2020.10.26. Madárvonulás a hágón, zerge reggelire

Madárvonulás a hágón, zerge reggelire

2020.10.26. Kurta-furcsa tavaszi reggelre ébredtünk. Pólóban is lehettünk volna, olyan enyhe volt az időjárás közel 2000 méteren, ragyogott a nap, s attól volt kurta-furcsa, hogy ébredés után épp csak összekaptuk a holmikat, és már indultunk volna is, ugyanabba az irányba, ahová előző nap, részemről azzal a szándékkal, hogy feljebb jutok, és újabb szakaszokat vizsgálok át alpesi jószágok reményében.

Jó Murányi ekkor még nem tett le arról a szándékáról egészen, hogy mihamarabb lejussunk a hegyről és medvebocs-mentő barátjához menjünk, Vida és én azonban eltökéltek voltunk abban, hogy a Nagyhagymást kivesézzük, s megfaggassuk kicsit jobban, főként így, hogy tavaszias meleg és ideális, szép idő van. Ami nagyon fájt azon a reggelen, hogy nem ihattunk kávét. Úgy volt, hogy kávét szerezni odafent nem lesz gond, de mivel a tulajdonosok továbbra sem mutatkoztak, mi meg nem hoztunk magunkkal egy kanálka kávét sem, kénytelenek voltunk beérni a kávé hiányával – legalábbis először úgy tűnt, jó Murányi azonban „szolgálatba helyezte magát”, és román lakótársainktól rekvirált némi kávét, arra viszont várni kellett. Így azonban – bár indulásra készen álltam már – az indulásunk csúszott kicsit.

Mint régen, s legjobb napokon otthon is, kihasználtam azt a kevés időt is, hisz a menedékház sem volt rossz helyen, rögtön mellette sziklatű, vele szemközt ígéretes fehér sziklafalak, arról nem is szólva, hogy továbbra is úgy gondoltam: bármikor bármi felbukkanhat a légtérben. Ilyenkor az ember veszi a távcsövét, és ahogy évekkel korábban, amint kibújt a sátorból végigpásztázta a Fekete-tenger vizét, máskor a Hortobágyon a nagyiváni pusztát, Camperduinnál az Északi-tengert, Falsterbonál a Balti-tengert, a Balatonnál a tihanyi szorost, úgy Nagyhagymáson is felveszi a távcsövet, és végigpásztázza a horizontot, feje fölött az eget, szemközt pedig a hegyeket.

Ez egy amolyan „sosem lehet tudni” alapállás, ami sokszor volt már gyümölcsöző.

Első körben nem láttam semmit, így kissé odébb sétáltam egy sziklaperemhez, ahonnan fenséges panoráma nyílt Balánbánya környékére; a közeli völgyekre és távoli hegyekre. Elnéztem persze arra is, oldalvást, ahol előző nap jártunk, hátha megpillantok kilométernyi távolságból is egy sziklaszirten heverésző vagy legelésző zergecsapatot. Alaposan átvizsgáltam mindent, de zergéknek nyoma sem volt, viszont az alattunk még félig sötétbe boruló hegynyereg fölött időnként fénylő foltok villantak fel. Távcsővel rögtön láttam, miféle fények libbennek ott néha. Vonuló pintycsapatok érkeztek északkelet felől, és egészen alacsonyan, a nyeregnél keltek át a hegy fölött, az alacsonyan járó nap pedig, ahogy pillangók szárnyát világítja át, úgy villogtatta a pintyek szárnytollait is. Éteri látvány volt még oly messziről is. A pintycsapatok többsége, miután átkelt a hágón, pár percre megpihent és a fenyőfák csúcsára szállt, némelyik csapat egészen közel hozzám, így hamar tisztázhattam, hogy fenyőpinty-csapatokat látok. Nem akartam a sziklaperemen időzni, nehogy lemaradjak a kávéról vagy rám kelljen várni, de 5-10 perc alatt így is legalább 500 fenyőpintyet láttam.

Amikor visszaértem a menedékházhoz mondtam is Vidáknak, sőt, olyan szerencsénk volt, hogy egy kisebb pintycsapat a menedékház melletti fenyőkre szállt le, így rövid ideig Vidáék is láthatták őket. A fenyőpinty nem ritkaság, téli madáretetőn tömeges is lehet havas időben, mégis érdekes volt látni, hogyan kelnek át a hegyeken.

