Ősellenségünk ölelése – Miért jó a kandalló?

2020.11.01. Tűzimádó vagyok. Gondolom, érezted már te is, mennyire jó egy tábortűznél üldögélni, beszélgetni, sütni-főzni. Sokan szeretik a tábortüzet, kandallókat, kemencéket, s alighanem idetartozik a gyertyák szeretete is. Ezer indokot hozhatunk fel a tűzimádat mellett, mondhatjuk: szeretjük a fényét, a melegét, a lángok és a parázs játékosságát, az illatát, szeretjük azt is, ahogy „babrálni” kell vele, igazgatni, megrakni.

Jóval nehezebb rájönni arra, hogy mindezek együttesen miért is oly fontosak nekünk.

Szerencsés helyzetben vagyok, mivel volt egy pillanat az életemben, amikor rátaláltam a válaszra. Ráadásul úgy találtam rá, hogy nem is kerestem. Ez önmagában is sokat mond a tűzről.

Körülbelül 15 éve, egy őszi estén, lerogytam a kandalló mellé. Egész nap fát hasogattam és összeszedtem a lehullott diót. Egyedül voltam itthon, a munka végeztével lefürödtem, de mivel fáradt voltam, a kandallónál pedig meleg volt, ruhát sem vettem magamra egy ideig. Meztelenül ücsörögtem a kanapén, és mivel megéheztem, ráadásul ott volt előttem a kosárba szedett dió is, úgy döntöttem, mielőtt rendes vacsorát ütnék össze, eszegetek egy kis diót. Szeretem a kövületeket és ásványokat is, így sok helyen vannak a lakásban bányákból, hegyekből, tengerpartokról gyűjtött kövek. Diótöréshez rendesen kalapácsot használok, de aznap csak leemeltem a legközelebbi polcról egy követ, és azzal kezdtem diót törni a padlón. A kandalló előtt. Lámpát sem kapcsoltam, csak a kandalló fénye villogott. Amint a tűz fényében, anyaszült meztelenül egy kővel sorra törtem a diókat; a lángok nemcsak a fényükkel vettek körbe, hanem szinte átvilágították a testemet, és akkor rájöttem:

ezt a helyzetet ismerem már valahonnan.

Hasonló érzés volt ez, mint a déjà vu. Azonban amit aznap éreztem nem déjà vu volt. De valami nagyon hasonló. A déjà vu jelenségére sokféle magyarázat van, nehéz is eligazodni a magyarázatok között, az viszont biztos, hogy sosem tudjuk, hogyan lehet egy helyzet annyira ismerős, mintha egy korábbi esemény pontos kópiája volna. Az én esetemben azonban nem kellett sokat töprengeni azon, honnan ismerős a helyzet.

Egy ember anyaszült meztelenül a tűznél kuporog este, kővel tör diót, és eszeget a lángok melegénél. Mikor fordulhatott elő ilyesmi rendszeresen? És kikkel?

---

Igen, az ősemberekkel. Leszámítva, hogy a mi testünk csupasz, leszámítva, hogy nem egy barlangban voltam, hanem egy házban, hajszálpontosan úgy nézhettem ki akkor, mint egy ősember az ősidők egyik estéjén. Váratlanul úgy is éreztem magam. Mintha visszatérnék az őskorba. Mintha a kandalló mellett ősemberré vedlenék vissza hirtelen. Abban a pillanatban több dolgot is megértettem.

Emlékezete nemcsak egyéneknek, hanem közösségeknek is van. Erőteljes vagy sokszor visszatérő események és szokások nem pusztán egy-egy emberben hagynak maradandó nyomot, hanem közösségekben, például családokban is. Leginkább akkor kerül ez szóba, ha sokkoló eseményekről beszélünk. Így például azokban a családokban, melyekben valaki odaveszett a második világháború koncentrációs táboraiban, gyakran akaratlanul is generációról generációra tovább öröklődik a veszteség okozta sokk. Újabb kutatások szerint nemcsak a családi emlékezet útján, vagyis nem azért, mert a családtagok elmesélik, átörökítik egymásnak egy borzalom részleteit, hanem genetikailag is. A nagy megrázkódtatások a géneken keresztül is képesek fennmaradni. Ez súlyos kihívás minden olyan családnak, mely történelmi vagy személyes traumát, megrázkódtatást szenvedett el. De hogy jön most ide ez a kérdés?

