Edvard Nordman, nyugalmazott svéd tengerész, miután bejárta a világot, egy trópusi sziget városkájában boltieladó lett. Ed 55 évesen úgy gondolta: ideje odébbállni. Csöndre és magányra vágyott. Tágas, félreeső, olcsó házra. Szerencséjére élt arrafelé egy nyughatatlan festő, akivel nem feküdtek le már a helybéli lányok. A festő korábban együtt élt két 13 éves bennszülött lánnyal is, ahogy ott mondták: két vahinével. Ám a festő lábai úgy elgennyesedtek, hogy nem volt már oly szegény lány a közelben, aki az ágyába ment volna. Ezért egy érintetlenebb szigetre akart átjutni, mint mondta: azért, hogy még romlatlanabb állapotában festhesse meg a szigetvilágot. Valójában azt remélte, hogy egy elmaradottabb helyen talál még magának vahinét. S úgy döntött: eladja a házat. Sietségét jelzi, hogy Ed az alacsony, 5000 frankos árat is 4500-ra alkudhatta. A festő kifizette adósságait és felszállt az első hajóra. Arra sem vette a fáradtságot, hogy kipucolja a házat. Ed felháborodva állt a rumli közepén, de mit tehetett volna? A festő messze járt már. Mivel nem volt ínyére a lomtalanítás, a fiát, Oscart kérte meg: számolja fel a trágyadombot. Másnap Oscar kiporoszkált a házhoz, mely telis-tele volt vászontekercsekkel, félbehagyott-hátrahagyott festményekkel, faragványokkal. Amint a környékbeliek oly sokszor gondolták, Oscar is úgy találta: nem lehet valami jó festő, aki sárga eget fest. Csak pár faragvány tűnt hasznavehetőnek – minden mást kihordott, s a sok limlomot egy könnyed mozdulattal, s a megkönnyebbülés sóhajával felgyújtotta.
Egészen más sóhaj szakadt fel belőle évtizedekkel később, amikor azt olvasta, hogy a beteg festő képeit milliókért árulják Párizsban. Megkönnyebbült: „Milyen jó, hogy ezt apám nem érte meg!” Ám valahányszor eszébe jutott a festő, fanyar mosoly ült ki az arcára, mint aki maga sem hiszi, hogy 1901 augusztusában a melléig ért az a máglya, amit Gauguin hagyatékából, abból a trágyadombból rakott.
(Minden idők legdrágább festménye is Gauguin, ami nem kevesebb, mint 300 millió dollárért kelt el – megközelítően 75 milliárd forintért – 2015-ben.)
Edvard Nordman, nyugalmazott svéd tengerész, miután bejárta a világot, egy trópusi sziget városkájában boltieladó lett. Ed 55 évesen úgy gondolta: ideje odébbállni. Csöndre és magányra vágyott. Tágas, félreeső, olcsó házra. Szerencséjére élt arrafelé egy nyughatatlan festő, akivel nem feküdtek le már a helybéli lányok. A festő korábban együtt élt két 13 éves bennszülött lánnyal is, ahogy ott mondták: két vahinével. Ám a festő lábai úgy elgennyesedtek, hogy nem volt már oly szegény lány a közelben, aki az ágyába ment volna. Ezért egy érintetlenebb szigetre akart átjutni, mint mondta: azért, hogy még romlatlanabb állapotában festhesse meg a szigetvilágot. Valójában azt remélte, hogy egy elmaradottabb helyen talál még magának vahinét. S úgy döntött: eladja a házat. Sietségét jelzi, hogy Ed az alacsony, 5000 frankos árat is 4500-ra alkudhatta. A festő kifizette adósságait és felszállt az első hajóra. Arra sem vette a fáradtságot, hogy kipucolja a házat. Ed felháborodva állt a rumli közepén, de mit tehetett volna? A festő messze járt már. Mivel nem volt ínyére a lomtalanítás, a fiát, Oscart kérte meg: számolja fel a trágyadombot. Másnap Oscar kiporoszkált a házhoz, mely telis-tele volt vászontekercsekkel, félbehagyott-hátrahagyott festményekkel, faragványokkal. Amint a környékbeliek oly sokszor gondolták, Oscar is úgy találta: nem lehet valami jó festő, aki sárga eget fest. Csak pár faragvány tűnt hasznavehetőnek – minden mást kihordott, s a sok limlomot egy könnyed mozdulattal, s a megkönnyebbülés sóhajával felgyújtotta.
Így jár, aki nem tudja megkülönböztetni az ocsút a búzától. 🙂
A gabonaismeret hiánya miatt milliárdoktól esik el. 😀 szegény …
“gabonaismeret” 🙂 🙂