Művészhelyzet – Az alkotói válságról

---

Bár a helyzet súlyos, az állami szektor semmit sem tesz. A műítészeket a forma fennmaradása megtéveszti, s nem vesznek tudomást a mű valódi helyzetéről. Nem részletezve, hogy a több-lobbi hogyan aknázza ki továbbra is a tudatformákat. Maradnak hát a civilek: műértők és műkedvelők. Őket szólítom most.

Centauri: Művészhelyzet (Műút, 2008.05.)

A művel kapcsolatos, elemi tudnivalókról szólnék most, ugyanis azzal szembesültem nemrégiben, hogy az ifjabb generáció ijesztő tájékozatlanságot mutat e tárgyban. Egy fiatal lány(1) dicsekedett azzal, hogy ő – természetvédőként – nem használ kozmetikumot (mert az illatipari cégek állatkísérleteznek), nem állít karácsonyfát (nehogy miatta vágjanak ki egy fenyőt), mire megkérdeztem: akkor miért hord combig érő bőrcsizmát? A lány gyanútlanul és őszintén azt válaszolta: az csak műbőr. Kérdésemre, hogy látott-e már valaha kis művet, úgy nézett rám, mintha azt tudakolnám, látott-e délelőtt egy spenótzöld mannaemberkét villámló csészealjon Aquincum fölött. Hamarosan kiderült: fogalma nincs róla, hogy a műbőr-tárgyak készítéséhez műkölykök ezreit ássák ki, akiket egy speciális, tömeges és gyors nyúzásra kifejlesztett, az inkvizíció ötletességét is megszégyenítő alkalmatosságra, az úgynevezett műsorra tűznek, és mivel a mütyürök bőre szakadás nélkül csak testhőmérsékleten válik el a kötőszövetektől(2) , életükben nyúzzák le róluk a csizmához valót.

Nem vitás: efféle tudatlanság vezetett oda, hogy sok műfaj mára kiveszett, s velük kapcsolatosan már csak a műemlékvédőknek maradt dolguk, akik összegyűjtik és rendszerezik a kiirtott műfajok után fennmaradt relikviákat.

Már a századelőn kiirtottuk az apró és fürge futóműt (Opusculum profogum); legalább húsz éve nem észlelték az egykor tömeges s egyben legnagyobb termetű műfajt sem, a hengerműt (Oposculum phalange). Sosem volt akkora a műgond, mint manapság. Leginkább még az urbanizált közmű (Opusculum commune) és jármű (Opusculum itineris) megmentésére maradt esély, de a vadonélő műfajok eltűnésével párhuzamosan, e két fajjal kapcsolatos műbalhék száma is megszaporodott. Ugyanis a műhöz köthető, régi szokások, amelyek elsősorban a már kihalt műfajokat sújtották – a műpártolók igyekezete ellenére – egyre erőteljesebben érintik az elvárosiasodott műfajokat is.

A műbőr- és műszál-előállítás napjainkban is felelős a mű fogyatkozásáért, csakúgy, mint a lelkiismeretlen műkereskedők. Sokat vitatott kérdés, hogy a bennszülött népek mennyiben felelősek a műgondért. Szögezzük le: a jelentős populációkat(3) eltartó műhelyek népei – elég megvizsgálnunk hagyományos étkezési szokásaikat – kivételes műérzékkel rendelkeznek, s így műfogyasztásuk nem olyan szintű, amely a pusztulást okozhatná. A műfajok megritkulása természetszerűen hozta magával – csakúgy, mint más veszélyeztetett, fokozottan védett fajok(4) esetében – a műgyűjtők megjelenését, akik nem a műbőr, a műszál (s egyéb műanyagok) eladásától várnak extraprofitot, hanem ritka műfajok hobbiállatként való értékesítésétől. Így például a dekoratív és mára mindössze néhányszáz példányt számláló díszmű (Opusculum decoris) ára a feketepiacon 2003 óta a húszszorosára emelkedett. Ennél is rosszabb a helyzet a kihalás szélén álló remekmű (Opusculum primum) és életmű (Opus opus) esetében. A vadászati tilalom miatt a mű fogsorának, koponyájának zsűrizése, a műbírálat már ritkaságszámba megy. Ám olyan anakronisztikus jelenségek sajnos felerősödtek, mint amilyen a műhöz kapcsolódó csodatévő hatásokba vetett hit: mágikus, potencianövelőnek tartják a műfogat, a mű emésztőkészülékében néha felbukkanó (az emberi vesekőnek megfelelő) műkövet, de még bizonyos műcsontokat is! Az arrogancia netovábbja, hogy ma is vannak műélvezők, akik ínyencségként tekintenek a műre; a cápauszony és a menyhalmáj-ragu mellé előszeretettel rendelnek (illegálisan) kórusművet (Opusculum cantus).