Rutinból ismét átpásztáztam a környéket, és akkor meghallottam, ahogy gördülő kövek üveges visszhangjától zajos a menedékházzal szemközti sziklafal. Már az első gondolatom is az volt, hogy talán zergék lehetnek, őalattuk indult meg valamelyik törmeléklejtő, és ahogy a hang irányába néztem – mert megdöbbentő tisztasággal lehetett kivenni még oly távoli hangokat is – rögtön meg is láttam két zergét az egyik hasadék törmelékkúpján. Vágtában rontottam be a házba jó Murányiért, aki 20 másodperccel később – anélkül, hogy elhagyta volta a menedékház környékét – megpillanthatta élete első zergéit. Lőtt is a gépével szorgosan, bár abból a távolságból nemigen lehetett fotózni őket. Jóval messzebb voltak, mint az előző napi zerge, s fent, magasan.

Boldog voltam, nagyon, hogy ilyen könnyedén teljesíthettem előző este Murányinak tett ígéretemet.

S volt már közöttünk valaki, aki új fajt látott aznap – holott el sem indultunk még! Ez mindig nagy öröm. Addig is bizakodó voltam, attól fogva még inkább. Vidával még végignéztük, ahogy a két zerge visszafordul a lejtőről, s végül nem kelnek át az labilis törmeléken.

A pokolian erős román kávé után megindultunk a „szokott” útvonalon, le a nyeregre, a nyeregről pedig fel a sziklafalakhoz. A nyerget alig tíz perc alatt elértük, s ki sem léptünk még rá, amikor már láttam, hogy a kora reggel észlelt vonulás tart még, s még mindig kisebb pintycsapatok kelnek át a nyergen, gyakran erősen küszködve a szembe széllel. Néha úgy tűnt, hogy csak véletlenszerűen arra vetődő csapatokról van szó, de ha pár percig nem mutatkozott semmi, s már-már úgy tűnt, ennyi volt, megint érkezett egy új csapat, aztán még egy, és még egy. Mutattam is Vidának, nézze, itt, ezekben a percekben épp egy átkelést látunk a hegyen, s könnyen lehet, hogy ezen a nyergen évezredek óta így megy ez minden őszön.

Sokfelé vannak a világban hasonló „kapuk” a vonuló madarak számára.

Mivel itt már közelebb voltunk, szemezgethettem is a csapatok közül, és bár továbbra is zömmel fenyőpintyek keltek át, egyre többször bukkantak fel közöttük zöldikék, tengelicék, kenderikék, meggyvágók, erdei pintyek, sőt végül már pityerek is.

Hasonló, szűk csatornában vonuló énekesmadár-rajokat figyeltem már Hollandiában is, Camperduinnál például, ahol a magas dűnék mögötti, körülbelül 300 méter széles szélárnyékos csatornát használták vonulásra énekesmadarak, s nagy vonalakban ugyanez a csoport, főként pintyek és pityerek, illetve pacsirták és rigók. Régi irodalmi adatokat találtam ilyen vonulásra Magyarországról is; Chernel többször is beszámol róla, hogy badacsonyi házából néha egész nap figyelte a Balaton északi partját követő énekesmadarak vonulását – ő is elsősorban pintyféléket látott.

Hegyvidéken életemben először láttam énekesmadarak átkelését ilyen magasságban.

Lassan mentünk át a nyergen, úgy láttam, a jelenség Vida figyelmét is magára vonta, mutogattam is sűrűn, főként, amikor a fenyőpintyek közé egyre gyakrabban más fajok keveredtek, végül még egy a kis sólyom is felbukkant, aki azt használta ki, hogy amikor a nyergen átbukó szél felerősödött, megdobta a pintycsapatokat, néha vissza is fordította, így azok lendületet vesztettek, kanyarra kényszerültek, a sólyom ilyenkor támadt rá a lemaradozókra. Gyakori, hogy a ragadozók is követik vonuló zsákmányállataikat, részint ezért lesz sokkal több karvaly télen a Kárpát-medencében. Ugyanígy követik északkeletről a réti sasok a vadludak tömegeit. Láttam már olyat is, hogy 15-20.000 fős, délre tartó fenyőrigó csapat végén 8-10 karvaly evezett. Vonuláson gyakran van könnyű dolga a ragadozóknak, hisz már reggel láttam: átkelve a szeles nyergen a csapatok igyekeznek legalább pár percet pihenni. Ide sem kipihentem érkeznek. Az ilyen madarak talán ezer és kétezer kilométert is megtettek Oroszország felől, mire a Nagyhagymáshoz érnek; könnyű elképzelni, milyen egy ilyen hosszú út után, a síkságok után, felemelkedni 2000 méterig és ott megküzdeni a hegyeken átbukó erős szelekkel. Aki addigra túlságosan elfáradt már, arra könnyen csaphat le a kis sólyom.

