Agyműtétekről (Jégvágó, 2013)

Mire nem képes a modern orvostudomány! – egy kalapáccsal beverte a jégvágót a fejbe. Miután átütötte a csontot, Freeman doki ide-oda mozgatva a jégvágót szétbaszta az agyat. Talán annyira nem meglepő, hogy ebbe időnként ott helyben belehaltak.

Ezen a ponton dőlt el végérvényesen, hogy Phineas Gage miatt, egy gőzgép miatt – végső soron James Watt, IX. Pius és Gioacchino Pecci miatt? – nagyapa is szívni fog. Az ördögűzés is a kelleténél messzebbre vitte Phineasék hírét, ám Deonna perverz kivégzésétől már a fél világ visszhangzott, így aztán az eset felkeltette a dilidokik figyelmét is.

És beindult az a gépezet, amely aztán végső soron nagyapámat is a rongyosba küldte.

Addig-addig kísérleteztek rabokon és diliházak őrültjein, összevissza szurkálva, böködve, furkálva a hibbant agyakat majdnem száz éven át, míg végül egy portugál manusz, António Egas Moniz arra a forradalmi felismerésre jutott, hogy a krónikus fejfájás, a búskomorság, a depresszió, az epilepszia legjobb ellenszere nem más, mint az agy feldarabolása. Tudod mi a legszebb? Az esetek nagy részében többé valóban nem voltak már búskomorak, fejfájósak, depresszívek – de elevenek se! Aki túlélte ezt a sintérkedést, a lobotómiát, tök apatikus, zavarodott majom lett. Az eljárás során lyukat fúrtak a fejbe, és a lyukon keresztül kettévágták az agyat. Hullott a sok páciens, akár az őszi légy, de mit számított? Nosza, Moniznak egy Nobel-díj.

Nem hiszed? Bizony, ez a hentes módszer 1949-ben Nobel-díjat érdemelt. Mégis, mi a faszt gondoltak? Talán Hitler járt a fejükben? Arra gondoltak: Adolfot kellett volna megfúrni időben? Oké, és Mengele nem ugrott be? Ki a szar ült akkor a Nobel-bizottságban?

És itt lép be Amerika.

Tudod, mi mindenben a legjobbak vagyunk. Mi építjük a legmagasabb házakat, miénk a legtöbb űreszköz, és ha már egyszer van belőle raktáron, le is dobjuk az atomot. Nemcsak dumálunk. Pont így voltunk a lobotómiával is.

A mi Monizunk rosszabb volt az eredetinél. Walter Freemannek hívták a szerencsétlent. Új módszert fejlesztett ki: a könnycsatornán keresztül jutott be a delikvensek fejébe. Ne gondold, hogy jobb ez, mintha lyukat fúrnak. Ez a barom félretolta a szemgolyót, majd egy jégvágót szúrt a szemzugba, pontosan olyat, amit Sharon Stone használ az Elemi ösztönben. Aztán – mire nem képes a modern orvostudomány! – egy kalapáccsal beverte a jégvágót a fejbe. Miután átütötte a csontot, Freeman doki ide-oda mozgatva a jégvágót szétbaszta az agyat. Talán annyira nem meglepő, hogy ebbe időnként ott helyben belehaltak, ám a dokit ez nem feszélyezte: nemegyszer rögtön folytatta a következő pácienssel, gyakran ugyanazzal a jégvágóval, amivel az előzőt kicsinálta. Még dicsekedett is:

– Kérem, a műtét olyan egyszerű, hogy akár egy közönséges orvosi rendelőben is elvégezhető.

Persze, hisz nem kell hozzá más, csak egy jégvágó meg egy kalapács. Minden tisztességes amerikai háztartásban megvannak ezek, agyrombolni tehát minden közepesen felszerelt garázsban lehet.

Sir Walter jobb napokon huszonöt nőt tett zombivá. Összességében több ezer embert, mi több, lakókocsival utazó cirkuszként járta az Államokat, és fennen hirdette:

– Hölgyeim és uraim! Néhány éven belül úgy elterjed a módszer, akár a fogtömés. Százezer amerikai vágyik a boldogságra, százezrek várják a megváltást, és állítom, már nem kell sokáig várni.

El is követett mindent, hogy a lehető legtöbb embert váltsa meg. Igazi Messiás! Ki tudja, hogy hányadik? Kész szerencse, hogy nem támadt tizenkét apostol is. Pedig senki sem igyekezett megállítani ezt a fékevesztett barmot, ámokfutását végül is 1967-ben magától fejezte be.

Nagyapám pedig 1955-ben omlott össze. Valószínűleg nem azért, mert valami hibádzott a fejében. Egyszerűen rájárt a rúd. Átélte az 1906-os földrengést, tizenegy évesen három napot töltött étlen-szomjan a Webster könyvtár omladéka alatt, az első nevesincs nő kibaszott vele, a gazdasági világválság megszívatta, Jessica Vernieu-t elvesztette, némi túlzással az egyetlen jó az életében Roosevelt, a New Deal, a Parker-toll és a Coca-Cola volt. Mivel nagyapa Montanában élt, a nagyi pedig továbbra is itt, Oaklandben, nem tudni, hogyan került idősebb John Coolbirth a pszichopata Freeman útjába, mindenesetre az ő agyán is egy kibaszott jégvágóval igazítottak, minek következtében szánalmasabb állapotba került, mint amilyenben annakidején a romok alatt volt.

Mit mondhatnék erre?

Coolbirth nagyi nem véletlenül lépett be az Egas Moniz Nobel-díjának visszavonását követelő társaságba. Őt sem vigasztalta, hogy Kennedy elnök huszonhárom éves húga, Rosemary sem járt jobban. Akkoriban csínján kellett bánni a panaszokkal.

– Rosemarynek hangulatváltozásai vannak, és élénken érdeklődik a férfiak iránt – siránkozott a Kennedy apuka.

Ha engem kérdez? Ez elmondható a huszonéves lányok többségéről.

És jött Walter Freeman, az utazó elmegyógyász, a turbódoktor, a kis jégvágójával. Adjunk Rosemarynek! Gyerünk a garázsba! Az eredmény nem váratott magára. A csaj másnaptól bevizelt, soha többé nem hagyta el a száját értelmes szó, és reggeltől estig a csupasz falat bámulta. Igaz, a hangulatváltozásai megszűntek, az egyik napon pont olyan egykedvű volt, mint a másikon, és Kennedy fater is hátradőlhetett a karosszékben, hisz Rosemaryt a továbbiakban egyáltalán nem érdekelték a férfiak. A nők sem. A családtagjai sem. Nem hatott rá semmi – se nap, se Hold, se szél. Hiába bámulta estig, még a fal sem.

Nagyapa jobban járt. Nem halt bele. Nem hugyozott be úton-útfélen, beszélni is tudott, bár kissé akadozva, ugyanakkor nem fájt már neki Jessica Vernieu elvesztése. Önállóan evett, ivott, több-kevesebb segítséggel fenntartotta magát, ellentétben Rosemaryvel, aki nyolc kemény évet húzott le egy rohadt sárgaházban száz másik buggyant között.

Következő részlet

Jégvágó (Magvető Kiadó)