A ritka műfajokat és a jelentősebb műhelyeket jogszabályok védik, de a műkereskedők, műgyűjtők és műélvezők megfékezése – a jogszabályok tág értelmezési lehetősége miatt – még várat magára. Bár a műkedvelők fellépése egyre erőteljesebb, de az ún. műhibaperek ítészei bagatell büntetési tételeket szabnak ki – ha kiszabnak valamit egyáltalán. Mert a műhiba bizonyítása igen nehéz. Másfelől a műítészek sokszor inkább hipokriták (nem pedig műértők), akik a műben nem annyira élőlényt látnak, sokkal inkább műtárgyat. A jogi hókuszpókuszok között elsikkad az a tény is, hogy a műítészek többsége műveletlen.

A mű a szűktűrésű fajokhoz(5) tartozik, így rosszul viseli a hirtelen változásokat. E tekintetben az egyes műfajok között különbségeket is észlelhetünk. A közmű például igénytelenebb a remekműnél. De mivel az egyes műfajok alkalmazkodóképességét és tűréshatárait nem ismerjük pontosan, fontos, hogy az élőhelyek bármilyen mérvű megváltoztatását körültekintően végezzük. A fajok java képes alkalmazkodni, de a mű formálódása időigényes folyamat, épp ezért nem kedveznek neki a hektikus változások és az intenzív tájátalakítások sem. A legtöbb – s rendszerint legértékesebb – műfaj számára a tájművelés (szakterminussal: gondolkodás) hagyományosabb, extenzív formái kedveznek. Így például a három- vagy kétnyomásos írás, esetleg a betűvetésforgó. Nem kedvez az intenzív idézés vagy a régiókat uraló monokultúra(6). Ez utóbbi gondolkodási formák megszüntetik a műre oly jellemző élőhelyeket. Amint a fülemüle (Luscinia megarhynchos) élőhelye a pagony, a berki poszátáé (Cettia cetti) pedig a csalit, úgy a műre legjellemzőbb biotóp(7), vagy niche(8) (avarul: ihlet) a csönd és a magány. A mű – bizonyítottan – érintetlen élőhelyén, hegyvidéki csöndekben vagy a nagyobb folyókat kísérő magányokban fejlődik a leggyorsabban.

Ezek az ihletek nem csupán ideális mikro-klimatikus viszonyokat kínálnak, hanem táplálékbázist is. A mű legfőbb tápnövénye a téma (Thema sp.) – az eredeti élőhelyek zsugorodásával, bolygatottságuk növekedésével – egyre kisebb állományokat alkot. A mű fogyása egyenesen arányos a témák ritkulásával. A témaféléknél is megfigyelhető a hajdani denzitás (egyedsűrűség) és diverzitás (fajgazdagság) csökkenése. Miután a főtéma (Thema primum) Vörös Listára(9) került, ma már a melléktéma (Thema marginale) is ritkának számít. A műállományok bázisát csak részint ismerjük, viszont biztosan tudjuk, hogy a mű táplálékspecialista(10) . A témán kívül mást alig fogyaszt. Ez igaz az urbanizálódott fajokra is. A műfajok rokonságot mutatnak a lepkékkel, amennyiben egy faj képes egyetlen tápnövényre „szakosodni”(11). Ez nemcsak a műfajoknál, hanem minden más táplálékspecialistánál potenciális veszélyforrás. Ezt mutatja az Alko-tó környékének esete is, ahol a múlt század végén a világ legnagyobb műállománya élt.

