• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.03.19. Kételyek és kontrasztok = karantén

karantén koronavírus blog

Itthon

Fordul a kocka – mondják. Jó, de miféle értelemben? Nem egyszerűen arról van szó, hogy eddig a város volt jobb, s most a vidék.


2020.03.19. Ha úgy érzem, nem tudok semmi újat, semmi relevánsat, inkább nem mutatok semmit. Nem azt jelenti ez, hogy minden esetben eltalálom, mi lehet releváns, új vagy újszerű másnak, de mégis ez az alap. Ki nem mondott, és sokszor tudattalan minimum. Ahogy a TWO ON THE ROAD esetében is tudtam, hogy nem utazgatásról van szó; nem arról, hogy mutatok majd egy Párizsban rendelt hattyúhabos kávét, szelfit Milánóból, másik szelfit Floridából; határozott célokkal indultam útnak. Az anyag- és képgyűjtésen túl valamiféle nagyobb összefüggést akartam tetten érni és megmutatni – „élőben”. Ez a nagyobb összefüggés, ez a lépték „hálás is volt érte”, amikor olyan célt is körvonalazott, amit az indulás előtt magam sem értettem tisztán. Olyannyira nem, hogy megpróbáltam felülírni. Többek között, amikor azt hittem, sokat járok majd városokat, s ezek a városok válnak számomra vadonná.

Ehelyett már a máltai úton átfordult ez bennem, világos lett, hogy az én tudott és tudatalatti célomnak a városok felelnek meg a legkevésbé.

Legyenek bármily pompásak. Az Atlanti-óceán pedig – óceánhoz méltó erővel – végleg elmosta a TWO ON THE ROAD egyik legfontosabb alappontját. Egyértelművé vált, hogy a „bolygóérzést” keresem, és annak origóját. Nem mást. Ez releváns változás, ez progresszív út, hisz épp az gyökeresedett le bennem minden korábbinál erősebben, hogy gondjaink bolygóléptékűek. S az, hogy ez a lépték még mindig közölhetetlen.

View this post on Instagram

A dühöngő óceán első ránézésre erősen fotogén, sőt második és harmadik ránézésre is, de amikor arra kerül a sor, hogy az ember filmre vegye, rögtön rájön: az óceán nem adja magát egykönnyen, főként ott nem, ahol több száz méter széles, és több száz kilométer hosszú parton tombolhat, és nincs egy móló, nincs egy szirt, ami dühöngésének epicentrumába vezetne. Persze, egy jó technika sokat segítene, annak hiányában azonban életbe lép a "magad uram, ha szolgás nincs" bölcsessége; ha a technika nem visz közelebb a hullámokhoz, akkor az ember maga igyekszik közel kerülni hozzájuk; és persze azt is mondhatjuk: ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez – bár az érzések sokasága közül az utolsók között sincs ott, hogy az ember ezen a parton hegynek érezze magát, hisz homoknak is kevéske 🙂 A legjobbakat továbbra is.! Üdv: Cen' #utazás #travel #traveling #tenger #sea #oceán #ocean #atlanticocean #vihar #storm #tájkép #tájképfotó #landscape #landscapephotography #silversea #ezüsttenger #vadon #wild #kaland #adventure

A post shared by Centauri – Two on the road (@centaurithewriter) on

Rettentő rím, hidegvérű megerősítés a koronavírus-járvány minderre.

A járvány és karanténhelyzet azonban nemcsak a gyakorlatot írja felül, hanem az elméletet is, nemcsak a kivitelezést, hanem a terveket is. Egészen más alapokra helyezi annak megítélését is, hogy miről érdemes írni, s miről nem. Most a pusztába kiáltott szó kétszeresen értelmetlen. Eddig a pusztába kiáltott szó egyszerűen csak elhalt valahol az égben-légben-éterben, s annyi. Most ugyanez a szó visszhangzik is. Ide-oda verődik a tömeges karantén barlangjaiban.

