GÖRÖGTŰZ – A SALAMINAI CSODA
1. rész
Ionannis Papadakis nem volt hajlandó megnyitni a salaminai tűzzel kapcsolatos linket, hiába könyörgött neki Kleio:
– Hidd el, ezt muszáj látnod!
Ioannis ismerte szépséges húgát, és tudta, hogy gyakran tulajdonít aránytalanul nagy jelentőséget apró-cseprő dolgoknak – ahogy sokan mások még a „dicső múltú”, bár sok vihart megélt Papadakis-családban.
Ioannis jó pár napja tudta, hogy leégett anyai nagyapja, a néhai Prokopios Papadakis háza; azt is tudta, hogy rég oda kellett volna mennie, felmérni a hagyatékot; azt is elismerte, hogy késlekedésére csak részben ad magyarázatot a járvány és mennyasszonyának hűtlensége: se a pandémia, se Lysandra „kurválkodása” nem elégséges indok ahhoz, hogy bármely unoka a nagyapja halála után két évvel még mindig ne vegye a fáradtságot egy látogatásra. Legkésőbb akkor mozdulnia kellett volna, mikor hírét vette a Salaminánál tomboló erdőtűznek.
Athénnál még tűrhető volt a helyzet, amikor Kleio már sűrűn hívogatta:
– Mi lesz, ha Prokopios háza is leég?
– Ugyan mi lenne? – kérdezett vissza Ioannis.
– Hogy beszélhetsz így? – háborgott a szép Kleio. – Ott van abban a házban az örökségünk!
– Akkor miért nem mész oda te?
Kleio nagyot sóhajtott, de még mobilon át is olyan mély, olyan éteri regiszteren rezgő sóhajt eresztett szabadjára, hogy Ioannisban is megmozdult valami, és titkon arra gondolt: bár volna valahol egy olyan lány, mint Kleio – s aki nem az édestestvére.
– Megmondtam, Ioannis, már a legelején: én nem megyek oda egyedül. Nem megyek be egy olyan házba, ahol nagyapa napokig haldokolt tök egyedül.
– Miért nem mentél mással?
– Oké, Ioannis. Megértelek. Tudom, nem könnyű most neked. Vettem az adást. Most nem lehet veled beszélni. Majd hívlak később.
Ioannis épp úgy állt azokban a napokban a külvilág híreihez, mint hónapok óta az élet egészéhez: érdekelte is, meg nem is. Miután Kleio lerakta a telefont, Ioannis mégiscsak felment a netre, és megnézte a legfrissebb híreket; rákeresett Salaminára, sőt fellépett a Google Earth-re is, és belenagyított Salaminánál az utcaképbe, megnézte Prokopios házát, holott pontosan tudta, nem lát majd semmi újat; a műholdképek nem frissülnek olyan gyakran, hogy láthassa a tüzet. Ki sem lépett az utcaképből, amikor Kleio ismét hívta.
– Na? Lehet már beszélni veled?
– Nem – válaszolta Ioannis.
– Érzéketlen állat vagy – mondta Kleio, lerakta a telefont, Ioannis meg azon tűnődött, hogy különös módon Kleio szájából a legotrombább trágárság is a méz ízét idézi fel bárkiben.
„Istenek lánya, Kleio” – mondta erre az öreg Porokopios, míg élt.
„Szegény, vén hülye” – tette hozzá magában Ioannis, merthogy az öreget a régmúlt sosem volt dicsőségébe belebolondult agyalágyultnak tartotta. Egész életében. Ha néha ellátogatott hozzá – csakis Kleióval együtt – az is jelentős eredmény volt, ha nem beszélt vele lenézően.
– Nem kell szeretned – mondta Kleio. – Azaz kellene, de nem tudod, rendben, megértem. De legalább ne alázd meg!
Ioannis igyekezett is, de Prokopios újra és újra előállt azokkal a teóriákkal, amiket Ioannis fényévekről sem viselt el. Az erdőtüzek előtti hetekben, amint megkezdődött a tokiói olimpia, Ioannis emlegette is Kleiónak:
– Ha élne még, megint jönne a hülyeségeivel az öreg.
Prokopios ugyanis annak idején újra és újra kifejtette: az olimpiának semmi keresnivalója más városokban; amit nem Athénban rendeznek, az nem is olimpia. „Nemzetközi torna”, „össznépi sporttalálkozó”, bármi lehet, de olimpia nem. Az olimpiát a görögök rendezik. Athénban. Nem másutt. Nem mások. Épp elég baj, hogy a görögök eladták az olimpiát, de előbb-utóbb rájön mindenki, hogy vissza kell szerezniük.
A szép Kleio valóban gyönyörű volt; olyannyira, hogy aki látta, azt gondolta: legalább ebben az egyben igaza volt a vén Prokopiosnak, istenek lánya valóban, akkor is, ha az istenek már mind meghaltak. S nemcsak szép volt, de igazán finom, hellén lélek is. Felvilágosult, modern fiatal, Facebook és Instagram-oldallal; akárcsak Ioannis, ő is az Athéni Nemzeti és Kapodistrias Egyetemen tanult, koncertekre járt, haladó nézeteket vallott, mégis maradt benne valami a Papadakis-család enyhén misztikus – Ioannis szerint ezoterikus – szemléletéből, „maradiságából”, és az ezzel együtt járó, ép ésszel alig követhető sajátos logikából. Hiedelmekből és félelmekből is.
Ioannis kisdiák korától kiváló volt mindenből, játszi könnyedséggel jutott be az egyetemre, a kisujjából rázott ki mindent, s ez rendben is lett volna, nem ő volt az első zseni a Papadakis-famíliában, de gőgössé tette az élet és a kihívások rendkívüli könnyűsége. Elhitte, hogy csupán akarat kérdése minden. Minden felfogható, megmagyarázható, törvényszerű, s ugyanakkor, ahogy a szokta mondani: „Semmi sem több önmagánál.”