A tó fölötti hegyvidék gondolkodásának megváltozásával – elsősorban a tarvágások(12) nyomán – nemcsak a tó feltöltődése és az eutrofizálódás(13) indult meg, hanem a tó körüli csöndek és magányok PH- és talajviszonyai is megváltoztak. Ez maga után vonta a tó körüli témaállomány drasztikus fenyéresedését. A Föld legjelentősebb műpopulációjának összeomlását, a tó körüli, kiterjedt ősihlet megsemmisülését minden erőfeszítés ellenére se lehetett megakadályozni. Mára nem csak az Alko-tónál, hanem a Látha-tónál is kevesebb a mű.

Az Alko-tói válság után sokan vérmes reményeket fűztek a témagyártáshoz. Ám gyorsan beigazolódott, hogy az erőltetett témagyártás sosem léphet a csöndek és magányok témái helyére, s nem lehet a mű bázisa – ihleteket ugyanis lehetetlen generálni.

Ha a mű nem-témát fogyaszt, nehezen és hiányosan emészti, mivel szervezete a „gazdanövényhez” alkalmazkodott. Így például a remekműnél kimutatták, hogy újabban a normálisnál jóval nagyobb a salakanyag-képzés. A nemritkán abnormis mennyiségben felvett, de alkalmatlan téma szinte maradék nélkül alakul fekáliává. A műben és a mű körül minden eddiginél nagyobb mennyiségben akkumulálódó guanó okozhatja egyre több mű koprofággá (ürülékevővé) válását is. Ahol a főtéma teljesen eltűnt, ott – kényszerből – az éhező mű emészthetetlen témát is fogyaszt, ami hátráltatja fejlődését. Bizonyos témák enyhe mérgezéses tüneteket okoznak, súlyosabb esetben halált idéznek elő. A témagyártás kudarca részint ezzel magyarázható. Lehetetlen vállalkozás olyan szintetikus téma előállítása, amely a mű hosszú idő alatt kialakult és végletekig specializálódott emésztőrendszerének megfelel. Olyan ez, mintha a koalát akarnánk ránevelni, hogy a jövőben génmanipulált szóján éljen.

A mű viselkedésének tanulmányozása is a téma jelentőségére világított rá. Tudjuk, hogy a műkölyköt a téma felismerésében nem zárt genetikai program(14) irányítja. A tápnövény kiválasztása egyrészt tanult magatartásforma, másrészt a pavlovi feltételes reflexen alapul (ezt segíti egyes témák rikító színe vagy bódító illata). Témaszegény területek juvenilis egyedeinél megfigyelték, hogy mivel a populáció megritkult (így a fiatal műnek nincs módja tanulásra) és mivel témára is csak hébe-hóba bukkan (tehát tapasztalatgyűjtésre sincs alkalma), ezért némi idő után a témát már nem ismeri fel. Így akár olyat is fogyaszthat, ami a témával rokoni viszonyban sincs. Ez körülményessé teszi a törpepopulációk repatriálását(15) témagazdag területekre. Ugyanis az összezsugorodott állományok fiatalabb generációiban már hibásan rögzültek a táplálkozási szokások. Ezeket hiába rakják át témás ihletbe, aberráltságuk függvényében ott is csak nekrofágok (dögevők), detritivorok (törmelékevők) vagy koprofágok (ürülékevők) maradnak.

