Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
Akinek nem inge…
2020.05.07. Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is.
Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket.
A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ.
Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem.
Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.
Tegnap valaki megjegyezte: bárhogy van is, Móricka eléri a célját, rá figyel mindenki most is. Róla beszélünk. Igen. Valóban. Ezért egyrészt maradjunk a Mórickánál, másrészt tudomásul kell vennünk – sajnos, egyelőre –, hogy amikor Móricka üvölt, a földön hentereg és rúgkapál, rá figyel egy darabig mindenki: a pénztáros, a vásárlók, a sorban állók és a biztonságiak is. Ha anya elveszti a türelmét, ő is hisztibe kezd, pont leszarja, hányan látják, mit gondolnak róla, üvöltve rángatja fel Mórickát a földről. Legrosszabb esetben is ezt látjuk.
Képmutatás úgy beállítani a dolgot, mintha volna egy józan és volna egy hisztis fél. Ahogy korábban is kérdeztem: mitől hisztéria az egyik, és miért nem hisztéria a másik?
Hónapokkal a pandémia kitörése után, pár dolgot már leszögezhetünk. A vírussal kapcsolatosan még mindig nagy a bizonytalanság, viszont a járványra adott reakcióink egyre kontrasztosabbak. Hadd legyek én is, egy kicsit, a magam módján arcoskodó, és hadd hivatkozzam arra: már az elején megmondtam, hogy ebből ideológiák összecsapása lesz. S lőn. Muszáj azonban hozzátenni: ez könnyen előrelátható volt.
Ezentúl jól látszik már, hogy életmódok csatája is ez. Pontosabban progresszió és regresszió küzdelme.
Igazán érdekes, hogy épp azok a beszélő fejek védik a hagyományos életmódot, és támadják ész nélkül a karantént, akik elvileg a legprogresszívebbek lennének; legalábbis eddig ezt a képet építették magukról. Nyilván el is hitték, és hiszik magukról most is, de észre kell venni, hogy ami mellett érvelnek, regresszió. Szeretnének visszakerülni a járvány előtti idők gondtalan habzásába, és szemlátomást erősen frusztráltak amiatt, hogy egyrészt ezt nem tehetik meg, másrészt szellemileg is szűkült a mozgásterük. Olyan helyzetbe kerültünk vagy lavíroztuk magunkat, ahol nem lehetséges már a járvány előtti működés.
Nyilvánvaló, hogy komoly revízióra van szükség. Ha padlóra küldhet minket egy vírus, azért. Ha padlóra küldhet minket egy pánik, akkor pedig azért. Így is, úgy is.
A visszaépítés, a helyreállítás semmiképp sem indokolt. Megdöbbentő számomra, hogy azok, akik éveken át a változtatás szükségességéről beszéltek – ha például a felmelegedésről esett szó – épp oly vehemenciával ordítottak, amint most ordítanak a visszaállás szükségességéről. Ezen a ponton elviselhetetlen hitelességi deficit keletkezik.
Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
Csak nem a szerep a fontosabb? Csak nem az állandó ellentartás? – voltaképp mérlegelés nélkül. Gyanús.
A járvány előtt is tudtuk, hogy az a modern-posztmodern életmód, amelybe beleszoktunk, fenntarthatatlan, s egyfajta utolsó falba ütközik előbb-utóbb. Most úgy tűnik, sokak baja csupán annyi, hogy előbb ütköztünk, semmint utóbb. Nem esik szó arról, mit kellene másként működtetni ezután. Az most szóba sem jöhet. Isten ments! Mert ha szóba kerülne, talán kiderülne, hogy máris egy „máskéntben” vagyunk, s még jogosnak tűnhetne karantén és maszk, sőt, akár a fogyasztás, és utazás, és számos szolgáltatás, egy életmód-komplex visszafogása is. Azt már nem. Megérveljük inkább: mi ebbe nőttünk bele, ezt szoktuk meg, érezzenek együtt velünk, ide azt a rágógumit!
