“Centauri bámulatos magyar modulációkban zongorázza végig az amerikai regénystílusok klaviatúráját, egyaránt tud a zsigerien trágár hasonlatok és a himnikus szárnyalás metaforáinak nyelvén…”
Amióta az elbeszélés a nyomtatott könyv útján jut el a befogadóhoz, amióta beszéd helyett írás van, hallgató helyett pedig olvasó, a befogadás lezajlását kölcsönös és viszonos jelenléthiány kíséri. A könyv, miközben összekapcsolja az írót és az olvasót, közibük is tolakszik, kölcsönösen kitakarja, egymás számára láthatatlanná teszi őket. Amikor az író ír, nem látja (s így nem is igen tudja), kinek ír, hiszen nincs ott, akinek ír; amikor az olvasó olvas, nem látja, kinek a művét olvassa (s így nincs is lehetősége megbizonyosodnia az illető személyazonosságáról), hiszen nincs ott, akit olvas.
Ez a jellegzetesen újkori módra személytelen viszony, író és olvasó kölcsönös anonimitása, miközben nyilvánvaló veszteségekkel, a szóbeliség face to face közösségi jellegének eltűntével járt, új elbeszélés-poétikai, technikai és tartalmi lehetőségek egész sorát nyitotta meg a könyv és a par excellence könyvműfaj: a regény előtt. Mivel az olvasó többé már nem volt abban a helyzetben, hogy ellenőrizhesse a dolgot, megjelenhettek a tényleges szerzők által kreált, mindenféle álarcok mögé bújtatott és jelmezekbe öltöztetett fiktív szerzői alakmások, valóságos szerzőnek álcázott fiktív elbeszélők vagy fiktív elbeszélőnek álcázott valóságos szerzők. Már az újkori regény őspéldája, a Robinson Crusoe (1719) is e jegyben született: Daniel Defoe a könyv címlapjára nem írta ki a nevét, hanem helyette ravaszul Robinson Crusoe-t, első személyű elbeszélőjét tüntette fel szerzőként. Azaz hamisított: kitalált regényalakot álcázott valóságos szerzőnek (és így valóságos, élő-létező személynek).
Azóta is dívik az ilyesmi, beleértve az írói álnevet, a hamis szerzőséget, a pszeudofordításokat, a több név alatt megjelenő s a különböző írói alakmások stílusa, sőt nyelve szerinti különböző írástípusokra tagolódó életműveket. (Híres példa az utóbbira az 1911 és 1966 között élt Brian O’Nolan, aki ír nyelvű munkáit Myles na gCopalen, míg az angol nyelvűeket Flann O’Brien név alatt tette közzé.) Sorolhatnánk őket a végtelenségig, Fernando Pessoától Raymond Queneau-ig. Idetartoznak a legkülönbözőbb irodalmi beugratások és felültetések is (l. Esterházy Csokonai Lili-könyvét), valamint az egyénileg vagy csoportban kitalált, névvel ellátott és működtetett nem létező írók és költők, sőt a közönséges hamisítások is.
És az olyan, gondosan és sikeresen őrzött írói inkognitók is, mint a 2006 óta publikáló Centaurié, akinek két elbeszélésfüzére (Pátosz a káoszban, 2007 és Kék angyal, 2008) nyomában megjelent regénye, a Jégvágó (2013) indított erre a némiképp elvontabb bevezetésre. A „Centauri” az ő esetében nem szokványos írói név (amit franciául nom de plume-nek neveznek), hanem – szemben az olyan írói nevekkel, mint Sipulusz vagy Ignotus, amelyekről csak az nem tudta, hogy kit takarnak, aki nem akarta tudni – valóságos nom de guerre, „harci név”, amilyet illegalitásban működő ellenállók, földalatti mozgalmak harcosai viselnek, akiknek elemi egzisztenciális érdekük fűződik ahhoz, hogy kilétükre ne derüljön fény. Centauri esetében persze nyilván az ő írói egzisztenciájával kapcsolatos megfontolások vezettek az inkognitó felvételére és megőrzésére – de hogy melyek is ezek a megfontolások, ennek tárgyában nemigen jutunk messzebbre a bizonytalan feltevéseknél és a meddő találgatásnál.