De verjen bárhány visszhangot is a maga, karanténokra szabdalt terében, minden korábbinál értelmetlenebb.

Amint az a pozitivizmus is, amit a vadon plántál belénk. Vagy egy vacsora. Egy pohár bor. Abszurd most posztolni vacsorákat. Posztolni egy sétát. De abszurdnak tűnik írni bármi másról is; bármiről, ami nem a járvány. Ám a járványról írni sem értelmesebb. Arra ott a sok hírportál. Özönlik az infó, ömlik, árad. A karanténos beszámolók sokasága is felesleges. A home office-os posztok is. Ugyanaz a mechanizmus, ugyanaz a felület, ugyanaz a nárcizmus, ugyanaz az illúzió, arról, hogy voltaképp most is, ebben a helyzetben is nagyszerű közösséget alkotunk, s ha egyszer még ebben a helyzetben is nagyszerű közösség ez, akkor alapjában véve nincs nagy baj, csakhát egy vírus most kicsit betesz nekünk, de mi álljuk a sarat, sőt, amennyire lehet jól érezzük magunkat, jól érezzük egymást, s ahogy mondani szokás:

„az élet nem áll meg”. Igen, valóban nem, akkor sem, ha épp meg kéne állnia, és épp ez az a működés, ez az a hazugság, ez az az illúzió, ami többek között a világjárványnak is táptalaja.

Ugyanaz a működés, ami miatt a civilizált világ számos nyilvános teraszán továbbra is a kávét kavargatják, fagylaltért állnak sorban, ami miatt a fiatalok egy része elérkezettnek látja az időt egy nagy házibulira, ami miatt potenciális influenszernek, potenciális youtubernek, potenciális instasztárnak tenyésztett generációk továbbra sem szabadulnak a szelfi-kényszertől, továbbra sem szakadnak ki az Insta-valóságból – holott azt a képet kellene most bevésni a tudattalanba, ahol az olasz hadsereg konvojban szállítja a halottakat.


Fotó: Centauri

Lehetetlen leírni most, hogy „gyönyörű tavaszi napok”. Abszurd most arra gondolni: végre vége a télnek. Abszurd örülni most egy madárnak. Egy alkonynak. Nehéz is eldönteni, hogy emberek tömegei egyszerűen csak korlátoltak vagy egyszersmind érzéketlenek is, amikor a drasztikus változás ellenére sem jönnek ki a megszokott gondolkodás- és üzemmódból. Abszurd lenne leírnom: „remek ez a kávé”

– holott a kávé valóban nem keserűbb.

Ha kinézek az ablakomon, és a vadon rám visszanéz, ezer és ezernyi virággal, míg pattanó rügyek zenéjétől rezonál a levegő, úgy tűnik, minden rendben. Ehhez a vadonhoz tartozik a vírus is, s így valójában a vírus léte, sőt ittléte, velünk léte is rendjénvaló.

Lehetetlen nem látni, hogy hol támad. Lehetetlen nem látni, hogy a vírus abban a formában, ahogy most terjed, nem fátum, nem végzet.

Lehetetlen nem látni, hogy a vírus csupán a mi útjainkat használja. Épp azokat az utakat és működésimódokat, azt a létformát, amit üdvösnek gondoltunk. Mi építettünk neki utat. Olyan hálózatokat, ahol bárkit elérhet.

Ha valakit mégsem, legalábbis lényegesen kisebb eséllyel, akkor azt, aki legalább részben e hálózaton kívül él. Nemcsak helyét, hanem életmódját tekintve is. Szélsőségesen: egyelőre nem a vakcina véd, hanem a remeteség. De érdemes mondani erről bármit? Hisz – ahogy pár napja írtam – a többség nem a hálózaton kívül él; lakhelyét és életmódját tekintve sincs karanténban, sosem is volt, s most sincsen még. Töprengtem hát néhány napot ezen. Mi volna releváns innen nézve? Mi volna jogos? – ha egyszer abban sem igazán hiszek, hogy ezer rendszer látványos összeomlása új és hasznos következtetésekre vezet. Miért is osztanék most innen bármit, amikor ezrek halnak meg, és tízezrek is meghalhatnak még. Rosszabb esetben százezrek is.