Így képtelen volt megérteni, Kleio miért nem akar egyedül menni a nagyapa házába. Mit találhat ott, ami több bármely más tárgynál? Tárgyak vannak Athénban is. Tárgyak vannak Prokopios házában is. Ráadásul most már olyan tárgyak, amelyek nemcsak, hogy nem többek önmaguknál, de amelyeket mostantól nem birtokol senki a világon, legalábbis addig nem, míg ők, az örökösök birtokba nem vesznek minden ingatlant és ingóságot.
„Nincsenek a salaminai tárgyaknál semlegesebb tárgyak sehol a világon! Akkor miért tart tőlük Kleio? Hisz nincs mit félnie.”
Kleio meg képtelen volt megérteni, Ioannis miért halogatja a látogatást, mikor a ház egy valóságos könyvtár, sőt kincsestár, ahol Prokopios generációkra visszamenően őrizgette a régi iratokat, könyveket és okleveleket, és ahol maga is könyvek, iratok, ereklyék ezreit halmozta fel. Kleio az őszinte gyász heteiben is erősen vágyta bevenni magát a nagyapa hagyatékába, de valóban irtózott a gondolattól, hogy egyedül menjen.
Félt attól, hogy féktelenül magányos lesz, amikor felfedezi a lakásban, a konyhában, a padlón, az ágyban az egyedül agonizáló Prokopios nyomait; a párnára száradt nyál csíkjait; a padlót pettyező vércseppeket; az agónia során levert poharak szilánkjait; a leszakadt függönyt, amibe a halált teljes pompájában megpillantó Prokopios utoljára kapaszkodott; Prokopios ősz hajszálait, melyek a zuhanásnál úgy akadtak fenn az apácarácson, mintha bolhás kutya rühös oldala dörgölőzött volna rajta.
Kleio úgy gondolta, mindezeket képtelen volna elviselni, ő ugyanis szerette Prokopiost annak ellenére is, hogy az utolsó években már ő sem mindig értette az öreget. Kislányként meg épp rajongott érte.
A lassú beszédű Prokopios csodákat mesélt a kislány Kleiónak a sokat látott Papadakis-családról. Csodákat Kleio fénylő hajú anyjáról és atléta termetű apjáról. Csodákat a forró, kabócák zenéjében fürösztött, öröklétből előgomolygó Görögországról. De Prokopios csodákat mondott az egész világról is. A szép reményű kozmoszról. Vitéz holdakról, és deli csillagokról. Szerelemtől sóhajtozó galaxisok bújáról-bajáról. Magányukban önmagukba szerető, s aztán önmagukba roskadó szupernóvákról. Mesélt holddá változott napokról, napokká változott holdakról, égi szerelmesekről, akik éltek két egymástól távoli fekete lukban egymás után sóvárogva folyton, s egymástól fényévnyi távolságban.
Kleio úgy gondolta, képtelen volna elviselni egyedül e furcsa, de jóindulatú ember utolsó nyomainak delejes hatását. Képtelen volna belenézni egy csészébe, és megállapítani az aljába száradt csirizről: ez volt Prokopios utolsó kávéja – amit már nem ivott meg. Képtelen lenne megkocogtatni a kővé száradt kenyeret az asztalon, megállapítva: ez volt Prokopios utolsó szelet kenyere – amit már nem evett meg. Képtelen lett volna belelapozni a nyitva hagyott újságba, megállapítva: ez volt az utolsó újság, amiért Prokopios egy szál köpenyben és papucsban még elcsoszogott.
Kleio úgy gondolta: elviselne ezekből az apró jelekből párat – végtére is Papadakis-lány volna, akár az anyja, és annak az anyja is –, de annyit, ami egy ilyen hosszú agónia után egy ekkora, és ennyire idős házban hátramarad, annyit biztos nem visel el. De úgy volt vele, erre való, ha az ember lányának van egy bátyja; arravaló, hogy őt elkísérje; akkor is, ha nincs ínyére; akkor is, ha egészen másfajta az ő gyásza.
Mert Kleio úgy hitte: Ioannis is gyászol, nagyon is szerette az öreget, de ő maga sem tud róla. Egyelőre. Ioannis azonban nem volt hajlandó elkísérni őt Salaminába. Tizenhét kilométer lett volna a Google Earth szerint légvonalban. Ioannis erre a tizenhét kilométerre sem volt képes. Se Prokopios, se Kleio kedvéért. Eleinte annyit mondott csak:
– Túl korai.
Kleio voltaképp örült, amikor ezt hallotta. „Ioannist is megrázta, hogy szegény Prokopios-apó elment, s ráadául így; hogy a holttestét csak napokkal később fedezték fel; így, hogy – a halottkém szerint – napokig agonizált, próbált telefonálni, és kijutni a lakásból, de hiába. Ez gyásszal és részvéttel tölti el még Ioanniszt is” – gondolta Kleio, s nem zargatta Ioannist többé, inkább átadta magát a sírásnak.
Miután elfogytak a könnyei, felhívta a bátyját ismét, aki azonban árva szóval sem említette Prokopiost, és csak arról tudott beszélni, hogy két nappal korábban, a saját kollégiumi szobájában, a saját ágyában, a saját ágyneműi között kapta rajta az éjsötét tekintetű Lysandrát – akit már hónapokkal korábban eljegyzett, s akivel csak a járvány miatt nem keltek egybe még –, ahogy épp Trója kapujánál is szélesebbre tárt nemző középpel engedi tüzes méhéig az egyik legközelebbi spanját és évfolyamtársát, a mindig jól fésült, Megarából származó Yiorgost.
Ioannis életében először tűnt összetörtnek. Először nyert konkrét cáfolatot, hogy bármi sikerülhet, minden flottul megy, ha úgy akarjuk. Ha nem az élet, akkor az éjsötét tekintetű Lysandra cáfolta ezt meg, és ez akkora pofon volt Ioannis filozófiájának, hogy Kleio megszánta őt, inkább visszavonulót fújt, és bő egy hétig meg sem említette Prokopios halálát; akkor sem, amikor a temetés intézését átvette a helyi önkormányzat.