Jóval kevesebbet hallunk arról, hogy nemcsak negatív élmények, hanem pozitív élmények és képesek efféle túlélésre.

Szerencsére. A szóban forgó estén egy ilyen pozitív élményt éltem át, meztelenül diót törve, s azt is tudhattam, honnan származik az a nyugalom, amit akkor éreztem, és amit mások is éreznek egy kandalló előtt. Azok az idők jönnek vissza, amikor még ősemberek voltunk. Amit annak idején sok tízezer évvel ezelőtt ők éreztek, azt érezzük a lángok közelében mi is.

Ha ez valóban így van, akkor ennek az élménynek rettentően erősnek kellett lennie. Ez nyilvánvaló, hisz még az erős traumák is feloldódnak, elhalványulnak idővel, még ha gyakran nehezen is. Ebben az esetben viszont nem egyszerűen régre megyünk vissza, hanem – feltehetően – az emberiség történelmének legelejére. Amikor a tűz belépett a Homo sapiens életébe. A dolog abszurditása, hátborzongató ereje részben talán annak köszönhető, hogy olyasmire emlékszik ilyenkor egy faj, ami bizonyos értelemben talán nem is vele történt; hisz azok a távoli ősök, akik az első emlékeket gyűjtötték a tűzről, talán még nem is Homo sapiensek, vagyis nem értelmes emberek voltak, mindössze az őseik.

Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatjuk: ilyenkor minden ember (Homo sapiens) egy másik emberfaj, a legtávolabbi őseire emlékszik. Pontosabban, azok életére.

---

Miért is lehetett ennyire meghatározó egy ilyen pozitív, de mindennapos élmény? Az emberréválás folyamatában, az ember fejlődésének történetében nincs semmi, ami olyan forradalmi újdonság lett volna, mint a tűz „megszelídítése”. Nekünk természetes már, hogy a közelünkben van, ezer és egy helyzetben használjuk, a tűz a civilizációnk alapja. Nemcsak az természetes, hogy tűzön főzünk, de nyersanyagaink jelentős részét is a tűz segítségével állítjuk elő, így a fémek használata tűz nélkül lehetetlen volna, de még a közlekedésünk is a tűz használatán alapszik. Ha azt mondod, nem, a közlekedéshez olaj, benzin, kerozin kell, igazad van, de mihez is kell az olaj, a kerozin és a benzin? Mindezeket elégetjük a járműveinkben.

A kocsikat valójában nem a benzin, hanem tűz hajtja! A benzin „csak” ehhez az „irányított tűzhöz” kell.

Az ősember viszont nem érezhette annak idején, hogy a tűz megzabolázása a robbanómotorok, kazánházak, és kohók feltalálásához vezet majd. Valami mást viszont nagyon is érzett. Nem tudta, mi a tűz. Csak annyit látott, hogy olyasvalami, ami minden mástól különbözik: nem szilárd, nem folyékony, nem olyan, mint a kő, nem olyan, mint a víz. Mi már tudjuk: plazma. De az ősember nem tudta, csak azt érzékelte, hogy rendkívül pusztító. Minden mást látott az ősember ellene és érdekében működni. Látta a vizet, amikor inni ad, s látta a vizet, amikor jéggé és az ellenségévé válik. Látta a köveket, amikor útban vannak vagy rájuk omlanak, s látta azt is, hogy hasznára lehet lándzsakészítésénél. De a tüzet csak akkor látta, amikor a tűz pusztított. Míg a víz, a vadon, az élő és élettelen világ minden elemére igaz volt, hogy hol szövetségese volt, hol ellenfele, ha a tűz valahol megjelent, sosem jelentett jót. Akkor menekülni kellett.

A tűz ezer és ezer évig az ősember ősellenségének tűnt. Majd egyszercsak a szolgálatunkba állítottuk. S mennyi gondunkat oldotta meg!

