2017.09.12.
„Ki itt jársz, s látod ezt a sírhelyet, menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg.” (Lord Byron – Szabó Lőrinc)
Emlékeztek? Egyik éjjel róka támadta meg a ludakat. A két gúnár vadul védte a tojókat, mikor aztán az udvarra értem, a lábamnál kerestek menedéket ők is. Amint várható volt, a róka visszajött. Hiába zártam a ludakat nagy gonddal, a róka pár nap alatt ráeszmélt, hogy éjjel nem fér hozzájuk, így aztán hamarabb jött, napnyugtakor. A kutyák jeleztek, de későn. A nagy gúnár már törött nyakkal hevert. Épp azt tette, amit először: legerősebbként ő harcolt a többiekért.
Vergilius mauzóleumot emelt egy légynek, s a temetésen maga Mecénás mondott gyászbeszédet (írtam erről már a Jégvágóban is). Mozart annak a seregélynek rendezett temetést, akivel 3 évig élt együtt, és aki számos Mozart-futam sehol sem jegyzett, valódi szerzője. Lord Byron szeretett kutyájának írt sírversében leginkább az odaadását dicsőíti („kinek szíve gazdája szíve volt”).
Most én állítottam bazalttömböt szeretett ludam sírjára.
„Kedves ludam! Repülni nem tudtál, felmenőid rég nem haltak természetes halált, mégis törtperc alatt találtál vissza oda, aminek ezer éve szült a fajtád. Játszi könnyedséggel voltál önmagad. Hosszú életet nyerne, ha csak ezt az egyet lesné el az ember; az a faj, mely arra sem emlékszik, mikor fordult ki önmagából és amely önmagához talán sosem tér már.”
FORRÁS