Azokban a napokban meredeken emelkedett a koronás fertőzöttek száma is, és mire Kleio összeszedte magát, s úgy gondolta, itt az ideje elutazni, megtenni azt a nevetséges tizenhét kilométert, addigra karantén alá vonták a várost. Ha nagyon akartak volna, elmehettek volna végre Prokopios házához a karantén ellenére is, de Ioannis persze továbbra sem akart kimozdulni. És később sem. A járvány lecsengése után úgy vélekedett, most már ráérnek. Minek sietni? Prokopiost elhantolták. Ők ott sem voltak. És senki más sem. Talán valaki a közelből. Ha akadt benne érzés, talán az újságárus. Minek ezen pörögni, voltaképp kész, vége az egésznek. A hagyaték ráér, s egyébként is: mi értékes lehet abban a kuplerájban?
Kleio csalódott a bátyjában. Csak épp – ha sikerült elrángatnia a Melina Mercouri kávézóba – jól látta: Ioannis vonásai megváltoztak, épp csak meg nem őszült. Hányaveti volt, közömbös, de újra és újra elrévedt, és Kleio pontosan tudta, hogy a bátyja még mindig fájdalommal teli, vértől vörös tengereken evez. Egyedül. A járvány utáni Athén kellős közepén.
Nem tarthat vele senki. Tagadja, de háborúban áll. Titkolja, de miután kifosztották és megcáfolták, miután hirtelen úgy tűnhetett, semmit sem ér a „nagy esze”, az utolsó morzsákért küzd. Vaksötétben, kiszúrt szemmel tapogatózik bármi után, amit régi életéből és régi nézeteiből valahogy megmenthet még. Nem mondja, mert büszke – akárcsak minden Papadakis a családban immár közel háromezer éve –, de messze földön híres, borotvaéles értelmével most épp sehol és semmiben sem talál értelmet. Úgy tesz, mintha metsző szavaival másokat sértegetne még, de Kleio látta: ezek a szavak már önmagán ejtik a legmélyebb sebeket; bárkit bánt is Ioannis, csak önmagát bántja már; bárhonnan fakaszt vért, az már csak az ő vére, az első csepptől az utolsóig, és bár fuldoklik már tőle, egyre csak issza és issza; becsületére legyen mondva, Papadakis-sarjhoz méltón: kitartóan és büszkén; úgy tűnt, most már addig, míg csak lélegzik, míg csak kevély szíve egyet is dobban, míg csak él.
Kleio nem tudott haragudni, inkább újra gyászolt. Úgy érezte: Prokopios után elvesztette a bátyját is. Aki él még ugyan, de már csak a teste. Aki hajózik még, de perceken belül zátonyra fut. Aki vitázik továbbra is, bár lecsapott már rá a végzet. Kleio nagy sétákat tett, amikor lehetett, órákig ült az Égei-tenger vize előtt, s arra gondolt: miért kell neki elvesztenie mindenkit ebből a híresen fényes családból?
Egy augusztus eleji napon a Mitropoli Pirea előtti part forró kövein pihent meg. Ott merengett elmerülve a hullámok szelíd locsogásában, és mivel ez egészen megbékítette, épp azon volt, hogy sms-ben kér bocsánatot a mindig nyájas Nikiasztól amiért az utóbbi hónapokban hanyagolta, és észre sem vette, hogy csaknem olyan cudarul beszél hűséges és imádott szerelmével, ahogy Ioannis beszél ővele. Épp csak megírta az sms-t, amikor fanyar illat csavarintott az orrán. Kleio csak hellyel-közzel figyelte a híreket, hallott az erdőtüzekről, de nem tulajdonított nekik jelentőséget. Erdőtüzek előfordultak korábban is. Nagy erdőtüzek is. Magasabbra tartva a fejét beleszimatolt a levegőbe – nem látott még szebb „nőstény farkast” az égei partvidék soha korábban –, s bár a horizonton halványkék pászma jelent meg, Korinthosz és Egina fölött is, a szag pedig egyre erősödött, az sms-t azért még elküldte. Várt még pár percet, néha a mobiljára pillantott, végül otthagyta a partot, és visszaindult a belvárosba.
Nikias negyedévesként az üzemmérnöki kar gólyáinak első találkozóját szervezte, így csak két és fél órával később válaszolt:
„Semmi gond. Szeretlek. Tudom, nehéz hetek ezek. Találkozzunk!”
Kleio ekkor már csak annyit írt vissza:
„Hol vagy most? Ott is nagy a füst?”
Bármennyire neheztelt is korábban Ioannisra, neki is írt rögtön:
„Jól vagy? Nem tudod, mi ez a füst? Hugi”.
Hiába élt Kleio lelkének mélyén az a hit, hogy Ioannis még mindig az a „bátyó”, aki mindent tud, Ioannis nem válaszolt. Alig ötven perc múlva létrejött a találkozó Nikias és Kleio között, bemondták a hírekben, hogy erdőtűz tombol Athén mellett is, Nikias lefújta a további egyeztetéseket, és azt javasolta, utazzanak el füstmentes helyre, amúgyis van mit bepótolniuk. Kleio örömmel egyezett bele, de újabb sms-eket küldött Ioannisnak, aki azonban nem válaszolt; se aznap, se a következő három napban, s hogy miért nem, hol volt, mit csinált, merre járt, sosem derült ki.
Kleio hat nappal később kétségbeesve hívta Ioannist:
– Salaminát mutatják a hírekben!
– És?
– Salamina is ég! Oda kell mennünk!
– Minek? Mi úgysem tudunk mit csinálni.
Kleio összetört. Ő is tudta, hogy aligha tehetnének bármit is, mégis úgy érezte, muszáj megpróbálni; Nikias bezzeg felajánlotta a segítségét!
Kleio hallgatott pár másodpercet, s végül annyit mondott csak:
– Nem beszélek többet veled.
– Rendben – akarta mondani Ioannis, de Kleio hamarabb tette le a telefont.
Másnap Kleio mégis hívta Ioannist, aki csak némi gondolkodás után vette fel a telefont.
– Leégett az a környék is – zokogta Kleio.
– Sajnálom.
– Csak ennyit tudsz mondani?
– Sajnálom – ismételte meg Ioannis. – Tényleg.
– Sajnálhatod is – felelte Kleio, és megszakította a vonalat.