Abban a pillanatban olyasmin is fordíthattunk, amin korábban nem. Ha a víz télen az ellenségünkké vált? Tűzzel pár perc alatt ismét a barátunkká tehettük. Korábban évezredeken át minden évben megtizedeltek minket a fagyok. A tűz mellett ennek sem kellett így történnie. Korábban – hiába készítettünk egyre jobb lándzsákat – csak az ügyességünk és erőnk védett meg a ragadozóktól. Akkoriban a ragadozók többsége nem tartott az embertől, és ők épp úgy vadásztak ránk, mint ahogy mi vadásztunk más vadakra. Ám rájöttünk, hogy a tűz nemcsak a mi ősellenségünk, hanem minden más élőlényé is, és most, ahogy mi barátságot kötöttünk vele, a legnagyobb védelmezőnkké vált, hisz a ragadozók továbbra is rettegnek tőle.

Mit élt át az ősember, amikor a tűz a szolgálatába került? Egy pozitív „traumát”. Soha azelőtt nem alhatott olyan nyugodtan. Soha azelőtt nem lehetett akkora kényelemben. Soha azelőtt nem érezhette, hogy kiváltságos. Az első tüzek fényénél születhetett meg az az érzés, hogy az ember más, mint a többi emlős.

A tűz mellett vált az ember bátorrá. És sajnos a tűz mellett vált az ember gőgössé is. Azelőtt az ősember, mikor leszállt a kíméletlenül hosszú, jeges, ragadozókkal teli téli éj, a sötétben csak túlélésre játszott. Elbújt a legvédettebb, legkevésbé fagyos, legeldugodtabb odúban, és bóbiskolt, és rettegett, teljes passzivitásba vonult. Mi mást tehetett volna? Csak várta, hogy véget érjen az éj, felkeljen a nap, újra lásson, megint fény vegye körbe és kicsit felmelegedjen az idő.

Ám miután a tűz a keze alá került, már az éjszaka sem a rettegés és passzivitás időszaka volt.

Éjjel is látott! Nem kellett a tél nagy részét átaludnia. Esténként melegben és kényelemben csiszolhatta eszközeit, süthette ételeit. Több idő maradt arra is, hogy a társaival legyen, s ne csak akkor, amikor nyomokat keresnek, gyűjtögetnek vagy vadásznak. Hanem csak úgy, egyszerűen azért, mert jut rá idő. Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy mi, az ősemberek távoli leszármazottjai is megtehetjük, hogy az időnk jelenetős részét arra fordítsuk, hogy összejárjunk, beszélgessünk, cseteljünk, levelezzünk.

Az ősember tűz előtti életéhez mérten elképesztő változás állt be. Olyan nyugalom, amit soha azelőtt nem élt át. Olyan biztonság, amit elképzelni sem tudott. Olyan komfort, ami egyetlen más élőlénynek sem adatott meg a Földön. Az ősember egyik pillanatról a másikra fénybe, biztonságba, melegbe, és kényelembe került. Ez az emberiség legnagyobb pozitív élménye mindmáig.

Amikor mi a tábortűz melegénél biztonságot, meghittséget, nyugalmat érzünk, az – még ha nem is pontosan ugyanaz – nagyon hasonló az első tüzet használó ősemberek nyugalmához. Árulkodó jel, hogy sok egyéb nyugalmi állapothoz mérten a tűz közelsége a nyugalom egészen különös válfaját hozza létre.

Mert ugyanakkor gyakran vesz erőt rajtunk egyfajta lelkesültség. Keressük a szavakat ma is, hogy valamiként elmondhassuk: a nyugalom, az idill, amit a lángok közelében érzünk, mennyire univerzális.

Épp azért találunk rá nehezen kifejezéseket és képeket, mert ez az érzés valóban az: univerzális. Hisz nem egyszerűen egy-egy személyben véletlenszerűen felhorgadó érzés, hanem egy egész faj kollektív emlékezetében fennmaradó, és annak sorsát, gondolkodásmódját, életvitelét alapjaiban meghatározó élmény emléke. Tudattalanul bár, de megint átéljük, egyenként, azt a felszabadulást, amit annak idején az ősember számára, az ősellenséggel, a tűzzel kötött szövetségünk hozott el, és ami radikálisan megváltoztatta egy faj, a Homo sapiens pályáját; mely eldöntötte, hogy lesz egy faj, ami egy egész bolygó minden élőlényének sorsát képes eltéríteni.

Légy oly kedves, ezt a tüzet oszd meg másokkal is! Köszönöm 🙂

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk

Levendulás máglya – Szent Iván éjszakája

Létezett az Éden?