Tételezzük fel, hogy a politika, karöltve a felvilágosult sajtóval beleállna egy világreformba. Tételezzük fel annak ellenére, hogy ez kizárt. Ami a járvány kapcsán világossá vált: legyen ez a szövetség bármily erős, a tömeg úgyis keresztbe tesz és fellázad.
Ezt korábban is tudtuk, de nem volt róla tapasztalásunk.
Tudtuk, hogy például a klímaváltozás megállítása nem lehetséges jelentős önkorlátozás nélkül; azt is tudtuk, hogy az új, önkorlátozáson alapuló civilizáció csak egyéni lemondások sorozatán át jöhet létre; azt pedig sejtettük, hogy a tömeg erre nem lesz vevő. Szlogenek és petíciók szintjén lassan már mindenki klímaforradalmár, de ha arra kerülne sor, amikor jelentősen korlátozzák például a mozgás szabadságát, az autóforgalmat, a kereskedelmet, abban a pillanatban fellázadna. Ez a sejtés vezetett el oda újra meg újra, hogy a politika nem is igen mert jelentősebb változtatás irányába nyitni.
Most a gyakorlatban látjuk, mi történne.
A járvány annyival súlyosabb és egyértelműbb helyzet, hogy napról napra életekre tör, igaz elsőrangúan az idősebbek életére. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy ez kijózanítóan hat, de nem. Ebben a helyzetben is ideológia háború dúl, és ami a legfontosabb: ragaszkodunk egy életmódhoz és a járvány előtti szerepekhez is. A megmondók ugyanabban a szerepben vannak most is. Ugyanaz a retorika, ugyanaz a megmondás, holott, ha valaminek következnie kellene most, az nemcsak az életmódváltás, hanem a szerepváltás is. Ennek se híre, se hamva.
Az arravaló hivatkozás, hogy mi ebbe nőttünk bele, egészen elképesztő. Na de hogyan nőttünk ebbe bele? Úgy, hogy mindvégig tudtuk, legalábbis tudhattuk volna, hogy ijesztő forgatókönyvek vannak a jövőre nézve. Ezek némelyikére hivatkoztak is sokan előszeretettel. Ha most váratlanul feltámad az igény, miszerint ne legyen karantén, zökkentsük vissza a világgazdaságot az eredeti kerékvágásba, hadd élhessük tovább korábbi életünket, nem jelenthet mást, hogy bár a különböző vészhelyzeti forgatókönyvekre sokszor sokan hivatkoztak, mégsem vették őket komolyan.
Trambulin volt a számukra, eszköz, hogy valami trendit, „progresszívet” mondjanak. Ha pedig akkor trambulin volt, miért ne lenne trambulin a járványhelyzet is?
Eldőlt a járvány utáni idők sorsa. Egy ilyen hátraarcot csak olyan vírus akadályozhatott volna meg, amely nem válogat a korosztályok között. Amint ezt a világjárványt is előre jelezték (évekkel korábban), hasonlóképp a felmelegedéshez (amit évtizedekkel korábban prognosztizáltak), úgy azt is tudjuk, jöhet még új, szélesebb rétegeket veszélyeztető vírus, s feltehetően érkezik is valamikor. Azt sem zárhatjuk ki, hogy épp a koronavírus egyik mutációja lesz az.
Képesek vagyunk kilapítani, keretek között tartani a járványt, ez pedig feltétele annak, hogy óvatosan bár, de a visszaállás útjára lépjünk. Anélkül, hogy átgondolnánk: van-e itt valami, amiről le kell mondanunk végleg. A saját jól felfogott érdekünkben. Megszületik az a konszenzus, hogy ami a koronavírus-járvány idején történt, az kábé a legrosszabb, ami megtörténhet velünk, ergo: túljutottunk a nehezén. Ezt is megoldottuk, pipa. Ha volna bármi értelme egy ilyen járványnak, az lenne, hogy aztán jobbá váljanak a dolgok. Járványügyi szempontból talán jobbá is válnak majd, de civilizációs szempontból, ökológiai szempontból, fenntarthatósági szempontból még romlanak is.