Augusztus 14-én Ioannis úgy döntött pocsolya részegre issza magát: addig vedel, míg hall és lát; addig vedel, ha lehet, míg csak él; ám mielőtt hozzáfoghatott volna ahhoz a hősi projekthez, amelyben nem egy Papadikos-sarj veszett oda a család kalandos története során, ismét Kleio hívta:
– Küldök egy linket! Feltétlenül nézd meg!
– Miért? Mi ez?
– Csak nézd meg!
– Nincs most kedvem ehhez!
Kleio ezúttal azonban nem tágított. Látva, hogy Ioannis semmivel sem kedvesebb vagy érdeklődőbb, mint az utóbbi másfél évben, annyit tett még hozzá:
– A nagypapa házáról cikkeznek! … Megnézed?
– Meg – válaszolta végre Ioannis.
– Írsz majd, ha megnézted?
– Írok.
– Jó.
Ioannis megnyitotta a linket.
„Hihetetlen szerencse!”
Rövid bulvárhír volt arról, hogy Salamina környékének az a része, ahol Papadikos Prokopios háza állt, a kopár földig leégett, nem maradt egy fa, egy bokor, csak korom, csak üszök, csak szénné égett táj, ám egy ház – a képeken jól felismerhetően Prokopios itt-ott már düledező háza – épen maradt. Ez még Ioannis számára is érdekfeszítő volt. Felment az Instára, hátha talál újabb képeket, de nem maradt ideje a keresgélésre, máris pittyent a telefon, Kleio újabb linket küldött. Ebben már az állt:
„Csodával határos módon menekült meg egy épület Salamina határában.”
Sok újdonság nem volt a hírben, csak pár újabb kép, melyeken jól látszódott, hogy a ház közvetlen környékén minden megsemmisült. Ioannis írni készült Kleiónak valami olyasmit, hogy „jó, akkor most már megnyugodhatunk”. Gondolta, hozzáteszi azt is: „Mivel a ház környéke már leégett, most már biztonságban van, és nem kell tovább parázni. Tűz egy jó ideig meg sem közelítheti. Akkor sem, ha fél Európa kap lángra.”
Ekkor azonban Kleio újabb linket küldött. Ebben már az állt:
„A salaminai csoda.”
Ioannis elhúzta a száját, de minthogy ezt nem láthatta senki, annyit írt Kleiónak:
„Örülök, de csodák nincsenek. Mázli. Ettől persze még klassz.”
„Azért csak nézd meg a drónfelvételeket!”
Ioannis megnyitotta a cikket. A felvételek tanúsága szerint a ház körül szabályos hatszögű terület maradt épen. A kommentár röviden bár, de azt ecsetelte, nincs rá magyarázat, hogy ekkora tűzvész közepén hogyan maradhat érintetlenül egy ennyire kicsi, s főként egy ilyen mérnöki pontossággal kirajzolódó geometriai forma.
Ezen Ioannis is eltöprengett.
Csöngött a telefon, Kleio volt a vonalban:
– Mit gondolsz? Hát nem eszement? Épp a papa háza! Hogyan lehetséges ez?
– Nem tudom – mondta némi bizonytalansággal Ioannis –, de bizonyára van rá magyarázat.
– Erre? Láttad a drónfelvételt?
– Láttam.
– És szerinted a tűz megkerülheti ilyen alakzatban?
– Nem valószínű, de végül is nem teljesen lehetetlen.
Másnap reggelre egész hasábos cikkek mutatták be a házat és környékét. Szakértőket rendeltek ki, akik megállapították, hogy a háztól pár méterre több száz fokos lángtenger tombolt, ám a ház nemcsak nem lett a lángok martaléka, de a leghalványabb kár sem keletkezett benne. Az olyan gyúlékony anyagok, mint a teraszon Papadikos Prokopios csontszáraz gyékényhintaszéke, vagy a fügebokor mellett álló madárijesztő szakadt szalmakalapja, vagy a ház mögötti kaszálatlan terület térdig érő sárga füve, vagy a 2021 júliusában kiszáradt szőlőtőke vékony venyigéje, vagy az a legalább tizenöt éves szakadt műanyag papucs, amiben a papa a ház mögötti bozótba járt vizelni, és ami nem volt húsz centire sem a lángfalak tombolásától; azon az ízléstelen lila papucson még a rózsát mintázó bojt sem olvadt meg, ahogy érintetlenül ültek a tűzhatáron épen maradt gyepűrózsa zörgő sűrűjében Papadikos Prokopios kedvenc madarainak, a kucsmás sármányoknak csupasz fiókái is; semmi sem pusztult el; meg nem kormolódott semmi a gyúlékony anyagok közül! Egy sem. Úgy álltak, lógtak, függtek, csüngtek ott, mintha a tűz, a tomboló lángtenger, a pokoli forróság, s Hádész tüzes lehelete a közelben sem járt volna.
Az esti híradóban már Papadikos Prokopios kedvenc sármányát is mutatták, amint felül a háztetőre, és becsicsergi a koromban fuldokló vidéket. Mutatták elvadult virágait, ahogy szirmukat bontják körüs-körül, egy hatszög mentén, közvetlenül a tűzhatáron. Mutatták a környékbélieket, ahogy tanácstalanul álldogálnak Papadikos Prokopios háza körül. Férfi létére kisírt szemmel az újságárus. Megdöbbenve a papa második szomszédja, akivel nem igazán volt jóban. A fejét fogva az a széles csípőjű asszony, Paraskevi Panagiotopolus, aki két sorral lejjebb lakott, és akit Papadikos Prokopios távcsővel figyelt titokban éveken át, s erősen vágyakozva. Akinek néha napján a küszöbére csempészte a legszebb barackokat, nem ritkán Kleio segítségével. Ott állt a polgármester is, tekintetével szemlátomást a legközelebbi kamerát keresve, amelynek – esetleg – mint illetékes nyilatkozhat. Ott állt még Dimitris, a gazdátlan kivert kutya is, akit hűvösebb napokon Prokopios beengedett a szobájába, és nem egyszer menekített meg a sintér elől.
Kleio valami okból – maga sem értette, miért – minden újabb fotó és hír láttán hevesen sírt, zömmel Nikias vállán vagy ölében, Ioannist pedig nem hívogatta már, mivel az mindenre csak dünnyögött.