Amint felfelé tartottunk vissza-visszanéztem, becsülgettem a csapatokat, végül úgy kalkuláltam, hogy óránként megközelítőleg 1.000 pinty megy át a nyergen, egy nap alatt akár 8.000-10.000 is; mondtam is Vidának, érdemes lenne egy ilyen időszakban leülni ott egy hétre, és megnézni, mennyi madár vonul át a Nagyhagymás fölött.

Román lakótársaink valamivel hamarabb indultak, így mindvégig ott battyogtak előttünk, így semmi esélye sem maradt annak, hogy elénk kerüljön egy-egy érdekesebb faj, vagy akár egy legelőn feledkezett zerge, ezért elhagyva a nyerget a magam részéről már csak arra koncentráltam, hogy mielőbb feljussunk oda, ahol előző nap csak Vida ért fel.

Nem mellesleg azt is mondta, hogy azon a fenyvesben vezető ösvényen, melyen én már nem követtem, alighanem farkasnyomát látta.

Az első sziklafalakhoz érve gyors ellenőrzést tartottam. Ránéztem a tegnapi sziklafalakra is, ám ezúttal sem láttam semmit, ezért jó tempóban tovább haladtunk, szépen együtt, be a fenyvesbe. A turistaösvény közepén járhattunk, amikor Vida megmutatta az említett nyomot. Valóban hatalmas volt, és klasszikus farkasnyomnak tűnt, bár Vida részéről az volt a mondás, hogy majd Guszti a fotókról megmondja. Lelövöm a poént, valóban megmondta: farkas nyom volt, sőt: farkasoké, mert aztán több helyen is láttunk és nem is egyet. Én is lőttem róla képet, odaraktam az öngyújtómat, hogy lássék, mégis mekkora; de más is stimmelt, a nyom alakja, és az is – bár ezt a köves talaj miatt nehezebb volt kivenni –, ahogy a nyomok zsinórban követték egymást. Szóval olyan ösvényen bandukoltunk felfelé, ahol éjente pedig farkasok jöttek-mentek. Ez önmagában is szívmelengető érzés volt.

Ez pedig életem első farkasnyom-fotója

Az újabb kaptató ismét próbára tette a lábam, de koránt sem annyira, mint a felkapaszkodás a menedékházig. Csevegtünk, meg-megálltunk, s úgy fél óra múlva már fent voltunk az újabb platón, a második sziklafal fölött. Bár távolról a két sziklafal nem különült el, és habitusában is szinte azonos volt, mégis úgy gondoltam, a második jobb lesz, hisz valamivel magasabbra nyúlik és kiterjedtebb.

Izgatott voltam, reménnyel teli, de az első percek csak annyiban hoztak újdonságot, hogy erősebb tagolódást mutattak, több terasz, párkány és sziklakibúvás szabdalta őket, de mozgást ezeken sem láttam. Hiába látcsöveztem, pár hollón kívül más nem mutatkozott. Az alapvető szerkezet ugyanaz volt, mint lentebb; ritmikusan követték egymást a hasadékok, egyik a másikat, s ami igazán ígéretesnek tűnt: a többségük alkalmasnak látszott arra, hogy bennük majd – ha úgy hozza a helyzet – lejjebb ereszkedjek. A peremen mentünk, s én minden egye hasadékba külön-külön belestem. Voltam már ilyen helyen. Sosem lehet tudni, melyikben fekszik a zerge, melyikben keresgél egy havasi szürkebegy.