Miért mutatnék meg most innen bármit? Miért ne tennék csak annyit, hogy gyászlobogót lógassak ki az ablakon, ahogy azt szerintem másoknak is tenni kéne.

Végül is jutottam valamire, de ebben sem vagyok biztos. Ezt a helyet, ezt a vadont, azt az életet, amit eddig többé-kevésbé következetesen éltem, összevetve most a városokkal, azzal az életmóddal, azzal a civilizációval, mellyel voltaképp mindvégig szembeálltam, melyet kritizáltam, szidtam, és szapultam, ebben az összevetésben mi most a legfontosabb? Hogy ez biztonságos? Hogy itt egészen mást jelent az elszigeteltség, mint egy bérlakásban, de ahhoz mérten is egészen mást, mint egy falun? Igen, de nem ez a lényeg. Ez frázis. Ez evidencia. Az volt mindig, most is az. Van ennél fontosabb. Van egy rendszer, ami újra és újra felvirágzik, és a menetrendszerű krachnál – legyen az háború, klímaválság vagy világjárvány – látványosan omlik össze. Ami ezen kívül van, egy farm, egy másik létmód nem egyszerűen menedék ilyenkor, nem egyszerűen mentsvár, utolsó sziget, annál jóval több. Egy ilyen hely nem egyszerűen tartja magát még egy darabig, hanem akár virágozhat is. Míg a nagy egész, a civilizált társadalom rendszerei és alrendszerei szabadzuhanásba kezdenek, ez itt nem csak marad, de még emelkedik is.

Nem úgy aránylik egy ilyen létforma a városok bukásához, országok bukásához, egészségügyi és gazdasági rendszerek bukásához, ahogy egy túlélő aránylik a halotthoz, hanem úgy, mint egy újszülött a tömeghalálhoz.

Egy ilyen hely, egy ilyen helyzetben nem egyszerűen képes megmaradni annak, ami a járvány előtt volt, de még több is lehet, gyarapodhat, lehetőségeket kínál, olyanokat is, amit azelőtt talán soha. Ez a hely, ez az élet, nem egy házikó a sok közül az árban, ahol a tomboló folyó elvisz mindent. Ez a hely, ez az élet valójában léghajó, s míg az ár elhordja mellőle a többi házat, ez nem egyszerűen megmarad, hanem akár fel is szállhat.

Fordul a kocka – mondják. Jó, de miféle értelemben? Nem egyszerűen arról van szó, hogy eddig a város volt jobb, s most a vidék.

S minél messzebb van, minél elszigeteltebb, annál inkább. Ennél többet mond ez a helyzet. Alapjáraton, míg rendben mennek a dolgok, s nem üti át vírus a civilizációs falat, a vidék, főként egy efféle vadonba oltott farmféleség tűnik a romantika terének; s a hozzá rendelt életmód távolról nézve álmodozás; kivitelezett álom; bármennyire is konkrét, s bármennyire is konkrét ember él benne nap nap után, mégiscsak egyfajta illúzió, melyben kevesen éreznék magukat otthon, ha valóban s huzamos ideig lennének efféle félvad létformába zárva. Kialakul az a hit, az a téveszme, hogy van a reális és okos és civilizált világ, s benne a sok okos realista, a sok civilizált, míg efféle farmon illúziókat kergető vadromantikus vagy antiszociális szakadár él. Kialakul az a tévhit, az a téveszme, az a tévérzet, hogy a város a valós, a legvalósabb, s hozzá mérten ott a ködös s nehezen megfogható, eltévedt vagy száműzetésbe vonuló vidék. De most valóban fordul a kocka. Nem azért, mert az egyik fertőző góccá válik, míg a másik biztonságot nyújt.

Hanem mert most kiderül, melyik is volt valójában illúzió. Nyilván az, amelyik összeomlik, s nem az, amelyik áll még, sőt emelkedik.