A rossz tápanyagfelvétel nemcsak a fentiek miatt gyöngíti a műt. A századvégi mű erőteljessége, szépsége, harmóniája már csak emlék. Laikusként is látható, hogy napjaink művei elkorcsosultak. Biometriai paramétereik(16) lényegesen gyengébbek, és általánossá váltak a különböző defektusok. Ennek okát sokáig nem találták. Tanult kollégám, a Stockholmi Műintézet kutatóprofesszora, Jan Munhaussen bizonyította elsőként, hogy a világszerte észlelhető sorvadásért a mű sztenofágiához(17) idomult emésztőrendszerének szerve, a MÉLY felelős, amely egyedülálló érzékenységű kiválasztó-szerv. A mű környezetében pedig az elmúlt másfél évszázadban mélyre ható változások történtek. A szokatlan mérvű szennyezés hatására nemcsak a mű szervezete telítődik toxinokkal, de a mélyszerkezet is megváltozik. A mű nemritkán mélyfoltos lesz. Gyakoriak a mélyfunkciós-zavarok, a mélydaganat, a mélycirózis, s egyéb mélykárosodások. A mély legnagyobb kompakt, funkcionális struktúrája, amely a voltaképpeni méregtelenítésért felelős, a BÖLCS. A szintetikus anyagok elsősorban épp a mély bölcsességét csökkentik.

A műfajokat veszélyeztető újabb tényező a TÖBB kitermelése. A Művédelmi Egylet szerint 2006-ban a műhelyek 89%-a helyezkedett el több-lelőhelyeken. A több egyre rafináltabb felhasználása (a ratifikált egyezmények ellenében) egyébként is beláthatatlan következményekkel jár. Ráadásul a több hajhászása nem egyszerűen módosítja a gondolkodást, hanem megszünteti; sőt, voltaképp a tudatot, így a mű élőhelyét is. Ezen a ponton látványosan kapcsolódik össze a mű sorsa, a gondolkodás és a tudat – összefoglalva: a kultúrszféra – jövőjével. A több-bázisú, többcélú és többsíkú lét fenntartóinak, vagyis a többségnek is be kell látnia: mint gazdasági célt nem a legnagyobb, hanem a legkisebb közös többszöröst kell megtalálni. Akkor nemcsak a többletfelhasználásból eredő gondok enyhülnek, de lassul a műfajok pusztulása is.

A mű veszélyeztetettsége a genetikai vonalra is érvényes. A leginkább sújtott területeken szignifikáns eltolódások mérhetők a műnemek tekintetében; felborulnak az ivararányok, és gyakori a műfajok kereszteződése. Kritikus populációméret alá kerülő, egymás közelében élő állományoknál viharosan gyöngülnek a műfaji kötöttségek. A Műcsarnok műgyűjteményében 27 műfaj 13 basztardja(18) látható (köztük többszörös hibridizációk – finoman szólva is meghökkentő – szaporulata). Egyes kutatók szerint a keleti partvidéken még viszonylag gyakori óramű nem is faj, hanem fajkomplex (mint a kecskebéka/19/): az orgonamű és a színmű állandósult hibridizációja – mely végül nyilván a két alapmű eltűnéséhez és az óramű kizárólagosságához vezet.

Úgy tűnik, hogy az evolúciós folyamat, a valamilyenedés visszafordul. A valamilyenedés során az egyes – törzsalakokról leváló – alfajok, az egymással ellentétes ilyenedés és olyanodás folyamán önálló fajokká alakultak. Ez biztosította a kultúrszféra diverzitását. Ám félő, hogy a műfajhatárok átlépésének általánossá válásával, a műfajkeveredés hatására, a valamilyenedéssel ellentétes semmilyenedés térhódításával végül egyetlen műfajötvözet jön létre.

Láthatjuk tehát, hogy a mű fogyatkozása mögött sokrétű, önmagát többszörös feedback(20) mechanizmusokon keresztül gerjesztő folyamat húzódik meg. Amit az emberi gondolkodás megváltozása indított el, de ami már belső, genetikai, populációdinamikai(21), szaporodásbiológiai folyamatok által öngerjesztő lett. A műnek továbbra sem kedvező gondolkodásunk mindezt hatványra emeli.

Számos tényező hozta szinte kilátástalan helyzetbe a művédelmet, de nem beszéltünk még a műre nézve legújabb és kétségkívül legnagyobb veszedelemről: a művészről!