Nem emelkedtünk jelentősen sokat, a növényzet mégis jelezte, hogy valamivel magasabban vagyunk. A fenyves alatt nem láttunk még törpe borókát, fölötte azonban sok helyen kisebb-nagyobb, néhol szinte teljesen zárt állományokat alkotott, ahogy a törpefenyő az Alpokban. Ez is biztató volt.

Elhaladtunk már vagy 7-8 hasadék mellett, amikor az egyikbe benézve a legfelső sziklakibúvás oldalán valami libbent. Leginkább pillangó lehetett volna, de mivel ismerem a hajnalmadár röptét, ami valóban pillangószerű, ráadásul a tizedmásodpercre felvillanó, majd a szikla túloldalán eltűnő jelenés fekete-vörös pepitának tűnt, szinte rögtön biztosra vettem: ez hajnalmadár. Bár lehetett volna akár Atalanta lepke is. Mindenesetre előre futottam Vidához azzal, hogy én ott maradok, mert „itt van a hajnalmadár”. Mindezt Vida és jó Murányi is némi egykedvűséggel nyugtázta, és ahogy addig is haladtunk, szépen tovább ballagtak, felfelé, míg én beereszkedtem az első hasadékba.

Az első vörös-fekete villanás és a beereszkedésem között nem telt el talán két perc sem, így joggal remélhettem, hogy a szikla túloldalán ott találom valahol a hajnalmadaramat; legalábbis azt, amit annak véltem. Hamar annyit ereszkedtem – némiképp ész nélkül –, hogy visszanézve jól belássam a sziklakibúvás mindkét oldalát; távcsővel a környező sziklákat is alaposan szemügyre vettem, de nemcsak hajnalmadarat nem láttam, de semmiféle mozgást. Gondoltam is: talán elhamarkodottan mondtam arra a villanásra hajnalmadarat, hisz az évszakhoz képest igen meleg idő volt, s néha valóban láttunk néhány lepkét szállongani a rét felett.

Lejjebb ereszkedve tökéletesen láttam a sziklafalak mentén vezető zergeösvényeket.

Ilyen ösvényeket az alsó sziklafalnál nem láttam, így azt a következtetést vontam le, itt még többen lehetnek, s még nagyobb eséllyel láthatom őket. A lábam alatt barátságtalan mélység tátongott, mégis lejjebb mentem, három okból is. Alant egy másik sziklakibúvás volt, tipikusan hajnalmadaras-szürkebegyes élőhely, s látni akartam a túloldalát. A lábánál kis terasz hívogatott, majdnem teljesen lapos kis sziklaerkély, s gondoltam, az talán még jobb volna megfigyelőhelynek. Harmadszor: oldalirányba remek kilátásom nyílt, de a szikláktól nem láttam le teljesen a sziklafal lábához, s azt reméltem, a terasz pereméről majd lelátok. Le is mentem, fotózgattam is, de néha-néha már megremegett a lábam. Nem vagyok rutinos hegymászó, és mint a többségnek, bizonyos mélységek fölött tériszonyom támad; nem kóros, nem vészes, de azért kényelmetlen.

Az alsó teraszon annyi zergeürülék volt, hogy alig tudtam „zergementes” helyre lehasalni. A teraszon megpihenve megállapítottam, hogy az efféle teraszok eszményi helyek a zergének; kényelmesen pihenhet, bőségesen ehet, eltűnhet a sziklakibúvások mögötti fedezékben, s még szélcsendesek is, mivel a sziklafal mentén erős feláramlás keletkezik, így erős szél odafönt, a peremnél van, illetve a nagyobb kibúvások élein, de a teraszok meglepően szélcsendesek, ráadásul a nap jól felmelegíti őket. Ugyanezek a teraszok lehetnek eszményi helyek a viperák számára is, akiket a késő őszi időpont ellenére is kerestem. Ha lettek volna, akár távcsővel is láthattam volna talán itt-ott sütkérező példányokat.

