Dária ágya

Van az esztétikumnak az a magasb minősége, miről nem illő nyíltan beszélni. Szokás ennek okát abban keresni, hogy e tárgy puszta említése is szennyezi a méltóságot, lévén oly közönséges, de midőn a kőfalnál állottam, s volt szerencsém Dária bájait színről színre látni, úgy véltem, ennek épp ellenkezője igaz. Azért kerüljük a pőre test és az érosz említését, pláne tüzetes leírását, mert a nyelv az, mely a testhez képest közönséges.

Akkortájt odáig enyhült Rudolf gróf köznéppel szembeni idegenkedése, hogy nem átallott betérni a kocsmába se. Többnyire csöndben üldögélt és például azon elmélkedett: „Mily különös, hogy e kies helyen épp oly penzum a panasz, mint a bécsi bálban, lett légyen bármily derűs a nap.”
– Jönne már eső! Máskülönben sosem lesz vargánya! – szólt a kocsmárosné.
– Még ha gomba lesz is, makk már biztos nem – kontrázott az erdész. – Nem volt az idén a tölgynek virága, ha meg nincs makk, nincs disznó, ha nincs disznó, hús sincs, hús híján meg kócból főzünk – és miután ily pompásan odamondott, végigtekintett a bánatos publikumon. Nem is volt mit hozzátenni ehhez. Gondolhatnánk. De amint a gróf is megjegyzi a naplójában:
„Titokzatosnak tűnhetik, mi okból csüng a sokaság oly kitartóan a jajongásnak fáin, de ennek oka bizonyára az, hogy a jajongás egy idő után a bőségnek érzetét kelti, mert ha másban nem is, a panaszban bármennyit és bárhol dúskálhatunk.”
Ha pedig valaki egyetlen körmondattal vágányra állítja a társaságot, már arra sem ügyel senki, hogy a soros panasz bármi módon összefüggjön az előzővel. Így a kistöböri szénégető már csak annyit tett hozzá:
– És már zafír sincs.
Bár a gróf rangja okán sem szokott a jajongáshoz társulni, ezúttal mégis felkapta a fejét.
– Van a környéken zafír?
– Csak volt. Dédapám még diónyi zafírokat mosott a Vadlányliknál, most meg egy darabka sincs.
– Ha egyszer volt, akkor most is van bizonyára – csúszott ki a magabiztos válasz Rudolf száján.
– Ha maga mondja – dünnyögte a kocsmáros. – Bár megjegyezném, tavaly ilyenkor nagyapám még ott ült a maga helyén, most meg nem ül már sehol.
– Olyan akkor sincs, hogy egy patak tele van zafírral, aztán egy csapásra egyet sem találni.
– Márpedig errefelé van ez így – makacskodott a szénégető.
– Én bizony állítom, hogy nem kellene tíz nap sem, hogy találjak.
– Jól hallom? Fogadást ajánl a gróf úr? – kérdezte a szénégető.
Rudolfnak persze esze ágában nem volt fogadást kötni, még ha fogadott is volna, biztos nem egy szénégetővel, de mivel minden szem rászegeződött, így szólt.
– Akár fogadnék is.
– Tíz nap alatt? Rendben. És mi lenne a tét?
– Nekem aztán édes mindegy – mondta hetykén Rudolf.
– Nézze, gróf úr. Nekem gyerekeim vannak, magának földjei. Ha van zafír, egy télre való szenet adok. Ha nincs, adományozzon minden fiaimnak két hold földet.
„Pár hold föld mit számít?” – gondolta a gróf és a szénégető tenyerébe csapott.  Ám ahogy a szemébe nézett, gyanút fogott.
– Hány fiad is van?
– Nem sok, nem sok, gróf úr. Csak tizenkettő…
Nem volt mit tenni. Két nap múlva a gróf elindult a patakhoz. Miután tábort vert, tíz napig a patakot kutatta. Első nap még biztos volt benne, hogy már este hazatérhet. Másnap úgy gondolta: „Legfeljebb három nap!” A hatodik napon kétségbeesett. A hetediken azt gondolta: „Tán sosem volt itt zafír.” A nyolcadikon erősen hitte, hogy a patak tele van zafírral, csak ő szerencsétlen. Az utolsó két napon már nem gondolt semmit.
Éjféltájt ért a kocsmába, ahol a szénégetőnek az adományozó levelet aláírta. „Nemes ember nem szégyenült meg így soha, s kiváltképp nem ily hiába.” Valóban mélyre süllyedt, hisz bort kért, s miután lehajtotta, elaludt az asztallapon. Másnap déltájban tért észhez és szó nélkül távozott. Lassan vezette a lovat, az meg a fejét lógatva csak vánszorgott. Magasan járt a nap, az út mentén gyíkok sütkéreztek. A faluvégi kőfal mögött egy szemrevaló, Dária nevezetű nő a zöldséget kapálta. Anyaszült meztelenül. Egy szál pendely, annyi sem volt rajta. „Különös látvány volt az – írta a gróf később. – A női bujondárság és egy oly puritán eszköz, aminő a kapa, egy képben.” Tény, hogy a látvány úgy megragadta, hogy nem átallott lassítani. Sőt!
„Van az esztétikumnak az a magasb minősége, miről nem szokás nyíltan beszélni. Szokás ennek okát abban keresni, hogy e tárgy puszta említése is szennyezi a méltóságot, lévén oly közönséges, de midőn a kőfalnál állottam, s volt szerencsém Dária bájait színről színre látni, úgy véltem, ennek épp ellenkezője igaz. Azért kerüljük a pőre test és az érosz említését, pláne tüzetes leírását, mert a nyelv az, mely a testhez képest közönséges.”
Miután a környéket nem járta senki, a gróf úgy gondolta: ha már egyszer pórul járt a zafírral, vigasztalódna. Felkönyökölt hát a falra és Dária csodálatába süllyedt. Addig-addig időzött e csodálatban, hogy végül igen csak kívánta látni Dária legtitkosabb rejtekét is, ezért még a fejét is a falra fektette. Pár percig úgy maradt, majd váratlanul lóra pattant, és nagy dirrel-durral berontott a kapáló nimfa udvarára. Dária a szégyen leghalványabb jele nélkül állt a gróf elé.
– Megvenném ezt a tanyát – mondta a gróf.
– Sajnálom, gróf úr, nem eladó a porta – mosolygott Dária.
– Annyit fizetek, hogy három jön ki belőle.
– Tudja, a szülőházat nem így adják-veszik.
– Rendben. Maradjon a ház. Csak a kőkerítést adja nekem.
– Minek az magának? – csodálkozott Dária.
– Adja csak el! Új házat építhet az árából, a többi meg legyen az én gondom.
Oly szokatlan volt az ajánlat, a gróf meg oly akaratos, hogy Dária rábólintott az üzletre. A gróf napszámosokat és szekereket kerített, még aznap szétverette a kőkerítést és felvitette a vadászházhoz. Azt a követ viszont, amelyre felkönyökölt, maga vitte fel nyeregtáskában. Este elapadt a panasz a kocsmában, az eszét vesztett grófot tárgyalta a nép. Mikor a vadászmester is beesett, mohón fordult felé a kocsmáros.
– Na! Mi van a grófoddal?
A vadászmester a fogasra akasztotta a kalapját és gondterhelt arcot vágott.
– Le se pihent. Megtiltotta, hogy az udvaron járjunk, kalapácsot és vésőt kért, és azóta is a köveket aprítja. Egyet mondhatok: én ilyen bajt még nem láttam.
Valóban. A gróf a vadászháznál a követ törte, s egyre csak azt hajtogatta: „Lenni kell még, lenni kell még”. Miután két nap alatt az utolsót is összezúzta, diadalittasan a kocsmában ment és magához rendelte a szénégetőt. Mikor az megjött, a gróf elővett egy kődarabot.
– Még hogy nincs zafír! – kiáltott a gróf, ám arról hallgatott, hogyha nem áll meg Dária bájait csodálni, sosem ötlik szemébe a kőfal csillanása. – Amit hiába kerestem tíz napig, ott volt, ahol jártam már százszor is. Az orrom előtt, értik?
– És most mit kíván tenni? – kérdezte a szénégető aggódva. – Visszaköveteli a földjét? De hisz a tíz nap már rég letelt!
– Tudom én azt! Csak azt akarom mondani, hogy mégis igazam volt. Igazam. Értik?
Tanácstalanul toporgott a kocsma népe, páran a kőhöz hajoltak. „Ott van, csakugyan zafír” – dünnyögték.
– És maga ezért verte szét Dária kerítését? – kérdezte a kocsmárosné.
S attól fogva, bármibe kezdett is, gyanakvással fogadták a grófot úgy ötven mérföldes körzetben. Annak ellenére, hogy Dária kerítését másnap újra rakatta, mi több, Dária és a gróf között olyan viszony alakult ki, ami nem maradhatott titokban. Mondták is: „Huszonnégy holdjába fájt a grófnak Dária ágya.” Mások rosszallóan így szóltak: „Van, akinek nem elég a fal, kell neki az ágy is.” „Amilyen az az ember, a fal után Dária ágyát is szétveri egyszer.” A kocsmárosné meg úgy vélte: „Jaj Dáriának, ha egyszer szerelem csillan a szemében.”