Egerészölyv (Buteo buteo) (Fotó: Centauri)
2020.09.04. Tegnap koraeste lövést hallottam a völgy felől. Tudom, mit gondoltok. Én sosem vadásztam, s nem kell bizonygatnom, hogy az élet oldalán állok, de ez sem annyira egyszerű kérdés, sort is kerítek rá hamarosan.
Kimentem a Kökényligethez, hogy lássam, a lövés hol esett. A hang irányából és erejéből úgy gondoltam: a birtokon kívül vadásznak, de nagyon közel. Fényeket nem láttam, nyomokat sem, így visszajöttem a házba. Este átállt a honlap az új nyitóoldalra, ami azonban még mindig formálódik. Dolgoztam tegnapelőtt egész éjjel, aztán egész nappal is, egészen éjfél utánig. Akkor végre lefeküdtem, de már hajnalban felriadtam, többek között a hollók hangjára.
A kávémat sem ittam meg, amikor megvilágosodtam. Valami azt súgta, itt az idő. Ez most bejöhet.
Korábban is próbáltam hollókat felvenni, de sikertelenül. Hamar összekaptam magam, leszereltem a terasz előtti vadkamerát, mely hetek alatt sem vett fel nagy pelét, gumicsizma, távcső, karó, balta, kalap, irány a völgy!
Eszement randalírozás volt a patak mentén. Lassan haladtam, ahogy ilyenkor szokás, és figyeltem a hollókat; próbáltam azonosítani azt a pontot, ahová a mozgásuk mutat. Hamar vált egyértelművé, hogy a patak túloldalán, az égeres szélében lehetnek zsigerek. Negyedóra alatt odataláltam. Körös-körül hollók. Az erdőben, az égen, az erdőszélben. Az elejtett szarvasbika zsigerei nyílt részen, a vadföld zöldellő szélében vannak, s először úgy tűnt, még nem kezdte ki senki. Azért levertem a karót, és felraktam a kamerát.
Úgy voltam vele, ha most nem sikerül felvételeket készíteni, dobok egy hátast. Minden ideális. A hely, az időjárás, és ennél több hollót kívánni sem lehet.
Visszajöttem a házba, de az adrenalinom egész délelőtt az egekben volt; feldobtam a honlapra pár hollóval kapcsolatos anyagot, szerkesztettem és írtam, majd 13 óra körül megint a völgybe mentem. (Időközben beszéltem a vadászokkal is, de erről később.)
Utoljára a Jack London túra első napján voltam ennyire izgatott. És talán, amikor megtaláltam a zafírt. Videót is készítettem az első ellenőrzésről, igyekszem összerakni belőle valamit, már ha értékelhető. Könnyen lehet, hogy összevissza beszélek rajta az izgalomtól. Az erdőben, és fölötte több holló volt, mint reggel. A zsigerekből viszont nem sok fogyott, amennyire megítélhetem. Kivettem a kártyát a kamerából, kicsit behúzódtam az erdőszélbe, elővettem a laptopot, és hamar megnéztem, mi a zsákmány. Nem akartam hinni a szememnek!
595 felvételt lőtt a kamera! Hamar átfutottam őket, hogy lássam, jó szögbe állítottam be, és valami elképesztő volt, amit láttam. Nemcsak hollók, hanem ölyvek, rókák is!
Igyekszem hozni mielőbb egy válogatást belőlük.
Miután fotóm most már van dögivel, videóra állítottam a kamerát; ha minden frankó, most is a hollókat veszi. Alkonyatkor újabb ellenőrzés lesz. Két nagy kérdés van itt. Vajon milyen jeleneteket rögzít a kamera? És ami legalább ennyire érdekes: kiket vesz éjjel? A nagy lárma odavonz minden ragadozót, és persze a szag is. Ennél ideálisabb alkalom nincs rá, hogy pontos képet kapjak a környék ragadozóiról.
Addig is fogadjátok szeretettel az első két fotót – ez csak ízelítő. Igyekszem a honlapon is lépést tartani az eseményekkel, de az biztos, ha csak még két napig tart ez a holló-fesztivál, akkor olyan bőséges anyagot kapok, melynek feldolgozása is eltarthat egy darabig.