Az újonnan kialakult faj-komplexek fogékonyabbak a betegségekre, gyakoribbak bennük a letális gének(22). A mű – napjainkban – a legtöbb helyen tartós dekonjunktúrában él. Reprodukciója erőtlen. A témahiány miatt egyre agresszívabb. S amint azt etológusok kimutatták, az agresszivitás fokozódása is hozzájárul a hajdanán ellenálló mű sebezhetőségéhez: hogy a műfajok pusztulásáért a főbűnös a művész legyen.

A művész kezdetén (amely bizonyíthatóan az Alko-tói válságból indult) még a kórokozó terjesztőjét (a köztes gazdát – 23) is rosszul határoztuk meg. Tudományos körökben is évekig tartotta magát a tévhit, miszerint a ragályért a mű bundájában élősködő bolhafaj, a műugró (Artifex saltus) felelős. Az újabb kutatások fényében kijelenthetjük: a kór vírusát a műkotorékban (szakszóval: a formában) élő műlégy (Musca opusculi) terjeszti: levegőbe kerülő ürülékével jut a vírus a mű tracheáiba (légútjaiba). Épp ezért a művész a folyóparti műfajokat veszélyezteti a legkevésbé, mert ott a magasabb relatív páratartalom, a gyakori esőzések és páralecsapódás hatására a légyürülék nehezebben porlik s jut a levegőbe. A művész nemcsak azért lehet végzetes a műre, mert – valószínűtlenül hosszú, pontosan nem ismert lappangási idő után – a mű tünetmentes megbetegedéséhez, majd váratlan, szinte érthetetlen halálához vezet, hanem azért is, mert a túlélők javarészt sterilekké válnak. Ennek okát jelenleg is jó pár team vizsgálja. A műlégy irtása (kiirtása?) sem alternatíva. Helyére valószínűleg másik köztesgazda kerülne. Másrészt a műlégy együtt él a művel (a formában), s nehéz olyan anyagot kifejleszteni, ami a műlegyet megöli, ugyanakkor a műre ártalmatlan. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a két faj nemrég szimbiózisban élt, s ez a kapcsolat csak az utóbbi évtizedekben alakult gazda-köztesgazda viszonnyá. Voltaképp nem tudjuk, hogy a műlégynek van-e komoly szerepe a mű életében; néhány kutató szerint, egyes műfajoknál a hímek spermáját a formában repkedő műlégy viszi akaratlanul a nőstény nemi-szervére; kiirtása tehát éppoly végzetessé válhat, mint a művész maga.

Fontos tudni, hogy a mű kotorékainak (formáinak) számából, nem következtethetünk a műállomány nagyságára. A századelőn talán még igaz volt, hogy ahol forma van, ott mű is, ám manapság a formák java már lakatlan. Ezért a számosságukra vagy változatosságukra való hivatkozás – a művédelem ellenében – aligha jogos.

Bár a helyzet súlyos, az állami szektor semmit se tesz. A műítészeket a forma fennmaradása megtéveszti, s nem vesznek tudomást a mű valódi helyzetéről. Nem részletezve, hogy a több-lobbi hogyan aknázza ki továbbra is a tudatformákat. Maradnak hát a civilek: műértők és műkedvelők. Őket szólítom most.

Adakozzanak és olvassanak! Hogy unokáink is láthassák a művelt területek formáihoz vezető műutakat; a vízmű násztáncát, amikor a hím a nőstény körül nyolcasokat ír le a vadvíz fodrain – az ún. műúszást! Tiltsuk be a műfogást! A mű védelmébe vonjuk be végre a működő tőkét! Szigorítsunk a szabályokon: kutatók se léphessenek be a műhelyekre működési engedély nélkül! Alkossunk újra témaköröket, ne számoljuk fel a magányokat és csöndeket, ne idézzünk elő újabb Alko-tói válságot, állítsuk meg a semmilyenedést, ne tévesszen meg minket a forma!

Fékezzük meg a művészt!

Működjünk együtt – és ne akarjunk mindig többet!