá!
Sem elfogadni, sem elutasítani nem tudtam, amit mondasz.
Mígnem a napokban olvastam egy Márai novellát, A Lucretia fia c. kötetben. Az egyik novellában egy színésznőcske életútját az erdő, a fák határozzák meg. Gyönyörű leírást olvastam itt erdőről, és arról, hogy mily hatalmas erővel bír a természet az ember fölött!
És akkor megfogalmazódott a válasz, a fenti kérdésre:
Sem a természet, sem Márai, sem Esterházy nem unalamas.
Mindössze nézetkülönbségekről van szó egy elvi vitában, a gyakoraltban (írások) viszont ugyanazt mondjátok.
Írom majd a novelka címét is, ha beugrik.
Én is így gondolom.