És várom a véleményeteket, kritikákat is az új nyitóoldalról.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Időhiányban szenvedő íróknak, csillagászoknak, melósoknak, és pályakötél-ellenőröknek is ideális.
Sajnos nem először fordul elő, hogy madár repül az ablakomnak. Tegnapelőtt az emeleti könyvtárszoba ablakának repült neki egy nagy fakopáncs.
A valaha élt legtitokzatosabb festő festményeinek dekódolásában a madarak lehetnek segítségünkre.
Ma az a helyzet a legtöbb tanteremben, hogy a diákok olyan órákon kornyadoznak, ahol felesleges ott ülniük
Kellett egy vagány út, hogy ha végül belép mégis oda valaki, ahol az én spéci világvégém lángol, mondhassak valamit arról, honnan a bánatból jövök.
Csoportok és fajok egészen más időpontban vonulnak, ami érthető is, hisz más és más távokat kell megtenniük, telelőterületeik is mások.
A Balaton a „legkígyósabb” terület, amit valaha Magyarországon láttam, így pár napos nyaralás során szinte biztosan látunk kígyót, általában a vízben, de nem ritka az sem, hogy a parton, a kövezés között, néha kikapaszkodnak még a matracokra is.
Most azt szeretném megmutatni, hogy nem egészen egy hónapon belül a kertet közvetlenül határoló parcellák képe hogyan változott.
Állítólag a három férfi éppúgy csodálkozott, mint a nyomozók, bár nem mondhatni, hogy megdöbbentek volna.
Jó, ha van rutin. Jó, ha tudjuk, mit kell csinálni. De még jobb, ha éber és rögtön kapcsol, ha valami szokatlan.
Lehetetlen nem látni azt az ordító kontrasztot, ami Mileva, és Einstein második felesége, Elsa Löwenthal között támad.
Úgy néz ki, mint akinek az anyja bálna, az apja meg konténer. De a vadonban semmi sem ok nélkül való, az ámbrás sem egyszerűen egy esztétikai baki.
Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra.
Mikor eljutottam a novellában is megírt északi sziklafalig, megdöbbenve láttam, hogy valóban leomlott. A lezúduló kőzettömeg ezer tonnákban mérhető.
Ez esetben a keksz úgy működik, mint egy időgép, s visszarepít a múltba. Mindenki ismeri ezt az érzést.
A Pátosz megjelenése után például egy dzsihadista kiáltvány fogadott a saját honlapomon. Mint utóbb kiderült, Iránból törték fel.
A boglya belső, többnyire száraz részei valóságos aranybányák. Lakótelepek és lakóparkok, ahol igen különböző állatcsoportok telepedhetnek meg.
A félelem a távoltartás eszköze volt. Egy veszélyes világban – vadonban – a legbiztosabb védekezés a távolságtartás.
Szóval a kölyökállatoknál, fiókáknál sajnos létező jelenség a viszonylag magas mortalitás. Amint nálunk, embereknél is jóval magasabb volt a modern orvoslás megjelenése előtt.
A farkasok mindig is közel álltak a szívemhez, kétszer kereszteztem is az útjukat.
bár nem tudtam, a lelkem mélyén éreznem kellett, hogy a gyerekkorból már nincs sok hátra.
Van egy állat a kertben, aki éjjel jár, ha rávilágítok, úgy bámul vissza rám hatalmas, komoly, fekete szemeivel, akár dzsungel mélyéről egy riadt maki.
„Azt szeretem az irodalmi életben, hogy vannak dolgok, amiről nem beszélünk.” Megdöbbentett ez a mondat, de talán csak azért, mert valóban nem értettem, miért címzik nekem.
Én döbbentem meg a leginkább, hogy több mint 60.000 – nem tévedés: hatvanezer – mailt kellett végleg törölnöm ahhoz, hogy a mail-fiókomat továbbra is fizetés nélkül használhassam.