Fotó: Centauri

Egyetlen indokot találtam arra, hogy ebben a helyzetben ez a vidék, az én vidékem, az én tizenegy hektárom megszólaljon. Ha nem arról szól csupán, hogy „az élet megy tovább”, nem arról szól csupán, hogy „történjen bármi, élni muszáj”, hanem arról: van az a lehetőség, van az a paradigma, van az a tudás, ami nemcsak tovább s nemcsak túlél, hanem kivirágzik, mikor oly sok minden agonizál; mely organikus rendet szül, ha a világ körülötte épp a káosz ellen küzd, akkor is. Nem elég annyi, hogy itt nincs vírus. Nem elég annyi, hogy itt ehetek akár – ahogy a Zafír-túrán – salátaboglárkát és ibolyát. Ez blaszfémia, cinizmus lenne most, amitől csak az mentheti meg ezt a helyzetet, ezt a helyet, ha nem jelen állapotát állítja szembe az általános káosszal, a városok vergődésével, hanem virágzását. Ha nem lanyha, lapos, hanem rendkívül éles kontrasztot ad.

Nem passzívan szemléli a külvilágot a kertkapun át, hanem aktívan állít szembe vele valami egészen mást. Nem megúszni akarja mindezt egy óvott s kellemetes helyen, hanem szembe állítani a civilizált világ vergődésével virágzását.

Nem annyit mond csak, hogy itt most is van csirke s répa, nem annyit mond csak, hogy itt marad elég, hanem azt állítja, ez itt, ebben a helyzetben, akár minőségi ugrásra is képes – és ha ezt állítja, ha erre képes, ha a kontrasztot képes a végletekig növelni, akkor lép ki a cinizmus, az érzéketlenség, sőt az ostobaság köréből is, mert nem egy jelentés arról: „íme, így néz ki most egy mentsvár”, hanem egyszersmind vádirat is.

Nagy kontraszt kell ahhoz, hogy végre komolyan, és őszintén tegyük fel a kérdést: ha egyszer valami akár így is működhetne, akkor miért nem építettük magunk köré ezt a világot így?


Fotó: Centauri

A kontraszt most az egyetlen indokom. Hogy megnézzem, képes-e ez a létforma bármiféle virágzásra, míg kilométerekre innen hamarosan szinte minden fejtetőre áll. És ebbe beletartozhat már egy kávé, egy sütemény, terített asztal, itthon sütött kenyér, minden apró-cseprő öröm, kisebb-nagyobb „túlélés”, és minden évekig halasztott project, minden új felfedezés, minden virág s minden madár.

Talán egyszer úgy gondolom majd, nem elég egy ilyen kontraszt sem vagy mégsem jogos a kontrasztállítás, nem ez a legjobb eszköz, talán egyszer úgy gondolom, nem is kellenek eszközök, hisz értelmetlen megcélozni bármit is már, de addig marad a kontraszt. Ez egy új út, egy kényszerpálya új sorvezetője; ez az új TWO ON THE ROAD, mely a karanténszülte kételyekről és kontrasztokról szól; mely illatos hársfavirág akarna lenni a globális hársfavész kezdetén; ha tetszik, bárkán őrzött olajág.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    http://https://centauriweb.hu/archiv/tallozo/koronavirus-terkep/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-01-14-tudjuk-hanyfele-ut-nade-mivegett/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo-utazas-turazas-ember-es-termeszet/two-road-ketten-egy-uton/2020-02-12-malta-ereje-es-hallgatasa/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/koronavirus-jarvany-idejen-karantenban/2020-03-17-koronavirus-jarvany-idejen-karantenban/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/fb-rovat/fold-ahol-elek/eloben-fold-earth-space/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/az-ellingwood-dilemma-fabula-baratsagrol-es-arulasrol/

    7 Comments:

    1. Szabó Edit

      Kíváncsian várom, hogy mire jutsz.

