2020.10.27. Hajnalmadár párban, zerge cserkelve jó

2020.10.27. Hajnalmadár párban, zerge cserkelve jó

2021.12.05. Tényleg szívből örültem Vida Gábor váratlan felbukkanásának. Egyrészt megoszthattam vele abbéli örömömet, hogy megkerült a hajnalmadár és a havasi szürkebegy is, fotókat is lőttem róluk, bónuszként pedig itt van vándorsólyom. Javasoltam is, hogy amennyiben kedve tartja, próbálkozhatunk még a „helyemen”, hátha meglesz élete második hajnalmadara. Vida szemlátomást vevő volt az ötletre, de azt javasolta, először mindenképp menjek fel a csúcsig. Én is úgy terveztem, így aztán elindultunk felfelé, Vida aznap másodszor már.

20 perc sem volt talán, mire felértünk. A csúcson üldögéltünk kicsit, a mélyen alattunk elterülő, festői völgyet fényképeztem; úgy éreztem, ezekből a völgyekből semmi más nem hiányzik, csak egy békésen legelő bölénycsorda. Olyan az a táj, olyanok azok a völgyek, hogy nem nehéz odaképzelni a vonuló bölények hadát – nem véletlen talán, hogy a Kárpát-medence utolsó bölényét is Erdélyben ejtették el 1762-ben.

A csúcsról visszaereszkedtünk a hajnalmadaras hasadékhoz, és immár ketten helyezkedtünk el benne. Ismét körbejártam a sziklakibúvást, és csak akkor értettem meg – gőzöm sincs, miért épp akkor –, hogy az a hely jóval veszélyesebb, mint korábban gondoltam. Még ha füves meredélyen bóklászik az ember, akkor is könnyen megcsúszhat, és a legtöbb helyen semmi sincs, ami megfogja. Hamar visszatértem Vidához, aki egy barátságos sziklaperemhez ültettem le, ahonnan remek kilátás nyílt a zergeösvényekre. Úgy gondoltam, ahogy közeledik az alkonyat, egyre nagyobb eséllyel jönnek elő a zergék, és akkor talán épp az ösvények egyikén láthatjuk meg őket.

A szürkebegyek elmaradtak, a vándor sem mutatkozott, már csak azt a sziklát tudtam megmutatni Vidának, ahol korábban rendszeresen üldögélt, viszont legnagyobb örömömre, amikor visszamásztam hozzá, közölte, hogy pár másodpercre épp előtte szállt a sziklafalra egy hajnalmadár. Így ezt a küldetést is teljesítettük 😊 Később ismét lejjebb ereszkedtem, hogy valaki jól lássa a bal kéz felőli hasadékot is, ám egyszer csak Vida pisszegett. Hamar visszakapaszkodtam hozzá, mire mutatja, hogy néhány zerge jelent meg a szemközti oldalban egy hosszú kőlavina két oldalán. Biztonságos távolságban voltak tőlünk, amúgy is jobbára fedezékből figyeltük őket, és persze rögtön fényképeztünk, bár sokat nem remélhettünk azoktól a képektől. Mint utóbb megtudtam, azok a fotók pedig Vida Gábor első zergefotói. Ennek legalább annyira örültem, mint a második hajnalmadarának.

Eleinte úgy tűnt, hogy a zergék négyen-öten vannak, de lassan újabb és újabb zergék bukkantak fel, s végül már úgy taksáltuk, akár 10 zerge is lehet ott. Egyikük a kőlavina közepén állt, és csak figyelt, míg a többiek a görgeteg két oldalán zavartalanul legelésztek. Ezt a felállást jól ismerem az Alpokból is. Az őrszem biztosítja, hogy a többieknek ne kelljen folyton folyvást abbahagyni a legelészést. Ha ilyen csapathoz közelítünk, leginkább erre az őrszemre kell koncentrálni; ha ő nem vesz észre, akkor jó eséllyel a többiek sem.   

Időközben Vida kapott egy hívást, ha minden igaz, Balánbányán élő barátjától, röviden beszéltek, nem hallgatóztam, de mivel ott voltam mellette, mégiscsak hallottam, hogy többek között olyasmit mond, „itt van Centauri is, mindenfélét mutogat, ezért tartjuk”. Ennél szívmelengetőbb mondatot nehezen kaphatnék; ha azért tartanának, hogy mindenfélét mutogassak, mindenféle alatt meg hajnalmadarakat, sólymokat és zergéket értünk, nem volna ellene kifogásom percig sem.

A hívás után megkérdeztem Vidát, volna-e kedve egy cserkeléshez. Hamar kialakult a haditervünk. Szép laposan kimásztunk a hasadékból, fel a mezőre. Az volt a koncepció, hogy nagy ívben kerülve a sziklafalak peremét, ahol a zergék esetleg kiszúrhatnak, átmegyünk a zergék oldalára, és ott próbálunk a közelükbe kerülni. Az én tenyerem már nagyon viszketett, mert bár pár órával korábban fotóztam jó fajokat, de tudtam: poszterfotó a havasi szürkebegyről sem született.

Félútnál úgy döntöttünk, mégis kimerészkedünk a peremhez, legalább annyi időre, hogy lássuk, a zergék időközben mennyit és merre haladtak. Ezúttal már igen szépen láttuk őket. Alapvetően nem sokkal mentek feljebb, de jól meg kellett nézni a helyet, mert a számos hasadék annyira hasonló, hogy nehéz betalálni pontosan abba a hasadékba, amit korábban csak messziről látott az ember.

Visszahúzódtunk a sziklaperemtől, és megint a mező belsejében haladtunk, hogy a zergék fölé kerüljünk. Mivel úgy tűnt, hogy felfelé tartanak, ráadásul előző este láttunk egy zergét feljönni a legelőre, felmerült egy pillanatra az a lehetőség is, hogy fedezéket keresünk a mezőn, viszonylag közel a peremhez, és ott egyszerűen bevárjuk, míg a zergék felérnek. Nem is tudom, miért nem tettünk végül így, talán türelmetlenek voltunk, mindenesetre utólag már tudom, jó döntés volt, hogy a passzív várakozás helyett az aktív keresést választottuk.

Amikor úgy gondoltuk, elértük már a zergék vonalát, lecuccoltunk egy szikla mögé, és könnyített felszereléssel közelítettük meg azt a hasadékot, amiben a zergéket sejtettük. Baromi óvatosan haladtunk előre, mögöttem Vida, elől én, de már az első hasadék is csalódást okozott. Fentről nézve cseppet sem volt ismerős. Kőlavinának se híre, se hamva. És persze zergéknek sem. A második hasadék még kevésbé emlékeztetett arra, amit messziről láttunk. A harmadik meg, amit hasadéknak véltem, nem is hasadék volt. „Pedig itt kell lenniük” – mondtam Vidának, és visszafelé indultam, kissé leereszkedve minden hasadékban, majd visszatérve, és további hasadékokat ellenőrizve. Végül teljesen elbizonytalanodtam, fogalmam nem volt, hol lehetnek a zergék, és hová tűnt a szemből oly látványos, hosszú és széles sziklagörgeteg. Azt kellett volna megtalálnunk, mert szemlátomást az volt a zergék nyomvezetője is. „Megnézem még egyszer – mondtam Vidának, aki akkor már azt válaszolta: „Nem lehet itt megtalálni őket.” „Azért én megpróbálom”.

Vida volt annyira előrelátó és előzékeny, hogy miután visszahúzódott a peremről, felvette az én hátizsákomat is, és azzal együtt sétált vissza a túloldalra, nagyjából a kiindulási pontunkra, én meg újabb hasadékba ereszkedtem bele. Olyan helyen, ami egyáltalán nem tűnt esélyesnek. Általában jól lövöm be a távolságokat, de akkor úgy tűnt, hogy a hasadék, amiben épp lefelé araszolok, túl messze esik attól a vonaltól, ahol a zergéket láttuk. Kizárásos alapon döntöttem úgy mégis, hogy leereszkedem, mivel a szomszédos hasadékokban egészen biztosan nem volt sziklaomlás.

Ijesztően meredek volt az a rész, a hajnalmadaras hasadéknál jóval meredekebb, ráadásul úgy kellett lefelé menni, hogy kő se moccanjon a lábam alatt; elég egy kis csörgés-zörgés, egy apró kő, ami megindul a lejtőn, s a zergék felszívódnak. Könnyű volt megcsúszni ott, és nem láttam, mi van alattam pontosan, féltem is kissé, bevallom, ezért már az ereszkedés elején kezdtem megszabadulni pár holmimtól. Hamar visszafordultam volna, ha úgy 30 méter után nem pillantom meg a fenyők között a kőlavinát, s nem világosodom meg azonnal: azért nem láttuk fentről, bárhogy kerestük is, mert enyhén kanyarodott, és a magas sziklaperemek kitakarták; csak akkor lehetett rábukkanni, ha egy résen át épp a lavinára látni. Amint megértettem, hogy helyben vagyok, ez az vájat, amiben a zergék barangolnak, eltűnt minden veszélyérzet, kialakult a fényképezésnél is gyakori csőlátás, és ész nélkül ereszkedtem tovább; ebben az esetben annyit jelent ez, hogy csöndben, hangtalanul, feszülten és megfeszülve, nagyon is ésszel, de azzal már nem törődve, hogy pontosan hol járok; nem törődve azzal sem, hogy egy megcsúszás esetén hol landolnék. Még inkább elkapott a gépszíj, amikor a görgeteg közepén megpillantottam az őrszemet. Váratlanul került elém, s meglehetősen közel volt már, hisz időközben valóban feljebb jöttek. Megszabadultam a távcsőtől is.

Ha közelebb akartam jutni, át kellett varázsolni magam egy két méteres, teljesen nyílt szakaszon. Kinéztem egy kis fenyőt, ami alá bebújhatok, ráadásul a fenyő előtt kisebb sziklaperem húzódott, tökéletes takarást ígérve, csak épp az a pár méter tűnt kivitelezhetetlennek. A zerge rezzenetlenül figyelt. Egykét perc múlva felfedeztem egy másik zergét is, aki kissé feljebb legelt, fel sem emelte a fejét. Akkor már biztosan tudtam, hogy az omlás közepén figyelő zerge valóban az őrszem; „csak” rajta kell átjutnom, és ha elérem a kicsi fenyőt, valószínűleg nyert ügyem van, ha csak a széljárás meg nem változik. Az őrszem szerencsére jól végezte a dolgát, és igyekezett a tér minden irányába figyelni, ezért hol erre, hol arra fordította a fejét. Ha egy pillanatra nem felém nézett, próbáltam előre osonni, de abban a pillanatban, amikor visszafordította a fejét, megdermedtem, akármilyen pózban voltam is.

Nehéz leírni, hogy a szélsőséges koncentrálás állapotában is mi minden kavarog az emberben, csak épp a normálisnál százszorta nagyobb erővel. Benne van a győzni akarás, a bizonyítási vágy, a vadászösztön, a vadon teljes, delejes vonzása. Meg a gondolat: istenem, de kurva jó volna zergét fotózni!

Néhány kűr után átjutottam a fenyőhöz, hamar besurrantam alá, eltűntem a sziklaperem mögött, igyekeztem elhelyezkedni, de látnom kellett, hogy a fenyő alatt nincs talaj, kis leszakadás van a túloldalán, így nem tudom megtámasztani a lábamat másutt, csak a fenyő törzsén. Kénytelen leszek így deréktól lefelé a levegőben lebegni, ami szódával még elmegy, izzasztó, de megoldható egy ideig, viszont az kemény kihívás, hogy míg a fenyő és a hegyoldal közé feszülök, ne rázzam a fenyő ágait. Szóval, csak szépen lassan, óvatosan – ugyanakkor minden erőmből. Levettem a kalapot is, hogy amikor kinézek, ne a kalapom kandikáljon ki; kalap nélkül majd 10 centivel kisebb rész látszik belőlem, és az ilyen esetben perdöntő lehet.

Miután sikerült kitámasztani magamat, óvatosan átlestem a peremen. Hihetetlenül közel voltam a zergékhez. 70-100 méter választott el tőlük csupán. Ennyire közel soha az életben nem kerültem zergékhez, ráadásul jóval többen voltak, mint először hittem. Gyönyörű helyen, bár az összes árnyékban.

Ezután jött a következő kérdés: hogyan fotózom őket egy tükörreflexes géppel?

Az ugyanis minden exponálás alkalmával jól hallhatóan klattyan, s nem is halkan. Otthon ezért nem tudom jól fotózni vele a szarvasokat és őzeket, mert legfeljebb 2-3 felvételre jut idő, s a vad elrohan. Gondoltam, nincs mit tenni, meg kell próbálni. Legrosszabb esetben egyetlen képem lesz, de az legalább meglesz. Azt viszont elhatároztam, hogy adok a dolognak egy esélyt, és nem lövök rögtön sorozatot, hanem csak egyetlen egy képet, s aztán meglátom, hogyan reagálnak. Beállítottam mindent, feltámasztottam a gépet a sziklaperemre, rávittem az őrzergére, és lőttem egyet. Bántó hang volt az abban a csöndben, a zerge rögtön rám is szegezte a tekintetét, és megfeszült; de nem csak az őrzerge, hanem a többiek is, bár a többiek inkább az őrzergét figyelték semmint engem. Az őr viszont egyértelműen a kis fenyőt bámulta. Kezem lábam remegett, de valahogy sikerült befelé vezetnem ezt a remegést, elnyeletni a testemmel; felnéztem a fenyőre, attól tartva, hogy rezegnek az ágai is. De nem. Nem rezgett semmi, s egy idő után az őrzerge, nagy kegyesen elfordította a fejét. Kihasználtam az alkalmat, és visszahúzódtam, hogy megpihenjek kicsit a takarásban. Később ismét kilestem, és megint lőttem egy, azaz egyetlen egy fotót. Az őrzerge ismét kiszúrt, megint figyelt, s én vártam megint. Ezt játszottuk egy darabig, az őrzerge egyre rövidebb ideig figyelt, én meg egyre gyakrabban fényképeztem, egészen addig, míg végül már sorozatot is lőhettem. Hihetetlen, de így volt. Megszokták a hangot. Beletörődtek, hogy a fenyő mögül időnként furcsa hang jön, ugyanakkor látták, hogy ezen kívül nem történik semmi.

Gátlástalan szétfotózásba kezdtem. És jöttek az újabb zergék. Hamar kiderült, hogy nem tízen vannak, mint inkább harmincan!

Suták, bakok és szép számmal gidák is. Eszement volt annyira közelről figyelni őket, azt a munkamegosztást, és azt a tudatosságot, ahogy összehangoltan mozognak. Fényképezés közben persze alig vártam, hogy kilépjenek az árnyékból a napra, de egy idő után megértettem: tudatosan maradnak árnyékban. Végül a csapat legtöbb tagja úgy legelt, hogy az orra előtt 20 centivel már napsütötte rész volt. Pontosan tudták, hogy napsütötte részen könnyebb őket kiszúrni. Az is jól megfigyelhettem, hogy az őrzerge többet figyel lefelé, mint felfelé – ez egyébként nekem is kedvezett, mert így kevesebb figyelem jutott a fenyőmre. Ahogy ott mozogtak, rögtön világos volt, miért van ez így. Ha fentről támadna rájuk valaki, mondjuk farkas, lefelé hamar eltűnhetnek bevett útjaik szövevényén át; ráadásul lefelé nyilván gyorsabb a haladás is; ám ha lentről kapnának támadást, könnyen kerülnének zsákutcába.