Kilétének firtatása sem látszik ígéretesebb igyekezetnek: erre nézvést új könyvében sem találunk öntudatlanul árulkodó jelekre, mint ahogy tudatosan a szövegbe rejtett utalásokra sem. Talán az alábbi részlet kelthet némi gyanút:
Tafy hosszan nézte [a holdsarlót], majd zombihangon azt hörögte:
– Épül már a Halálcsillag. (213. o.)
Cserna-Szabó András tavaly megjelent regényének Szíved helyén épül már a Halálcsillag volt a címe. De mielőtt bárki következtetéseket vonna le ebből az egybeesésből (én nem vonok le semmit), jelezném, hogy létezik egy Counter-Strike nevezetű csoportos internetes videojáték, s ennek van egy Zombie Escape Death Star modulja. (Alkalmasint ez a két, egymástól független szöveghely közös forrása.)
Viszont ez az egész inkognitó-kérdés a regény értelmezésébennagyon is termékeny szempontokkal szolgál. Centauri ugyanis inkognitót viselő regényt írt: a Jégvágó álarc mögé bújik, és jelmezt visel.
Közelebbről: amerikai regény magyar szerző tollából. Ezen belül is különleges fajtájú, ugyanis nem magyar szerző Amerikában játszódó, amerikai szereplőkkel ellátott és Amerikáról szóló magyar regénye, s még csak nem is egy meghatározott amerikai regényírót másoló pszeudofordítás vagy – tágabban – egy bizonyos amerikai regénytípust magyarul utánzó pastiche. Hanem valamiképp – és közelebbről nem könnyen meghatározható és jellemezhető módon – mindez egyszerre. Olyan az egész, mintha egy fiatal és ismeretlen pályakezdő amerikai regényíró írta volna, akinek a munkáján még erősen látszik, hogy kik voltak azok a nagy amerikai regényíró elődök és idősebb regényíró kortársak, akik hatottak rá a Jégvágó megírásában. Ő Centauri amerikai inkognitója és alteregója, aki amerikai létére – ki érti ez? – magyarul írta meg regényét.
Első szám egyes személyben, az amerikai regény, mondhatnánk, alapformájában: amit olvasunk, azt a főhős, bizonyos Dan Coolbirth monológjának, életéről, a családjával és vele történtekről beszámoló vallomásnak vagy emlékezésnek olvassuk, ahogy ezt már megszoktuk: Huckleberry Finn és Holden Caulfield, Ishmael (Moby-Dick) és Herzog (Saul Bellow regényében) vagy éppenséggel Gnossos Pappadoupolis, Richard Fariña 1966-os remek és elfelejtett regényéből, a Been Down So Long It Looks Like Up To Me-ből (a Jim Morrison énekelte szám refrénje Hobo fordításában: Oly sokáig voltunk lenn, / Hogy nem is tudjuk, milyen fenn), amelynek szerzője huszonkilenc évesen halt meg motorkerékpár-balesetben, éppen a könyve bemutatójának a napján.
Leginkább mégis Holden Caulfield hangjához áll legközelebb Dan monológja. Vagy – fogalmazzunk óvatosabban és méltányosabban – Holden Caulfield hangja és figurája Centauri kiindulópontja Dan Coolbirth megalkotásában. De J. D. Salinger és regénye, a The Catcher in the Rye (1951), amely nálunk Gyepes Judit fordításában Zabhegyező címmel vált ismertté, mélyebb értelemben és több más öszszefüggésben is kapcsolódik a Jégvágóhoz. A lerobbant Dan, akinek szülei meghaltak, s most tétlenül és tehetetlenül várja, hogy a bank elárverezze alóla a szülői házat, mániákus olvasással tölti idejét. Salingerről, akinek könyvét állítólag az ő nyomdász nagyapja nyomtatta ki, szintén olvas – mint idővel kiderül, elsősorban Joyce Maynard 1998-ban publikált memoárja, az At Home in the World (Otthon a világban) foglalkoztatja. Az 1953-ban született írónő – 2009-es regénye, a Nyárutó nálunk is megjelent, a belőle készült filmet mostanában játszották –, aki tizennyolc évesen az akkor ötvenhárom éves Salinger szeretője lett, huszonöt évvel később igen dehonesztáló képet festett a Zabhegyező szerzője életének intimitásairól. Dan nagyon haragszik, amennyire kivehető, mindkettőjükre, de az író iránt megenyhül, amikor végül elolvassa a Zabhegyezőt: Tudod, mi történt? Negyven oldal után szerettem volna felhívni Salingert is. Úgy, mint egy havert. Pont úgy beszélnek és gondolkodnak a könyvben, mint én. Ez a Holden Caulfield néha ugyan idegesítő, de hisz egyesek szerint én is az vagyok. Dan később több kiadásban is tanulmányozza a regényt. Erősen foglalkoztatják a regény befejező mondatai: Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni fog. (Gyepes Judit fordítása.)