      S amire még kíváncsi lennék: le tudnál mondani a cigiről és a kávéról, hogy a kontraszt még élesebb legyen? Ezeket nem érzed idegennek azon a vidéken? Hol a határ a két világ között?

      Most annak is isszuk a levét, hogy nemcsak az egyén nem önellátó valamilyen szinten – már falun sem művelik a kiskerteket, mint az én gyerekkoromban -, hanem az országok sem. Hátha ebben lesz most majd némi változás.

      • Úgy tűnik, hogy nem voltam világos a kontraszttal kapcsolatosan – nem csoda, nem véletlenül töprengtem ezen pár napot, mert az is kérdés: mennyire kommunikálható ez? Úgy tűnik, valóban nehezen. Mert itt valójában két kérdés van. Két különböző kérdés. Amire te rákérdezel, az nem függ össze azzal a kontraszttal, amire én gondolok.

        A kávét és a dohányt is elválasztanám. A dohányzás káros az egészségre, mint azt tudjuk, ezért indokolatlan. Sosem próbáltam leszokni, viszont pár éve csökkenteni akartam a mennyiséget, és ez sikerült is, ma kb. nyolcad annyit dohányzom, mint korábban (kiszámoltam! – amint szokásom kiszámolni mindent 🙂 ), ez pénzügyileg azt jelenti, hogy havonta kb. 3000 forintot költök rá. Szemben egy átlagos dohányos havi 35-40.000 forintjával. De természetesen jobb lenne ennyit sem. Egyelőre azonban nem tervezem lerakni, s nem tudom, ha a lerakás mellet döntenék, sikerülne-e. Úgy gondolom, talán igen.

        Ha azt kérdezzük, hogyan füstölhet valaki, aki egyébként óvná a környezetét, akkor voltaképp megint csak jogosnak tűnhet ez a kérdés, de ezt már egészen másként látom. Akkor jogos az a kérdés is, hogy miért rak tábortüzet, és miért fűt, vagy miért kell neki télen 20 fok a lakásban és miért nem elégszik meg 15 fokkal? Én az adok-kapok egyensúlyában, kiegyensúlyozottságában hiszek, s nem tartom progresszívnek azt az elképzelést sem, miszerint aszketikus életre kellene berendezkednünk, hogy “megmentsük a világot”. Nem aszkézisre, hanem egyensúlyra kell törekedni. Én például 12 évig nem vásároltam tűzifát, télen nem fűtöm az egész lakást, nem ritkán csak ott fűtök, ahol épp vagyok, ráadásul 12 éven át csak hullott ágakat, kiszáradt fákat gyűjtöttem; élő fát mind a mai napig nem vágtam ki, tovább megyek, a kiszáradt fákat is kímélem, amíg csak érdemes, mert azok más élőlények számára fontosak. És akkor nem vettem még ide a százával ültetett fákat és bokrokat. Szóval összességében az én fogyasztásom, füstölésem, s mindenem valószínűleg nem nullszaldós, hanem pozitívumban van. Erre lehet felvarrni azt a kérdést is, hogy miért ültem repülőre. Ezért – mert olyan sokat voltam egyhelyben, olyan sokat közlekedtem stoppal, hogy pár repüléssel én még mindig bőven környezetkímélő vagyok. Legalábbis úgy gondolom, de vannak elvi kifogásaim is az új-aszketizmussal szemben (ezt most nem taglalom, mert van erről egy aprólékos esszém is).

        A kávét időnként leteszem, és lecserélem teára, ha tejes kávéra vágyom, akkor tejes teára, mivel nagyon megszerettem, mikor Indiában jártam. Szóval a kávé nem gond, de szerintem letenni sem kell. A kávé egyébként – ha nem iszik az ember túl sokat – gyógyhatásokkal is bír.

        Az egyensúly központú szemléletről egyébként írtam már, kb. úgy fél éve, de lassan itt az ideje annak is, hogy teljes egészében publikáljam, mert ezügyben fontos döntés előtt állunk mindannyian.