Nikias azonban értette Kleiót, sokat hallott Prokopioszról, tudta, hogy kicsit buggyant öregúr volt, de azt is tudta, hogy Kleio rajongva szerette és sokra tartotta. Nikias is megnézte a felvételeket, és bár a bulvárhíreket legalább olyan gyanakvással figyelte, mint Ioannis, ezúttal hajlott arra, hogy a bombasztikus, csodát emlegető leadeket ne tartsa clickbaitnek, a híreket és kommentárokat ne tartsa hatásvadász túlzásnak. Többek között azért is, mert Kleión látta: valóban csodáról van szó. Ha másutt nem is, Kleio lelkében megszületett, amit csodának mondunk évezredek óta; de ha a környékbéliek arcát nézte, akkor sem maradhatott benne kétely. Láttak már azok az emberek lángoló erdőket, izzó hegyoldalakat nem egyszer, de lerítt róluk: ilyet még nem láttak.
Ioannis összezavarodott. Próbált örülni, ha másnak nem, hát legalább a húga örömének. Próbált halványan örülni a maga jogán is, de se egyik, se másik nem sikerült. Majdnem ugyanazt érezte, amit abban a percben, amikor a menyasszonyát, az éjsötét tekintetű Lysandrát megpillantotta, amint épp Trója kapujánál is szélesebbre tárt nemző középpel engedi tüzes méhéig a mindig jól fésült Yiorgost. Akkor is azt érezte: másképp van minden, ahogyan azt ő addig hitte. És épp ezt érezte megint. Megint csak nem tudta, mit higgyen. Úgy gondolta addig, ő az, aki színről színre látja a világot, s a többiek azok, akik vajmi keveset értenek belőle. Lysandra csupasz combjait látva, s a csupasz Yiorgost látva Lysandra édekertjének közepében, nemcsak a szívét tépte egy mozdulattal ketté, de az elméjét is pozdorjává zúzta a felismerés: talán épp ő az, aki nem tud, nem ért semmit.
És most ismét!
Egyik este – jóval a nagy erdőtűz előtt – Kleio felhívta, és mivel akkortájt is összekaptak, csak annyit kérdezett:
– Akarsz mondani valamit?
Mire Ioannis csak annyit felelt:
– Lysandra egy kibaszott ribanc.
– Aha – felelte Kleio és lerakta a telefont.
Ezt még – akkor – legalább gondolhatta. Nem vallott épületes gondolkodásmódra, de ideiglenesen megtette. Hihette, hogy csak Lysandrával van gond. Most azonban, amikor már a Prokopios házánál készülő interjúkat nézte sorra, amikor Youtuberek faggatták a környéken lakókat, és kiszálltak a „csoda helyszínére” a nagy nemzetközi csatornák is, azt kellett hinnie, hogy sokkal nagyobb a baj.
Nemcsak Lysandrát ismerte félre, hanem az egész világot.
– Ön ismerte Papadikos Prokopios urat? – kérdezte az állami híradó riportere egy olyan férfitól, akit Ioannis korábban a környéken sem látott.
– Hogyne ismertem volna! – kurjantotta olyan vidáman a borvirágos pásztorember, mintha épp kizöldült volna egész Görögország, s nem porig égett volna.
Ugyanezt kérdezték egy angol úrtól, aki állítólag a közelben lakott már hetedik éve.
– Oh yeah! Very well! – mondta a BBC-nek.
– Áldott jó ember volt, talpig úriember, igazi férfi – nyilatkozta villogó szemmel a széles csípőjű asszony, Paraskevi Panagiotopolus a CNN híradójának; ő mondjuk speciel annyi átéléssel, olyan tűzzel a szemében, hogy Ioannisnak attól fogva szent meggyőződésévé vált, hogy az „öreg” és Paraskevi között nem álltak meg a dolgok a titokban küszöbre csempészett barackokkal.
– Mindig is különös ember volt – mondta cseppnyi színpadiasság nélkül, halkan a második szomszéd, aki egész életében rühellte Prokopiost; egyrészt politikailag ellentétes oldalon álltak, másrészt a derék szomszéd koránt sem volt olyan pallérozott elme, és Prokopios szokatlanul választékos beszédét és úri modorát önmagában is sértésnek tartotta; ugyanakkor felháborította Prokopiosnak az a közönséges szokása, hogy akár fényes nappal is kiállt az udvarra pisálni, akár szezonban is, a turisták szeme láttára.
– Felettébb különös ember volt – mondta még egyszer, de becsületére váljon, hogy ennél többet nem mondott; megbámulta még Prokopios épen maradt házát, a tetőn éneklő sármányt, a virágokat az üszöksivatag közepén, majd elbattyogott a saját, porig égett házához.
2. rész
Nikias és Kleio az erdőtüzek megfékezése után sem tértek vissza Athénba. Nikias nagynénje, Euterpe Vasiliadis – mivel rajongva imádta Nikiaszt, és mindenkit, aki csak egyszer is rámosolygott Nikiaszra – felajánlotta Thesszalonikitől északra álló villáját, ahol a hőség sem volt akkora. Kleióék tehát elvonultak a világtól egy fényűzően berendezett palotába, s úgy jártak-keltek benne, mintha egy karantén idején lezárt szállodában csak ők maradtak volna hátra. Euterpe Vasiliadis ugyanis vagyonos nő volt, hatalmas olajfaültetvényekkel gazdálkodott Kalamata és Patrasz határában, de még a szicíliai Cammaratában is akadt pár kisebb ültetvénye. A csúcsminőség és a luxus megszállottja volt, olajait a legjobbak között tartották számon, s legalább három Michelin-csillagos étterem kizárólag Vasidilis-olajakat használ ma is.
Euterpe Vasiliadis férje, Acrisius valójában nem is annyira a férje, mint inkább a személyi titkára volt. Euterpe minden olyasmit rábízott, amit könnyű szívvel nem adott volna ki másnak; minden olyan apróságot, melyek nem az üzlethez kötődtek, viszont a szívének fontosak voltak. Euterpe az üzletben nem ismert alkut, s a háta mögött „Ochiának” vagyis „Viperának” becézték, de családi ügyekben nem is bárány volt, mint inkább földre szállt angyal. Bármitől meghatódott, képtelen volt bármiféle visszafogottságra, egyedül adekvát érzelmi forma a rajongás volt számára.
Acrisius több ezer alkalommal tankolta meg Euterpe kocsiját az esküvőjük óta, ha ő épp nem ért rá, de Euterpe minden alkalommal a könnyekig hatódott Acrisius segítőkészségén, harminchét évnyi házasság után is. Ha meg épp az unokaöccsével, Nikiasszal találkozott, garantáltan végiggördült pár csepp könny az arcán. Hát még ha Kleio is ott volt Nikias oldalán!
Euterpe és Acrisius egész évben megállás nélkül az ültetvények és üzemek ügyein pörögtek, és persze a család dolgain, utóbbin olyan intenzitással, mintha a legtávolabbi unokatestvér is az édesgyermekük volna. Alig pihentek, mindössze egyetlen közös hobbi kapcsolta ki őket néha-néha. Thesszaloniki fölött, nem messze a Valdar folyótól építettek egy háromszintes villát, ahová időnként horgászni mentek. Ezt a villát természetesen úgy tervezték, hogy szükség esetén elférjen benne a legtávolabbi rokon is, az összes barát és barátnő, minden feleség és menyasszony, és azok testvérei is; bárki hozhassa magával a kutyáját, minden macskáját, hörcsögét, ha a szükség úgy hozza, a lovát is. Így végül a villa valóban akkora lett, mint egy kisebb szálloda, park tartozott hozzá, és népes vendégsereg kiszolgálására is alkalmas „üzemi konyha”, ahová a jelentősebb összejövetelek heteire Euterpe tíz-tizenöt fős személyzetet vett fel. Nemcsak biliárdszalon, óriási borpince, hanem mozi is volt a házban. Euterpe a horgászat mellett a filmekért is rajongott, és imádta a „családi mozizásokat”. Attól sem riadt vissza, hogy zsír új filmeket szerezzen meg, jóval a hivatalos bemutatók előtt, és azokat vetítse le a „szűkebb”, úgy százötven-kétszáz fős famíliának.
Ebben a pompás, ultramodern kastélyban húzta meg magát Kleion és Nikias. Hozzáférést kaptak mindenhez, a pincétől a moziig, de miután kiválasztották azt a szobát, ahonnan a legnagyobb erkélyről a legszebb kilátás nyílt a Valdar völgyére, nemigen mozogtak; bevackolódtak a szobába, és egymás társaságába.
Nikias nem bizonygatta megértését, voltaképp alig szólt, de nem is kellett szólnia; Kleio anélkül is érezte, hogy Nikias vele van, vele örül, és tökéletesen érzi minden rezzenését.
Mondják: minden csoda három napig tart. „A salaminai csoda” másfél napig sem tartott. Pár óra alatt felvették a környéken bóklászó utolsó kecskét is, kikérdeztek mindenkit; a stábok épp oly hirtelen tűntek el, ahogy odaviharzottak. Fél nappal később már más „csodák” tartották lázban a világot. Megint lezuhant valaki szelfizés közben. Megint megfulladt valaki, amikor kiesett a csónakból. Újabb zaklatásiügybe futott bele egy újabb hímsoviniszta péniszbarom. Kipattant megint egy háromórás kémbotrány. A Facebook is letiltott valakit. Volt, ahol csökkent a fertőzöttek száma, de volt, ahol megint nőtt. Az egyik oltásról kiderült, hogy semmire sem jó; ugyanarról az oltásról egy másik országban meg az derült ki, hogy nincs annál megfelelőbb a világon. Afganisztán felől pedig minden erdőtűznél fenyegetőbb hírek jöttek.
Salamina elcsendesült. A füst eloszlott, az üszök elült.
Kleio lelkében is elültek azok a viharok, melyek Prokopios halála óta tomboltak benne, és ebben az elcsendülésben nem kis része volt Nikiasnak.
– Még mindig tartasz attól a háztól? – kérdezte egyszer, két szeretkezés között a sötét görög éj szívében.
– Miért kérdezed?
– Mert úgy gondolom, az a ház már nem ugyanaz a ház. Végtére is csoda történt ott. Igaz, ott halt meg a nagyapád, de azóta egy csoda helyszíne lett. Nem igaz?
Kleio elgondolkodott.
– Tényleg. Milyen igazad van!
És attól fogva Kleio úgy érezte: többé nincs szükség Ioannisra.
– Eljössz velem? – kérdezte Nikiaszt.
– Felajánlottam volna, de nem akartam tolakodni.
Kleio odabújt Nikiaszhoz, Nikias átölelte a hellén lány felhevült testét, aki pedig nyolc napon át épp csak pillanatokra bújt ki ebből a peloponnészoszi ölelésből. Elszállt minden félelme, büszkeség és ősöröm töltötte el, hogy most már csak szándék kérdése, mikor nyitja fel Prokopios házát, mikor veszi birtokba a nagyapai örökséget; mindazt, amit a fényességes, bár nem egyszer balsorsú Papadikos-família halmozott fel hosszú történelme során.
Ioannisszal nem gondolt már egy percig sem.
Nyolc nap múltán viszont kénytelenek voltak odébbállni, mert Euterpe és Acrisius szintén északra utaztak, hogy a Vardar folyón horgásszanak. Mondani se kell, nem a helyszűkéről volt szó, mint inkább arról, hogy nehéz volt elbújni Euterpe szeretetrohamai elől; bármekkora volt a villa, Euterpe újra és újra szerét ejtette egy-egy látogatásnak. Nikiaszék valójában nemigen bánták, hogy nyolc nap után kirobbantják őket a meghitt „kuckózásból”; addigra Euterpétől függetlenül is megérett az idő az indulásra; épp csak tiszta ruhákért szerettek volna visszamenni Athénba, hogy azután rögtön tovább álljanak, és felkeressék Prokopios házát.
Füst már nem volt, de pokoli hőség tombolt Athénban, így megérkezésük után kissé alábbhagyott a lelkesedésük. Elfáradtak az úton, jó volt újra otthon, az ismerős városban, jó volt inni egy kávét az ismerős kávéházban, és mire hozzáláttak volna a készülődéshez, nem kívántak mást, csak hogy megint egymás mellett alélhassanak egy ágyon. Később Kleio úgy döntött, hogy mivel nem tudják, meddig maradnak Salamina alatt, jobb volna kimosni a „thesszaloniki-i szennyest”, nehogy belebüdösödjön a szennyestartóba, így újabb fél nappal halasztották el az indulást. Mikor aztán végül kiteregettek, elpakolták a tiszta ruhákat, s indulás előtt lefőztek még egy utolsó kávét, Kleio így szólt:
– Nem is bánom, hogy Ioannis nem akar Prokopios-apó házába menni. Sokkal jobb így. Veled szívesebben megyek.
És akkor csöngött a mobil.
Ioannis volt a vonalban. Bizonytalanul, halkan azt kérdezte:
– Ráérsz valamikor?
– Attól függ – válaszolta Kleio. – Miért? Mi a baj?
– Nincs baj, de azt hiszem most már itt az ideje átmenni Salaminába.
Kleio eltakarta a telefont és odasúgta Nikiasznak:
– Ioannis az. Salaminába akar menni.
Nikias széttárta a karját:
– Felőlem.
– Meggondoltad magad? – kérdezte Ioanniszt Kleio.
– Nem. Csak azt hiszem, itt az ideje.
– És mikor mennél?
– Bármikor.
Kleio töprengett pár pillanatig, nagyot sóhajtott, és azt mondta:
– Az a helyzet, hogy mi épp most indulunk Nikiasszal.
– Remélem, meggondolja magát – súgta Nikiasznak.
Ioannis valóban megingott. Érzékenyen érintette még, hogy Kleio és Nikias nyilván ott fognak turbékolni az orra előtt, míg ő továbbra sem tud másra gondolni, csak Yiorgos és Lysandra árulására, ám végül úgy érezte, itt az ideje átlépni ezen, ha másért nem, akkor azért, mert nyomorult helyzetén aligha ronthat sokat bármi.
– Most rögtön?
– Igen, perceken belül – válaszolta Kleio olyan határozottan, hogy lehetőleg elvegye Ioannis kedvét a váratlan utazástól.
– Rendben. Részemről oké – mondta Ioannis.
Ioannis szemlátomást ivott, méghozzá huzamos ideig, talán napokon át egyfolytában, és úgy magába fordult, hogy semmit sem érzett az utazást övező feszengésből. Nem hallott semmit a nagy csöndekből. Nem érzékelte, hogy nincs egy mondat, ami őszintén csengene. Fel sem tűnt neki, hogy olyan szófukaran utaznak, mint az összezárt ősellenségek. Nikias próbált néha oldani a feszültségen, de Ioannis semmire sem reagált, Kleio pedig nem tudott másra figyelni, csak Ioannis szótlanságára. Végül Kleio, arra sem ügyelve, hogy Ioannis is hallja, csak legyintett, és azt mondta Nikiasznak:
– Hagyd csak! Ki se lát a fejéből.
És valóban. Ioannis meg sem rezzent, csak bámult ki az ablakon.
Kleio még egyszer méltatlankodott:
– Tök sötét lesz, mire odaérünk – mondta szemrehányással a hangjában, mert végül is másfél órát vártak Ioanniszra, és ez épp elég csúszás volt ahhoz, hogy aznap már ne lássák a házat világosban.
Ioannis erre sem reagált. Ina sem rándult, pillája sem moccant.
Valóban sötétedett már, amikor bekanyarodtak Prokopios házának utcájába, de annyira még derengett az ég alja, hogy az első pillanatban feltűnjön: valaki matat Prokopios bejárata előtt.
– Gyorsabban! – mondta Nikiasznak Kleio.
Nikias gyorsított, és nagy svunggal ért a házhoz, ahonnan rémült nő iszkolt el; ha másról nem, hát a széles csípőjéről Kleio rögtön felismerte; Paraskevi Panagiotopolus volt az, de nem állt meg, épp ellenkezőleg: úgy surrant át a bokrokon, s aztán úgy suhant át a leégett fák és romok között, mint egy darab pernye, amit felkap, és habkönnyen visz tova az éjszakai szél.
– Hát ez meg mit matat itt? – tette fel a költői kérdést Kleio.
Ioannis erre a kérdésre riadt fel először.
– Kicsoda?
– Mindegy. Paraskevi ólálkodott a ház körül. Remélem, nem vitt el semmit.
Ioannis körbenézett a házban, belelapozott az asztalon hagyott régi könyvekbe, de nem olvasott el egy sort sem, aztán a hűtőhöz ment, kivett egyet Prokopios hátrahagyott recinái közül, lerogyott Prokopios foteljébe, és csak annyit kérdezett:
– Hol halt meg?
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza Kleio.
Ezt követően Ioannis nem kérdezősködött; nem beszélt, csak iszogatta a recinát, és senki a világon ki nem találhatta, mire gondol, gondol-e egyáltalán bármire.
Kleio és Nikias a következő órákban valóban felkutatták azokat az apró nyomokat, melyek Prokopios haláltusája után maradtak; szánakozva nézték az ágyát, amely inkább emlékeztetett spártai csatatérre, semmint égei álmokat ígérő ágyra; jól látszódott, hogy a jó Prokopios hosszasan vergődött a megsárgult lepedőn is; szemügyre vették az asztalt, ahol valóban ott volt még az utolsó vacsorája, abban pedig a beszáradt nyüvek sárga hüvelyei; a tányér mellett az utolsó újság, amit olvasott még; az ablak alatt, a hajópallón jókora barna folt; ott, ahol magatehetetlenül vergődött, a halottkém szerint akár fél napig is; ahol a feje volt, megbarnulva pár vércsepp foltja látszott; az apácarács alján pedig valóban fennakadt pár szál Prokopios ősz hajából, csakugyan úgy, mintha dörgölőző kutya szőre volna csak.
Kleio erős maradt, Nikiaszba kapaszkodva járta végig a szobákat, és néha azt mondta:
– Valami oka biztosan van, hogy mindezt elkerülte a tűz is.