Rendkívül jámbor és békés állatoknak tűntek annyira közelről; túlzásnak tűnhet, de az volt a határozott benyomásom, hogy valamiféle szeretetteljes közösségben élnek. Amikor úgy döntöttek, hogy feljebb vonulnak a falon, alulról jött egy idősebb bak, kiválasztott egy sziklacsúcsot, és azon összegyűjtötték a gidákat. Ezt követően az első őrszem fokozottan figyelt lefelé, a felfelé tartó bak pedig szemlátomást a felderítő szerepét töltötte be, s ameddig nem bizonyosodtak meg arról, hogy se lentről, se föntről nem fenyegeti őket veszély, a gidák tapodtat sem mozdulhattak; de nem is akartak, fegyelmezett kis gidacsokor alakult ki, és persze zabálnivalók voltak, ahogy ott vártak az eredményre; a felszállási, legelési-engedélyre. Amikor aztán a bak visszatért, vagyis a gidák megkapták az engedélyt a mozgásra és legelésre, rögtön megindultak felfelé; s rögtön megindult a keresgélés a legfinomabb füvek után is.

Tudtam már, hogy elkészültek az erdélyi út legjobb képei. Tudtam már, hogy ez a fél óra lesz az erdélyi út csúcsa. Állati boldog voltam; annyira, hogy eszembe se jutott azon lamentálni, miért nem jut nekem több az ilyen cserkelésekből – holott itthonról már olyan vágy húz vissza, mintha bedrogoztak volna akkor ott, a zergék a Nagyhagymáson.

Mivel váratlanul igen jól álltam, úgy döntöttem: kockáztatok. Otthagyom a kis fenyőt, és egy újabb tisztáson kelek át, még kijjebb megyek, hogy más szögből, más zergéket fotózhassak. A korábbi néhány méterrel szemben ezúttal legalább 6-7 métert kellett megtennem fedezék nélkül. El is tartott egy darabig, ráadásul ezúttal már nem csak egy zerge fejét kellett figyelnem, hanem legalább öt-hat zergéjét. Annyira képtelen pózokban kellett néha megállnom, hogy néha majdnem felröhögtem. A zergék is viccesek voltak. Szemből egészen tréfás a fizimiskájuk, és amikor valami nagyon elcseszett mérlegállásfélébe dermedve állsz egy hetven fokos meredélyen, míg öt-hat ilyen borzfej mered rád, de úgy, hogy áll a szájukban a falat, nagyon nehéz nem röhögni.

Végül sikeresen átjutottam, s onnan szabadabban láttam át a túloldalra, ahol felfedeztem Vidát is: velem szemközt szintén a zergéket figyelte és fényképezte. Gondoltam, hátha lát engem is – akkor kisebb krimiben van most része. Utóbb viszont kiderült, nem látott, bár a zergékről lőtt fényképein felbukkanok 😊

Az új lőállás nem bizonyult igazán termékenynek, ezért újabb artisztikus bohózat során visszavarázsolódtam a kis fenyő alá, és onnan megint csak fényképeztem. Végül – amikor érzékeltem, hogy lassan lemegy a nap is – elég pofátlanul toltam az ipart, feljebb emeltem a gépet, és bátrabban mozogtam. Ekkor az egyik bak füttyentgetni kezdett, pillanat alatt összetülkölte a gidákat ismét, és az egész csapat megindult felfelé, egy részük pedig átkelt a szomszédos hasadékba. Nem ugrasztottam meg őket, nem is fogták menekülőre, de azért valamit már sejthettek. Szép lassan visszavonulót fújtam, megkerestem a szétdobált holmikat, a kalapot is, és csak akkor tört rám a megállíthatatlan reszketés és remegés; csak akkor tört rám az igazi öröm; hogy ott voltam, és láthattam, fotózhattam mindezt. Kimondom: boldog voltam ott. Ez van.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

---

 

---

---

---

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!