        Kontraszt alatt azt értem, hogy míg a világ jelentős része ellátási gondokkal kell szembenézzen hamarosan – legalábbis létezik egy ilyen forgatókönyv is, legalábbis nem zárhatjuk ki ennek esélyét sem – addig az a létforma, amiben én vagyok, nem egyszerűen biztonságot ad, hanem bizonyos mértékben a fogyasztást is biztosítja. Másként: valóban fenntartható (szemben például az urbánus léttel) még válság idején is, s még ennél is tovább lépve, akár emelkedni is képes, kényelmesebbé és komfortosabbá is válhat. De minderről, tovább és részletesebben, és hosszabban már inkább máskor, és a honlapon.

        • Szabó Edit

          Köszönöm, hogy ennyi időt szántál a válaszra!

          Tényleg nem volt egyszerű értelmezni ezt a posztot – kétszer is elolvastam, és még akkor sem voltam benne biztos, hogy jól értem. Most viszont, hogy látom a válaszod, már tudom, hogy többé-kevésbé jól értettem. Olyasféle kontrasztra gondoltam én is, amire te, csak én nem fejtettem ki részletesen a hozzászólásomban, hogy mire célzok, ezért nem voltam egészen érthető. (A füstölés, az egészség- és a környezetvédelem például meg sem fordult a fejemben.)

          Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mailben írom ezt le részletesen. Ott fog folytatódni a válaszom – hamarosan. 🙂

      • ja és még annyi: amit az önállátásról írsz, tökéletesen igaz; mi több, épp az önellátás hiánya, vagyis a kereskedelem az egyik olyan működésimód, ami megágyazott ennek a járványnak. ez egy feedback mechanizmus

        S még visszatérve arra egy pillanatra, hogy mi idegen, és mi nem – ezen a vidéken, ahogy fogalmazol, vagy ezzel a létmóddal mi kompatibilis és mi nem

        Másik sokszor feltett kérdés, főként azoktól, akik láttak már madarak között, hogy nem zavar-e az az ellentmondás, hogy egyfelől kézből etetem a madarakat, másfelől pedig megszem őket, például a csirkét, a pulykát, de ettem én már vadkacsát is. Szerintem ott sincs ellentmondás, de ez már tényleg egy másik poszt területe.

        Remélve, hogy jól vagy 🙂 Cen’

    2. Holsky Péter

      Kedves Cen,
      ez az írás szerintem nemcsak önmagában fontos, hanem irányultságában, beállítódásában is: abban a (mindnyájunknak szóló) figyelmeztetésében, hogy a gonddal, a válsággal, az összeomlással szembe kell néznünk: nem szabad elmismásolni! És abban is, hogy ennek a szembenézésnek valami pozitívat, valami pluszt, valami továbbvivőt vagy legalábbis arra felszólítót kell tartalmaznia, eredményeznie – hogy legalábbis erre kell törekednünk.
      “Pozitív”-on persze nem a keep smiling-féle konzumvigyort értem, hanem egyszerűen az életpártiságot, a létezés választását. Ez annak is hasznos figyelmeztetés, aki (mint magam is) a városban próbálja túlélni a vírust – talán nemcsak meghúzódva. Mert – ahogy az Camus remek regényében, A pestisben le van írva – egy járványra többféleképpen reagálunk, s azok élik túl (nem csak fiziológiailag, hanem morálisan is), akik nemcsak túlélni akarják, hanem valami többet, mást, nagyobbat vagy fontosabbat is – például azt, amiről Te is beszélsz 🙂

      • szívemből szólsz – épp az a balsejtelmem, hogy nem ez jön a járvány után; nem születik meg a felismerés mégsem, hogy nem lesz elég visszaépíteni azt, ami volt; mondják mindig, szar ez a rendszer, de nincs alternatívája; feltesszük-e majd a kérdést véres komolysággal: de vajon miért nincs? MIÉRT?

        Jó hogy említed a Pestist – ha időm lesz, előveszem azt is

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük