Hajnal itthon (Fotó: Centauri)
2020.12.11. Bámulok csak, mennyire tapintatosak vagytok. Nyilván sokan gondolták: az erdélyi beszámoló úgy megszakadt, hogy már sosem folytatódik, mégsem kérdezett rá senki. Egyszer sem. Kedves tőletek ez a türelem. De jön most megint, méghozzá három rész egymás után: egy ma, egy szombaton, s még egy vasárnap. Nem írhatom tíz nap történetét egy teljes éven át 😊
Sok labda van a levegőben, de igazán nem a labdák sokasága jelent kihívást, mint inkább a témák és műfajok közötti sűrű váltogatás; ez a szlalomozás; jó ez amúgy, növeli az alkalmazkodóképességet, ébren tart és éberen. Lehetne az Erdély-blogot rövidebbre fogni, hogy miért nem teszek így, magam se tudom; pontosan biztosan nem; inkább csak sejtés bennem, hogy nem akarok önként átadni a porlásnak napokat; azokat a napokat semmiképp, melyek valamiként a rezdülések szintjén is fennmaradtak a pszichében; mert ha egyszer fennmaradtak, annak oka van; ajándék is, hisz a napok többsége úgy megy el, ahogy a mai nap is fog. Egy héttel később már nem emlékszünk rá; péntek van, de hányan tudják most, mit reggeliztek egy hete pénteken? Egyik napra jön a másik, száz és ezer egy élet során, s arányaiban alig marad életben néhány. Alig egykét nap képes arra, hogy az életnek mondott nagy áradat Nílusából végig kitartsa a fejét. De ha olyan napok adódnak, melyeknek ez mindvégig sikerül, amikre tisztán emlékezünk évtizedek múltán is, miért ne használnánk ki erejüket, miért ne gyarapítanánk a mindent túlélő napok sorát? Vajon mi a rosszabb? Ha életünk végén nem emlékszünk szinte semmire, vagy ha emlékezetes napjaink száma oly sok, hogy felsorolásukhoz is egy élet kellene?
A magam részéről nem bánok egyetlen elfelejtett napot sem, hisz nem is emlékezem rájuk. Elfelejtett szerelem se fáj. Azt sem bánjuk, hisz mintha meg sem történt volna. Ha valami sajog mégis, az az elvesztegetett idő.
Annál inkább örülünk, ha valami tartós; egy nap, egy hajnali emlék; amint annak is örülünk, ha az, akit igazán szeretünk, mellettünk van még. Azt szeretném persze, legyen a lehető legtöbb napom jó szerető. Hűséges és maradandó. Ezt kívánom másnak is ma reggel: miután annyi péntek porlott el valahol, ez a péntek maradjon meg valahogy; legyen ez a péntek hűséges szerető; s a hétvége igaz szerelem; de ha nem épp ez a péntek, s nem is ez a hétvég, akkor majd a következő; valamelyik a jövőben; de mivel sosem tudhatjuk, melyik lesz az igazi, ébredjünk úgy minden reggel: talán ez lesz! Ez a nap. Ez az óra. Ez lesz a napok és órák között a „nagy ő”.
Hajnal itthon (Fotó: Centauri)
Hajnal itthon (Fotó: Centauri)
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Kösz, erre a péntekre emlékezni fogok, megint finom a kávé, mert közben itt olvashatlak. 🙂
Bevallom, én már tegnap majdnem rákérdeztem az erdélyi beszámoló folytatására, de visszafogtam magam, tudván, hogy mennyire pörögsz most sok más témában. 🙂
Legyen úgy!
Varázslatos fotók, nagyszerű gondolatok (mint mindig)☀️
Hála érte, Cen’!
Nagyszerű péntek, szívemből jövő írás- de szép gondolatok és milyen szomorú a videó, bevallom kijött a könnyem. Az is érdekes, miért van az, hogy a memória köreinkbe az agyban pillanatok, helyzetek, arcok, események kitörölhetetlenül bevésődnek s vajon mi az a kötőanyag ami öröké ott tartja, míg a többi dolgot nem? Szeretem az egyforma napokat mert akkor nem kell emlékezni, csak örülni a napfelkeltének annak, hogy élünk.
Nemrég jelent meg Buzsáki György új könyve-sajnos egyenlőre magyar kiadása nincs “The Brain from Inside Out” (Az agy belülről kifelé)”-ismertem egyetemista koromban, az egyik évfolyam társam férje, NewYorkban élnek. Freund Tamással megkapták az agykutatásokért járó legmagasabb díjat, ami azonos értékű a Nobel díjjal. Hallottam élőben előadni, a pécsi tudomány egyetem alumni oldalán -ott végzett- vannak fent előadásai, fantasztikus, amit az agyi memória körökről, a tanulásról és az emlékezésről mond. Bocsi, hogy ide hoztam, Kedves Cen mindig behozol valami olyan szempontot amire nem számít az ember:-))) Szép pénteket, szombatot, vasárnapot természetesen nagyon várom az erdélyi beszámoló folytatását- mostanában elárasztottál minket annyi minden mással, hogy nem is piszkáltunk téged érte:-))))))))
Kedves Cen’! Így a pénteken negint egy érzelmeket felkavaró, borzongató írást kaptunk tőled. Valóban életünkben számtalan nap, emlék tűnik el nyomtalanul, ami valahol rendjén is van. A videó megható. Az ember lelkébe beleégő képek, érzelmek, illatok, pillanatok nagyon értékesek, mindent felülmúlóak, legyen az szertehető, vagy fájdalmas.
Vannak ilyen hangulataim és pillanataim, amit egyszer-egyszer gyorsan lejegyzek. Ha nem bánod egyet megosztok veled,(veletek), mert írásod kapcsán hirtelen ez jutott eszembe.
Az én hangulataim és pillanataim az éjszakából…az időről.
Üres tekintettel bámulom a képernyőt. A szavakból csak a zajt észlelem.
Álmos vagyok.
Ujjam a piros gombon. A hirtelen támadt csendre eszmélek.
Az órára pillantok, egy perc múlva éjfél.
Az örök mozgó másodperc mutató ütemesen araszol a számlapon. Tűnődöm.
Mennyi minden beleférhet egy percbe!
Felsír egy újszülött, elhangzik egy boldogító igen, felborul egy autó, ember embert öl, utolsót dobban egy szív…és mire a nyughatatlan mutató elindul újra és újra ismételt útjára…MINDEN MEGVÁLTOZIK!
A mából tegnap lett, a holnapból ma.
Így pergeti az idő az életet percről percre, napról napra…és
hoz magával örömet, bánatot; sikert, kudarcot; barátot, ellenséget; életet, halált; boldogságot, magányt, megváltoztatva minket és mindent…
Az idő az élet nagy karmestere!
Legyen szép, elékezetes napja Mindemkinek!