A hátizsákot a sziklakibúvás fölött hagytam, csak a távcső és a fényképezőgép volt nálam. Amikor először jártam lent, biztonságban éreztem magam, a kibúvás falához tapadva mentem addig, míg kényelmesen kiléphettem a teraszra, ott aztán lehasaltam, és úgy kúsztam ki a peremig; azért hasalva, hogyha véletlenül megszédülnék vagy elbotolnék, ne zuhanjak le oda, ahol azt sem tudom, mi van. Eleve kissé félelmetes hely volt, s hiába voltam óvatos, amikor végre kiértem a peremre, és a kövek fölött átnéztem, akkora mélység bontakozott ki alattam, hogy az a benyomásom támadt, rögtön leszakadok teraszostul. Saccolni se igen lehet, mekkorát lehet onnan esni, de pár száz métert biztosan. Hamar ott is hagytam a peremet, próbáltam még oldalt lenézni, de többé nem mertem kimenni egészen. Viszont jól láttam, hogy a jobbról-balról nyíló további hasadékok oldalában nemcsak zergejárások vannak, hanem kőomlások, olyan párkányok is, melyek alá bármely vad kényelmesen behúzódhat, akár eső, akár havazás elől, sőt barlangok is. Ezek a barlangok pedig remek lakóhelyek lehetnek akár a farkasnak is – tápláléknak pedig itt a zerge.

Visszamásztam a sziklakibúvás fölé, és mivel remek idő volt, úgy döntöttem, hiába keresgélnék tovább, nincs értelme bolyongani. Jobbról balról, lejjebb és feljebb is ugyanaz az élőhelytípus van, tehát, ha akad ott bármi látnivaló, annak előbb-utóbb mutatkozni kell ott is, ahol épp vagyok. Remek kilátásom nyílt a zergeösvényekre is, és hiányzott már egy kis szemlélődő megfigyelés is, hisz addig mindig mentem. Vizet ittam, ettem még a maradék fehér csokoládéból, és kényelmesen elhelyezkedtem.

Ma sem tudom, miért ment el az a nap olyan gyorsan. Alkonytájt meg is jegyeztem Vida Gábornak, hogy baromi rövidnek tűnt, bár ez volt a leghosszabb napunk terepen. Gőzöm nincs arról, hogy miután bevackoltam magam a sziklafal meleg, sárga füvébe, mikor történt egyik vagy másik dolog pontosan. Egy biztos: ahogy ott üldögéltem, sőt: időnként heverésztem, egyre inkább azt gondoltam, hogy

csak a fotók alapján tűnik zordon élőhelynek a zergék világa; valójában rettentő kényelmes és meghitt.

Annyi de annyi barátságos kis zugoly, párkány, plató, terasz kínálja magát legelésre, pihenésre, heverésre és kérődzésre, hogy ezek a helyek még télen sem lehetnek szigorúak. Voltaképp – állapítottam meg magamban – lennék is én zerge. Zerge is akár. Élnék egy ilyen sziklafalon. Emberként is.

Efféléken töprengtem, amikor balról jobbra három verébméretű madár húzott el a sziklák között, kissé pacsirtaszerű hanggal. Rég nem láttam havasi szürkebegyeket, és bár sokszor találkoztam velük korábban Magyarországon a Balaton-felvidék bazaltbányáiban és az Alpokban is, a hangjuk már nem volt meg. Kizárásos alapon, és halvány hangemlékekre hagyatkozva viszont úgy gondoltam, ez a három, pillanatra áthúzó madárka havasi szürkebegy lehet. Ez némiképp kárpótolt volna azért, hogy a hajnalmadár nem lett meg, s akkor úgy gondoltam, sosem tudom meg, pillangó libbent-e először, vagy valóban hajnalmadár. A madarak elmentek, csönd lett, kerestem őket távcsővel, de nem láttam semmit. Öt perccel később azonban jobbról jöttek bal kéz felé ugyanazzal a pacsirtaszerű hanggal, és legnagyobb szerencsémre épp az orrom előtt álló kibúvás púpjára szálltak le. Felkaptam a távcsövet és minden kétséget kizáróan, tisztán és szépen láttam, viszonylag közelről, hogy havasi szürkebegyek.

A sziklafalon azokban az órákban házi rozsdafarkú is sok mozgott, akiket azonban a szürkebegyek erősen támadtak. Egy havasi fajom tehát már biztosan volt, már csak fotót kellett volna lőni róluk. Tudva, hogy a havasi szürkebegy bizalmas madár, legalábbis az alpesiek és a Magyarországra látogatók azok, tudtam, hogy érdemes próbálkozni a megközelítésükkel. Ha apránként közelítünk hozzájuk, nem teszünk hirtelen mozdulatokat, és nem állunk fel, jó eséllyel közel kerülhetünk hozzájuk. Csakhogy a három madár a kibúvás tetején szedegetett.