A „megoldottuk”, a „a legrosszabb már megtörtént” élménye kiheréli ezt a civilizációt. Minden eddiginél önhittebbé és gyanútlanabbá teszi.
Ráadásul, ami korábban feltételezés volt – miszerint a tömeg nem hagyná egy vadiúj rendszer kiépítését, a régi radikális felülbírálatát – tapasztalattá válik. Igen, viszonylag fegyelmezetten reagál a tömeg; egy idő után – és egy ideig. Nem rögtön, az elején még próbálkozik, amint viszonylag rövid idő után akkor is elveszti türelmét, ha együttműködésének és önkorlátozásának szemlátomást vannak eredményei.
Meg kell őrizni a komfortzónát – ez a végső parancsolat.
Milyen érdekes! Olyan figurák, akik szellemi téren mindig a komfortzóna elhagyására ösztökéltek, amikor a tényleges komfortzóna szűküléséről, elhagyásáról van szó, rögtön padlót fognak, és a „régi” védelmére kelnek.
A népesség egy része a karantén helyzetben megtalálta magában azt az énrészt, amely képes alkalmazkodni, amely igyekszik például önfenntartóbb lenni, így aztán pl. kenyeret süt. Mások meg ezen a kezdet óta élcelődnek. Ha egy új helyzetben, főként ha válsághelyzetben valaki nem képes felfedezni önmagában új énrészt és azt mozgósítani, akkor valóban nagy a baj. De nem az élesztőnövesztőknél, hanem az élesztőnövesztőket fikázókkal. Az „élesztőnövesztő” egy rendkívüli helyzetben több és más lett, esetenként sokkal több. A fikázó meg ugyanaz maradt. Nem mozdult. Jól látszik, beállt egy szerepre a járvány előtti időkben, és ezen képtelen változtatni – nyilván nem is akar.
Sok munkája van abban, hogy ő az legyen, aki volt a járvány előtt. Nem arról van szó, hogy a járvány sok ilyen munkát, sok ilyen adott helyzetre felhúzott identitást veszélyeztet?
Nem arról van szó, hogy Móricka fontossága jelentősen csökken ebben a helyzetben? Nem arról van szó, hogy mivel Móricka képtelen hamar alkalmazkodni, igyekszik a helyzetet valamiként önmagához hajlítani? Nem arról van szó, hogy mivel Móricka lusta, de legalábbis nem akar elölről kezdeni mindent, felépíteni egy másik szerepet és identitást, mellyel legalább olyan hatékonyan érvényesülhet az online- és médiatérben, mint a járvány előtt, ahol a dolgokat mindig olyan jól megmondhatta, szóval mivel ehhez lusta, ehhez már ereje vagy képessége sincsen, inkább egyszerűen földhöz veri magát, ordítva visít, és igen, eléri, hogy most is ráfigyeljenek.
De azért egyszer el kell jönnie annak a percnek, amikor odafordulunk Mórickához, és azt mondjuk:
„Tessék, itt a rágógumi, szeretünk, édesem, nagyon szeretünk, hidd el! De most – mielőtt újabb csokit vennénk neked, igen, veszünk, bizony, amilyet csak szeretnél! –, de most állj hátrébb egy kicsit, nehogy bajod essen, mert látod, van itt egy gond, amit először meg kell oldanunk.
Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
(Fotó: Centauri)
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Mi a koronavírus? (3.) Mi az, amit biztosan tudunk a járvány utáni időkről?
Perfekt, nincs mit hozzáfűzni!😧😷
Oké. Köszönöm.
Én már egy ideje kiszálltam.
