Kankó és narkó – veszélyes madarásztáborok

 

---

Végül, bár ez maga az abszurditás, látjuk, hogy a férfi bontja a sátrat, a lány pedig pakol. Hihetetlen, de szegény lányt még aznap elpaterolták a táborból

2019.10.20. Minap a cankógodáról jutott eszembe, bár ez inkább a legviccesebb emlékek közé sorolható, semmint a legszebbek közé.

Kamaszkoromban gyakran jártam madarásztáborokba. Történt egyszer, hogy egy napilap újságírónője csatlakozott hozzánk. A tábor egy lápokkal, csatornákkal szabdalt vizes területen állt, s alapvető célja a madarak befogása és gyűrűzése volt. A remek, s addig szinte teljesen ismeretlen, alig kutatott terület napról napra gazdag fogást, és csodaszép fajokat adott. Mindennapos volt a jégmadár, a kékbegy, a barkóscinege, a sitke, és ha jól emlékszem, sikerült kézrekeríteni néhány külföldön gyűrűzött nádi madarat is, főként nádiposzátákat. A mocsári környezet miatt éjjel még nyáron is erősen lehűlt a levegő, alaposan bevackolódott az ember a hálózsákba, ha aludni akart, ha meg odakint akart beszélgetni a többiekkel, akkor igyekezett minél közelebb húzódni a tűzhöz. A hajnali hálóellenőrzésre már négy órakor indulni kellett, mivel a legtávolabbi hálósor a mocsár túloldalán állt, de boldogan ment bárki, ugyanis épp az a hálósor hozta a legjobb fajokat. Különösen a kezdő táborozók körében sokat nyomott a latba, ha új fajt szedhettek a hálókból.

---

Sokan voltunk fiatalok. Az újságírónőt pedig őszintén érdekelhette, hogy mi történik ott, a mocsár, a nádasok rejtekén. Mit keres ott ez a sok zöldbe öltözött fiatal, miért vállalják a hőséget, máskor a didergést, az esőt, a botorkálást a hajnali ködben, az elázást, a fáradtságot. Nem csak pár órára jött ki hozzánk, hanem egy éjjelt is velünk töltött, sőt végigcsinált egy hajnali hálóellenőrzést is, dideregve, vaksin, bizonytalanul botladozva a mellescsizmában. Jól látszott rajta: rendkívül élvezi, hogy a vadon rejtekén „ufókra”, madarászokra talált. Miután jó pár madárról kikérdezte a gyűrűzőket, amolyan villáminterjút is készített az egyik középiskolás lánnyal.

Kiváltképp egzotikusank találta, hogy ilyen zord körülmények közé kivonulhat akár egy fiatal lány is.

Meg is kérdezte, miért van ott. A lány azt felelte: „Az a legjobb ebben, hogy itt sokszor olyan madarakat vehetek kézbe, amilyen madarakat ezlőtt még csak nem is láttam, így aztán gyorsan gazdagszik a madarakról szerzett tudásom.”

Az interjú után az újságírónő eljött velünk még egy utolsó hálóellenőrzésre. Addigra átragadt rá is az az izgalom, ami minden ellenőrzést kísért, hisz sosem tudhattuk, mit fogunk a következő körben. Az újságírónő se hiába tartott velünk újra. A hálóban ezúttal valóban olyan fajt találtunk, amelyre nemigen számítottunk, hisz a területen nem volt olyan élőhely, amit a partimadarak, a cankók és lilék kedvelnek. Mégis, a nádi énekesek mellett az egyik hálóban 3-4 réti cankó vergődött. Rettentően örültünk, és ez az öröm az újságírónőre is átragadt, egészen izgatott lett, annyira, hogy az ember azt hihette, rutinos madárbarát ő is, és tisztában van azzal, hogy milyen ritkán kerülnek cankók a hálóba egy nádasban.

Közel 24 órás látogatás után az újságírónő határtalan lelkesedéssel távozott, azzal az ígérettel, hogy a másnapi számban ott lesz a rólunk szóló tudósítás. Úgy is lett.

Másnap egy embert elszalasztottunk a legközelebbi településre, hogy vegye meg az újságot. Erre viszont már nehezebben találtunk embert, egyrészt mert akkoriban gyalog jártunk, nem volt autója senkinek, bemenni a legközelebbi faluba és vissza, több órát vett igénybe, de nem a fáradtságot sajnálta bárki, hanem azt, hogy így kimarad néhány hálóellenőrzésből. Talán más is kellett, kenyér, élelem, nem emlékszem már, mindenesetre valaki bement, és hozott újságot is, benne a cikket rólunk, a madarászokról, akik „köd lepte mocsarak világtól elzárt veszélyes területén, a legnagyobb titokban tudományos kutatásokat folytatnak.” Az újságírónő dédelgethetett magában szépírói ambíciókat is, mert a beszámolót Fekete Istvánt megidéző leíró részletekre alapozta. Körülbelül ilyen stílusban indított:

„Sűrű köd lebeg a titokzatos hangokat adó tó felett. A nádban láthatatlan lények motoznak, békák ugranak, de a sötétség még nem enged, bár a nap némi derengést von a sűrű parti bozót fölé. Nem látni semmit, közönséges halandó nem merészkedne ide ezekben a sötét és barátságtalan órákban, mégis, a nádrengeteg útvesztőiben, valahol fények imbolyognak, és léptek zaja hallatszik, amint titokzatos lények csizmái tapicskolják a nyirkos hajnalban a fekete mocsarat. Igen, ők a madarászok, akik fittyet hánynak arra, hogy száz és száz szúnyog szívja a vérük, akik nem rettennek meg a lápok ingoványos világától, és akár az életüket is kockára teszik, ha egy nádiposzátáról van szó. Mindent a tudományért, gondolják ezek a fantasztikus emberek, míg zombiként araszolnak előre, szentjánosbogárként villognak zseblámpáikkal a sötétben, csak arra tudnak gondolni, minden lépésnél, vajon mit hoz nekik ez a sötét, rideg, nyirkos hajnal, vajon mi lesz aznap az első zsákmány? Nem hiába jár ez a fejükbe, mindig akad valami, itt, a természet barátságtalan templomában, hol egy jégmadár, hol egy nádiposzáta, hol meg a ritka sitke. Vajon mit fognak ma? Vajon hogyan kezdődik ez a nap! Megéri a korai kelés, a fáradozás, hisz az első ellenőrzésnél is fantasztikus öröm éri őket: a víz fölé kihúzott hálóban olyasmi, ami addig sosem volt! Nagy az öröm, csattannak a gratuláló tenyerek, igen, ez az, megcsináltuk, végre megvan a réti kankó. (Így)

Olvassuk az újságot, és nem hiszünk a szemünknek. Ez tizennyolckarikás így, ebben a formában. Szegény hölgy, a réti cankót elírta kankóra, de ugye, mint tudjuk, az merőben mást jelent. Van, aki bosszankodik, van, aki fetreng a röhögéstől a tűz mellé terített laticelen. Tovább olvassuk a cikket. Egy helyen ilyesmi áll:

„A folytatás is bámulatos. A jégmadár után kék begyek jönnek, és nincs még hét óra sem, amikor már meg is van az első narkóscinege.”

A fejünket fogjuk. Barkóscinegét fogtunk! Nem narkóscinegét!

Sebaj, lássuk tovább, olvassuk a riportot, amelyből a hosszú leírások miatt voltaképp alig írt meg valamit. Újságírónő kérdése a táborozó lányhoz: És mond, egy magadfajta lány mit keres egy ilyen helyen? Válasz: Mert itt olyat foghatok, amit eddig nem is láttam.

És vége az interjúnak. Többször is elolvassuk, kézről kézre jár az újság; nagyobb érdeklődést vált ki, mintha fogtunk volna még tíz „kankót”. De aztán megy tovább minden, elkészül a tea, melegszik az idő, újabb csapatok mennek ki ellenőrzésre, a hajnalban kelők közül többen is ledőlnek egy kicsit a sátorban. Dél sincs még, amikor a mezőn át egy kocsi bukkan fel. Keresgélve, erre kanyarodva, arra kanyarodva közeledik a mocsár és a nádas felé valami traktornyomot követve. Végül odalavíroz hozzánk, a nádasok és rekettyések között megbúvó kis sátortáborhoz, egy férfi száll ki belőle, szigorú, fürkésző tekintettel, és amikor megpillantja a meginterjúvolt lányt, felderül egy pillanatra. Köszönünk neki, ő meg csak biccent, majd a lányhoz siet, és kissé félrevonja. Illedelmesen távol maradunk, de látjuk, hogy valamiféle vita van kibontakozóban. Végül, bár ez maga az abszurditás, látjuk, hogy a férfi bontja a sátrat, a lány pedig pakol.

Hihetetlen, de szegény lányt még aznap elpaterolták a táborból, csak mert az újságban az állt, hogy itt kankót fognak, a lányuk meg olyat, amit azelőtt mégcsak nem is látott.

Lám, mekkora a média hatalma! – elér a legsötétebb mocsárvilág legtávolabbi, köd burkolta, rekettye keretezte bűnbarlangjáig is.

Oszzátok meg másokkal is 🙂

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

---

---

http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madarritkasagok-ritka-madarak-magyarorszagon/hosszucsoru-cankogoda-magyarorszagon-otodik-elofordulas/

http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/lukas-ladik/

http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/9-kulcs-ketelyhez/

http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/mit-keres-egy-buvar-egy-kilencedik-emelti-kadban/