Nem igazán volt ínyemre, hogy felmásszak hozzájuk, de amikor egy negyedik madár is érkezett, ráadásul mindannyian a kibúvás túloldalán fogtak keresgélésbe, s csak a fejük bukkant fel néha-néha, erőt vettem magamon, leraktam a távcsövet, és csak a fényképezőgépet hagytam a nyakamban. Rásimulva a sziklára, fűcsomókba kapaszkodva araszoltam fel centiről centire, s valahányszor előbukkant egyik-másik szürkebegy feje, megálltam. A szürkebegyek nem sokat törődtek velem, de nagyon aktívak voltak; jöttek-mentek, keresgéltek, néha meg-megálltak, figyeltek kicsit, majd tovább ugráltak. Végül szinte már a kibúvás süvegjének legtetejére értem, de még így sem láttam őket elég jól. Úgy tűnt, jobban szeretnek a külső, napsütötte szélen keresgélni, talán mert rovarokat leginkább ott találnak még a késő őszi időszakban.

Ha itt-ott felbukkantak, lőttem pár képet, de a fények nem kedveztek, mert a nap épp szemből sütött. Kénytelen voltam még feljebb mászni. Már-már ideális helyzetbe lavíroztam magam, amikor a madarak legnagyobb csalódottságomra szárnyra kaptak. Némi várakozás után viszont felfedeztem, hogy hárman ugyan elmentek, egy azonban ott maradt a sziklaperemen, és sütkérezésbe kezdett. Újabb araszolgatás következett, hogy kihozzam a takarásból, és olyan pozíciót fogjak, ahonnan a fények is kedvezőbbek. Azt már tudtam, hogy lesznek képek a havasi szürkebegyről, bár talán inkább csak sziluettek.

Tovább dolgoztam az ügyön, amikor a sziklakibúvás mögött, a fal mentén ragadozómadár húzott el. Épp csak annyi időm maradt, hogy egy pillanatra rávigyem az objektívet, és lássam szárnyában azokat a jellegzetes szürke tükröket; egy vándorsólyom suhant át a szürkebegy sziluettje mögött, de túl távol ahhoz, hogy a szürkebegy megijedjen, s túl távol ahhoz, hogy fényképet lőjek róla. Még feljebb araszoltam, ismét lőttem a begyemről pár képet, épp kezdtem volna belejönni, épp kezdett volna minden a legjobban alakulni, amikor észrevett – nem voltam messzebb 2-3 méternél – és némi „pacsirtáskodás” kíséretében ő is elhúzott.

Elégedett voltam meg nem is. De inkább elégedett.

Hajnalmadár helyett havasi szürkebegy azért kicsit sovány vigasz, főként így, hogy nem sikerült hosszan fotózni, s azt is csak ellenfényben, de végre mozgalmas lett a szikladzsungel, és ahol egyszer beindul az élet, ott bármi megeshet. Egyébként is. Ez talán csak a kezdet – gondoltam, s ebbéli megnyugvással óvatosan kezdtem lefarolni a kibúvásról. Középtájon tarthattam, amikor a leszakadás aljából két madár vágódott fel. Megörültem: Visszajönnek a szürkebegyek! – gondoltam, de a két madár egy pillanat alatt el is tűnt. Hasról hátra fordultam, kezembe vettem a fényképezőgépet, és figyeltem; alig fél perc múlva a szemközti hasadékban, pontosan ott, ahol először láttam a „lepkét”, felvöröslött egy hajnalmadár a levegőben, s rögtön egy másik, de csak egy pillanatra szálltak a sziklafalakra, mert rögtön kergetőzésbe kezdtek. Vadul és vakon lőttem, amerre őket sejtettem, azt sem tudtam, fókuszált-e a gép, egyáltalán ott vannak-e épp, amerre lövök, túl messze voltak ahhoz, hogy jól lássam őket a keresőben, mindenesetre toltam a sorozatokat, ahogy a csövön kifért; abban a nagyjából tíz másodpercben, mert aztán, ahogy jöttek, épp oly váratlanul lehúztak a mélybe.