Ő végül is ezekkel a szavakkal fejezi be a maga történetét, mintegy Holden Caulfield szavait ellenpontozva: Tudod mit? Még ha nincs is kinek, mondj el mindent te is, legalább egyszer, addig, amíg megteheted, ember. Önreflexív és paradox eszmei szerkezettel van tehát dolgunk: a Holden Caulfield hangját beszélő regényalak behatóan tanulmányozza azt a regényt, amelynek a hangján szól. Különben is nagyon sokat tud a modern amerikai irodalom szerzőiről: Ernest Hemingwaytől Thomas Pynchonig mindenki említésre kerül. S igen fontos szerephez jut Jack London, akiről kiderül, hogy Dan Coolbirth őse.
A történet, amelyet elmesél életéről, sokféle bizarrul allegorikus értelmezési lehetőséget kínál. Itt van rögtön a cím: a jégvágó (az ice pick,a Raymond Chandler és más amerikai krimiszerzők műveiből ismert, jellegzetesen amerikai gyilkolószerszám, bár az ő regényeik magyar fordításában „jégcsákány” a neve). Valójában árra emlékeztető hegyes szúrószerszám (l. a fényképeket a Wikipedián), a regény első felében erre, tudniillik a szemüregen átszúrva a homloklebeny elroncsolására használja a lobotómia Nobel-díjas feltalálójának a tanítványa, bizonyos dr. Walter Freeman. Ugyanez a szerszám bukkan fel a regény zárófejezetében is. Dan, aki Californiából Montanába menekül, és ott az erdő mélyén, a természet ölén magára talál (klaszszikus amerikai regénymotívum!), innen is menekülni kénytelen. Szerelme, az indián Téa jégvágóval vág léket a befagyott tó jegén, s vízitündérként alámerülve magával viszi Dant a halálba. Vagy talán az új, az igazi életbe, amelyben a monológja első mondatában foglaltak válnak valóra: Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek.
De ha nem kívánjuk ilyen-olyan allegóriákon törni a fejünket, adjuk át bátran magunkat a regény textúrájának. Nem csalódunk: Centauri bámulatos magyar modulációkban zongorázza végig az amerikai regénystílusok klaviatúráját, egyaránt tud a zsigerien trágár hasonlatok és a himnikus szárnyalás metaforáinak a nyelvén, miközben folyamatosan teremti az amerikai hitelű magyar kollokvializmusokat és szlenges fordulatokat.
Ez a Centauri néha ugyanolyan idegesítő, mint Dan Coolbirth számára Holden Caulfield – de öröm olvasni a könyvét.
Amióta az elbeszélés a nyomtatott könyv útján jut el a befogadóhoz, amióta beszéd helyett írás van, hallgató helyett pedig olvasó, a befogadás lezajlását kölcsönös és viszonos jelenléthiány kíséri. A könyv, miközben összekapcsolja az írót és az olvasót, közibük is tolakszik, kölcsönösen kitakarja, egymás számára láthatatlanná teszi őket. Amikor az író ír, nem látja (s így nem is igen tudja), kinek ír, hiszen nincs ott, akinek ír; amikor az olvasó olvas, nem látja, kinek a művét olvassa (s így nincs is lehetősége megbizonyosodnia az illető személyazonosságáról), hiszen nincs ott, akit olvas.