A napi hírfogyasztásomat koronavírus ügyben minimálisra csökkentettem. Nem érdekelnek az adatok – fertőzöttek-, karanténban lévők-, elhunytak száma -, mert nem vagyok biztos benne, hogy valósak. Nem érdekelnek az elméletek sem, hogy mi okozta a vírust, honnan indult valójában, mesterséges vagy természetes-e. Arra próbálok figyelni csak, hogy az éppen érvényben lévő szabályokat betartsam, bár ez sem egyszerű, mert olyan gyakran változnak. Ezen kívül még magamra próbálok vigyázni, hogy egészséges maradjak.
Igen, mostanában egyre többet hallani az újraindításról, és nagyon úgy tűnik, hogy azt szeretnénk folytatni, azt a szintet elérni újra, ami a vírus előtt volt. S bár összegzésről vagy tanulságok levonásáról és változtatásról nem nagyon olvastam, de azért én mégis azt mondom, HÁTHA. Történtek ugyanis olyan, a vírus kikényszerítette előrelépések, amik hátha megmaradnak.
Olvasom, hogy megugrott az online vásárlások száma, és hogy a vásárlók már szívesebben fizetnek kártyával, mint készpénzzel. Általánossá vált az e-recept, és a közértben a pékáru csakis előrecsomagoltan kapható. Ezek apróságok, de elòremutatóak, és hátha ezek megmaradnak.
Hátha a távoktatás tapasztalatai is hasznosulhatnak majd a következő tanévben, és hátha a cégek is mérlegelik majd a home-office tapasztalatait.
Én is sütöm tovább a kenyeret a vírus után is. Mert élvezem, és rájöttem, hogy mennyivel finomabb, mint amit venni tudok. 🙂
Írtam már a hírfogyasztás veszélyeiről; ez az írás is úgy kezdődött (reggel még), hogy FÁRASZTÓ a járvánnyal kapcsolatos polémiákat olvasni (lassan a polémia áthallásossá válik a pandémia felé 🙁 ), de lehúztam az írás elejéről, hogy ne ismételjem magam.
Ugyanakkor már egyre inkább kikivánkozik belőlem, hogy ordíthassam én is: FRUSZTRÁLT VAGYOK! – De egyrészt én legalább bevallom, másrészt én már évtizedek óta. Most egyeseket az frusztrál, hogy megváltozott minden. Pár hónapja csupán. Engem meg az frusztrál egész életemben, HOGY NEM VÁLTOZIK SEMMI. holott egyértelmű volt végig, most is az, az is marad, hogy mindez fenntarthatatlan.
A vergődöknek üzenem: én meg miattuk vergődöm magamban évtizedek óta. Hogy alapvetően lényegtelen baromságokról vitatkoznak évről évre. Tegyék, végtére is bárkinek lehet bármiféle hobbija, de jó ha tudják, a közéletben művelik ezt, hatásuk van, vagyis az ő hobbijuk árát többek között én fizetem meg. Ha akarom, ha nem.
De abszolút megértem a kiszállásodat!
És süss csak. Tedd, ami jónak látsz. Én is sütök – amint látod, amit csak lehet.
Mennyire igaz minden szó. Orvosként már nem vagyok képes hallgatni a híreket, mert a rendszeren belülről egészen más látszik. Népnevelek reggel a közértben, mert irritál, hogy amíg én szívok a munkahelyemen egész nap maszkban, sokan a közösségi zárt terekben nagy ívben magasról tesznek az egészre, mintha mi sem történt volna. Szóval igaz, nincsenek a jelenben, nem értik azt, a többség meg visít a régi élete után. Micsoda felüdülés ide belépni, még ha az az ajtó csupán félig van is nyitva a darksite-ban – be kell menni rajta, én követlek Cen, nyisd ki azt az ajtót nekünk:-)))Jah és imádom a kovászolást , meg akik sütnek, arról nem is beszélve, milyen nyálcsorgatva olvastam a rizsfelfujtas receptet:-)))
Köszönöm, Lívia! Ha itt felüdülés, örülök, és itt nem kell maszk, lehetünk többen is, akárhányan ebben a térben; nemcsak maszk nem kell, de szemellenző se – lehet lélegezni, nézni, látni szabadon; akár a sötétben is 🙂