Nehezen tértem magamhoz. Megnéztem a képeket: rajta voltak. „Rajta vannak” – mondtam megkönnyebbülten. Mert fontos volt, hogy rajta legyenek. Oly sokszor találkozom azzal, ma is nem egyszer, hogy azt hiszik, kamuzok. De nem szokásom. Szóval hangosan kimondtam: „Rajta vannak. Hajnalmadarak”

– és akkor leesett, hogy ezt a madárnevet soha az életben nem mondtam még ki többesszámban,

merthogy soha az életben nem láttam kettőt együtt. Mindig csak egy-egy került a szemem elé, akár egy Tapolca környéki kőbányában, akár az osztrák Raxon láttam.

Lecsúsztam a kibúvásról, és lementem a teraszra megint, hátha onnan meglátom, hová húztak le. De semmi. S aztán a havasi szürkebegyek sem jöttek már. Visszakapaszkodtam a hátizsákhoz, és megint leheveredtem. Összerezzentem minden házi rozsdafarkúra. Talán húsz perc telhetett el, amikor alattam, a fenyvesek felett felbukkant egy ragadozó. Ezúttal jól megnézhettem: visszajött a vándorsólyom. Fényképezéshez kegyetlen messze volt, de határozáshoz elég közel, ráadásul némi keringés után leszállt egy hosszú sziklanyúlvány legvégére, és ott hosszan pihent. Kétségem se maradhatott. Vándor sem először látok, de jól esett a találkozás, s főként jól esett, hogy bár se a hajnalmadarak, se a havasi szürkebegyek nem jöttek vissza, ő időnként kirepült a nyúlványról, vadászgatott valahol, majd újra visszatért, és mindig pontosan ugyanazon a kövön pihent és tollászkodott.

Kinagyítva a távolról lőtt képeket, rettentő pixeles maszatot kapunk, de egyértelmű, ki van a képen, még az erőteljes barkók is jól kivehetők.

Időközben az egyik távoli sziklaperemen pár percre felbukkant Murányi, aki már visszafelé tartott. Fényképezett, gondoltam integetek neki, hátha észrevesz, de túl messze volt. Nem tudtam, vajon egyedül van-e, vagy Vida is vele tart. Megfordult a fejemben, hogy talán úgy döntött, ő már nem éjszakázik a menedékházban, inkább lemegy a hegyről és elugrik sokat emlegetett országos, medvementő cimborájához. Mikor eltűnt a sziklafal széléről, kissé elszomorodtam. Az volt az érzésem, hogy Vida is vele van, és akkor nem mutathatok senkinek semmit. Csak a fotókat. Bár a terep úgy elcsendesült, hogy garanciám sem lehetett, hogy ott aznap bármi újra előkerül.

Kitartóan pásztáztam a zergejárásokat is, de semmi. Úgy döntöttem végül, eleget pihentem és fotóztam ott, ideje feljebb menni. Összeszedtem a holmit, kimásztam a hasadékból, ismét fel a rétre, és megindultam felfelé, a Nagyhagymás csúcsa felé. Sehol senkit nem láttam. Ekkor biztos voltam már abban, hogy egyedül maradtam, és Vidát is csak este, a menedékházban látom viszont.

Pár száz méter után váratlanul elbágyadtam, s mivel nem loholtam sehová, leültem a réten. Később rádőltem a zsákra, és hagytam, hogy a nap melege átjárjon. Öt perc múlva már szinte aludtam, s aztán valamennyi időre talán ténylegesen is. Mire kijöttem ebből az idilli, hegyvidéki szendergésből, úgy érzékeltem, hogy a napból nem sok maradt. Úgy gondoltam, arra marad már csak idő, hogy felmenjek a Nagyhagymás csúcsára, leginkább a tisztesség kedvéért, s onnan jó tempóban visszaereszkedjek a menedékházig, hagyva időt arra is, ha valahol eltévednék. Vizet ittam, betoltam még egy kocka fehércsokoládét, elroppantottam még egy cigit, felvettem a zsákot, és felálltam. Amint megfordultam, megláttam a távolban Vidát, ahogy a maga tempójában, bölcsen, lefelé, s épp felém ballag, s akkor legalább annyira örültem neki, mint egy hajnalmadárnak.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK

Ez volt az a sziklakibúvás, ahol a szürkebegyeket és a hajnalmadarakat fotóztam

 Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

---

 

---

---

---

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!