Fotó: Centauri
AZ ÍRÁS HATALMA? PARANORMÁLIS JELENSÉGEK?
2020.08.07. Újabb online-emlék költözött át ide, a honlapra. Még ha ismerős is, fogadjátok szeretettel! Vannak még az alábbiakhoz hasonló emlékeim, többek között az eddig nem publikált Alagút című hosszú novellával és egy bizonyos Jeffna Senyviló nevezetű szereplőmmel kapcsolatban. Az Alagút volt az egyetlen olyan elbeszélésem, ami félelemmel töltött el az írás során. Ha időm és a technika engedi, hozom majd ezt az emléket is. Addig is be kell érnetek egy régebbi, “paranormális konzervvel”. 🙂
2016.08.06. Nemrég visszatértem az egyik kedvenc helyemre, egy bazaltbányába. Sok szépet láttam ott, ásványokat, kőzeteket, kénnel teli gejzír-kürtőt, párszor a nevében is igen szép hajnalmadarat, és egyszer még egy hosszú elbeszélés helyszíne is lett. A történet az Orgonika címet viseli, és két részletben jelent meg a Beszélőben. Írásának ideje és aurája is emlékezetes, még inkább a „következménye”. A novella végén a kőbánya északi fala leomlik. Akkortájt nem jártam arra. Megírtam a novellát, a Beszélő közölte, eltelt pár hónap, és mikor legközelebb arra vitt az út, ismét körbenéztem a kőfejtőben.
Mikor eljutottam a novellában is megírt északi sziklafalig, megdöbbenve láttam, hogy valóban leomlott. A lezúduló kőzettömeg ezer tonnákban mérhető.
Hátborzongató érzés volt látni, és ma, ha a bányára gondolok, elsőként mindig ez jut az eszembe. A Jack London-túra során oly sokszor, oly sok mindenre mondtátok: nincsenek véletlenek. Erről miként vélekedjen az ember? Már csak nem hiheti, hogy az írás ereje ledönt egy több ezer tonnás bazaltfalat! Nem igaz?
Az Orgonikában a főszereplő, egy zongora- és orgonatanár, ezeket a bazaltorgonákat akarja megszólaltatni. Sokat jártam ebbe a bányába, innen gyűjtöttem a legszebb ásványaimat, hólyagbazaltokat, és itt láttam életemben a legtöbb havasi szürkebegyet, és hajnalmadarat. Varázslatos hely több szempontból is. (Fotó: Centauri)
Más kérdés, hogy szintén abban az időben írtam egy másik novellát is, ahol alvilági erők akadályoznak egy ifjú titánt első nagyregényének megírásában, és kézirata többször is megsemmisül. A Spíler Kázmér igazán rövid elbeszélés, s azt, ami abban történik, ha nem is olyan keményen, de megtapasztaltam a Jákob írása során, mikor is a Jákob felét egyszer az utolsó betűig elvesztettem. Ráadásul majdnem elvesztettem másodszor is (erről posztoltam már korábban). Talán ez is véletlen. Ha épp nem olvassátok a Jákobot vagy a Jégvágót, de olvasnátok valamit a hétvégén, mindkét írást megtaláljátok a honlapomon. A bányához kapcsolódó hosszú elbeszélést itt:
Az üldözött ifjút titán, bizonyos Spíler Kázmér sztoriját pedig itt:
„Adalbert néhány perc múlva valóban hallani vélte a bazaltorgonák hangját, és úgy érezte, hogy a Silbermann lány lelkébe is belát; úgy, ahogy addig senki. Megnyílik előtte, épp olyan erővel, amint annak idején a Szt. János-hegy fekete bazaltrózsáját nyitotta meg a magma. Adalbert egyszerre hallotta a hajdani kitörés, a hegy, a bazaltorgonák fortissimóját és a Stella Silbermann lelkéből felszálló hatalmas és nyugodt, édes és végzetes pianót. A két szólam összhangja tébolyközeli állapotba juttatta, Stella mélyén pedig olyasmit látott, mintha az Istent látná színről színre. A négykezes után Adalbert és Stella újra a városban, egész pontosan a templomkertben találták magukat, de egyikőjük sem emlékezett arra, miként kerültek oda. Mintha csak lerepültek volna a Szt. János-hegy kúpjáról.” (Orgonika)
A legjobbakat! Üdv: Cen’
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Ezek olyan megdöbbentő szinkronitások. De ilyenkor vajon mi történik? Az ember tényleg előidézi az eseményeket vagy “lecsatornázza”, valahogy megtudja, megérzi tudat alatt, hogy mi fog történni?
Én, mint megrögzött szkeptikus, mindig úgy érzem, hogy ez rettentően ingoványos terep. Azt hiszem, alapvetően a tudományos világkép talajon állok, az tart fent több értelemben is, ugyanakkor tartózkodom attól, hogy ezekről az alapokról bizonyos dolgokat kapásból elutasítsak. És nem lehet észrevenni néhány dolgot. Mondjuk nehéz eltekinteni egy ezertonnás sziklafaltól, amikor ott állsz előtte. Nehéz eltekinteni attól, hogy leomolhatott volna három másik fal is, lehetett volna omlás tíz másik hegyen, lehetett volna omlás száz másik évben, és így tovább.
Az embernek ilyenkor csak érzései vannak, akkor is, ha ezek a jelenségek akkumulálódnak, nem egy-egy véletlenről van szó, legfeljebb véletlenek sorozatáról.
Igen, lehetséges opció a “megérzés” is, de ha erről van szó, az is ijesztő és megmagyarázhatatlan. Mert az már majdnem jóslás.
Nagy kérdés, mennyi véletlen kell ahhoz, hogy kimondjuk: ez már nem az. Hol van az a kritikus határ, ami fölött kijelenthetjük: ez már nem véletlen, hanem itt valamiféle rendszer van. Itt valami megnyilvánul.
Kurva rázós terep ez.
Ez is erősen idekapcsolódó emlék:
https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/8-kalandos-tel/
Mindkét ajánlott novella még elég frissen él emlekeimben.
A poszt olvasása közben arra gondoltam, nagyon érzékeny szenzoraid vannak, Cen’, aztán elolvastam a válaszodat Gerdanak , mivel kísértetiesen hasonlóan gondolkodom én is, ezért erről csak találgatásokba bocsátkoznek, az értelmetlen lenne.
“Adalbert egyszerre hallotta a hajdani kitörés, a hegy, a bazaltorgonák fortissimóját és a Stella Silbermann lelkéből felszálló hatalmas és nyugodt, édes és végzetes pianót. A két szólam összhangja téboly közeli állapotba juttatta, Stella mélyén pedig olyasmit látott, mintha az Istent látná színről színre”. Ennél gyönyörűbb orgazmusról meg nem olvastam. A templomkertből el sem mentek, a közös gyönyörben felzúgtak a bazaltorgona fortissimói és Stella édes pianó sóhajai. Áruld el Cen kivel jártál a hatalmas sziklafalnál? Bocs ez csak vicc volt- de micsoda kincsei vannak egy írónak vagy egy költőnek, akik úgy írnak nekünk, hogy azok töltetétől valóban a falak leomlanak. A szavak, vagy a néma jelenlét mágikus ereje. Kiválasztott vagy Cen- a tehetség frekvenciája ilyen.