Nikias többnyire csöndben kísérte Kleiót lépésről lépésre, csak a bejárás végén mondott annyit:
– Ezt a rengeteg könyvet talán jobb volna átvinni Athénba, még mielőtt valaki feltöri a házat.
– Igen, lehet, hogy jobb volna.
Nikias tisztelettudóan elvett néhány könyvet a polcokról.
– Micsoda könyvtár! – mondta. – Itt nagyon értékes könyvek is lehetnek.
– És mi minden még! Ha tudnád – válaszolta Kleio.
– Voltaképp mivel foglalkozott a nagyapád?
– Írónak mondta magát, de soha semmi nem jelent meg tőle.
– Érdekes – mondta Nikias. – És te olvastál tőle valamit?
– Nem. Soha.
– Akkor miért gondolta magát írónak?
– Néha azt mondta, hogy a család krónikása, de senki se tudja, hogy nagyapa mivel foglalkozott valójában – felelte Kleio.
Végül Kleio és Nikias is megszomjazott, de mivel Prokopios csak egyetlen széket tartott a házban, azon pedig továbbra is Ioannis terpeszkedett egy újabb recinával a kezében, Kleio azt javasolta Nikiasznak, hogy sétáljanak egyet a környéken, Ioannist pedig hagyják magára.
– Lehangoló itt. Micsoda bűz! – mondta Kleio. – Talán jobb volna rögtön visszamenni Athénba.
– Megértem, ha nem akarod a házban tölteni az éjszakát.
– Nem nagyapáról van szó. Valahogy nehéz most Ioannis közelében lenni. Inkább visszamennék, mintsem egy fedél alatt legyek vele egész éjjel.
– Tény, hogy elég furcsa a bátyád.
– Nekem mondod? Hiba volt elárulni, hogy jövünk. A hívását sem kellett volna fogadni.
– Most már mindegy. Ez van. De azért, ha már eljöttünk, maradjunk itt. Biztos találunk szállást valahol a környéken.
Nikias és Kleio végül átmentek Megarába. Ioannisznak azt ígérték, visszaérnek legkésőbb másnap kora délutánra. Mivel Kleio végtelenül nyugtalan volt, mihelyst elhagyták a tűz perzselte területeket, Nikias megállt egy csöndes helyen. Végre nem volt bűz, a szél északról fújt, s még ha nem is friss, de legalább illatos levegőt hozott. Végre nem a zsarátnok pattogása volt az egyetlen zaj, végre kabócák zizegtek megint, ahogy annak normális esetben lennie kell a görög éjszakában.
– Ha sokat csellengünk, végül nem találunk szállást sehol – mondta Kleio.
– Nem baj. Alhatunk a kocsiban is. De Athén sincs messze. Szabadok vagyunk. Jól mondom? – kérdezte Nikias.
– Igaz – felelte Kleio, kiszállt a kocsiból, beleszippantott a sós-olajos levegőbe, megragadta Nikias kezét, mintha harcba vinné, és sétálni kezdett fel és alá a parkolóban.
Nikias és Kleio bő két órán át beszélgettek, leginkább Ioanniszról. Nikias inkább csak pár kérdést tett fel, egyébként hagyta, hogy Kleio kibeszélje minden Ioanisszal kapcsolatos kétségét, szomorúságát és indulatát. Mikor Kleio megnyugodott, kocsiba ültek megint, elhajtottak Megarába, és a város szélén bejelentkeztek egy panzióba. Ott nyugodtak csak meg igazán; olyannyira, hogy másnap délelőtt tíz órakor, amikor le kellett volna adni a kulcsot, Nikias csak azért ment ki a recepcióra, hogy kivegyen még egy éjszakát.
Ioannis ez idő alatt Prokopios házában üldögélt, és amikor elfogyott a recina, felfedező útra indult. Véginézett minden fiókot, polcot, szekrényt; felfedezte ő is Prokopios heroikus agóniájának apró nyomait, a vércseppektől a hajszálakig mindent; többet is annál, mint amire Kleio és Nikias rátalált.
Nikiaszék talán több napot is eltöltöttek volna a megarai panzióban, ha Kleio nem lesz ismét nyugtalan, s nem gondol arra, hogy „az a hülye” Ioannis mit kezd magával Prokopios házában egymagában. Hiába mondta Nikias, ha bármi gond adódna, Ioannis rögtön telefonálna, egyébként sem kerül semmibe felülni egy Athénba tartó buszra, de miután Kleio hívni próbálta Ioanniszt, az viszont nem reagált a hívásokra, Kleio úgy döntött, azonnal vissza kell térniük Salaminába.
Nikias percek alatt kijelentkezett, és már robogtak is vissza, igaz két napnyi késéssel. Épp csak befordultak az utcába, Kleio máris megnyugodhatott. Ioannis egy Buddha-szobor mozdulatlanságával ücsörgött a teraszon, de nem a karosszékben, hanem csak a terasz szélén a lábát lógatva, és a terasz előtti fügén szárnyukat próbálgató sármányfiókákat figyelte.
Hasonló helyzetben Ioannisztól az volt a minimum, hogy tegyen egy maróan szellemes, megsemmisítő megjegyzést, ezúttal viszont nem szólt semmit. Meg sem várta, hogy a Kleióék kiszálljanak a kocsiból, visszasétált a házba, és mire Kleióék beléptek, már egy papírt tartott a kezében:
– Ezt találtam.
– Mi ez?
– Nem tudom – felelte Ioannis, és átnyújtotta a papírt a húgának.
A papíron ez állt:
Ioa! Tudd meg: utolér a végzet. Nem bujkálhatsz a sorsod elől. A lelked mélyén te is tudod, amit én rólad már a kezdetektől fogva tudok. Add meg magad mielőbb, és ne terheld makacsságoddal az égieket. Ne kényszerítsd őket arra sokáig, hogy helyetted töltsék be a te sorsod. Arra kérem esténként az isteneket, hogy óvják minden vésztől ezt a házat egészen addig, amíg meg nem érted, mi a dolgod. Óvják ezt a házat, és mindent, ami ezekben a szobákban van, egészen addig, míg nem állsz készen arra, hogy mindezt te védd meg.
Kleio kétszer is elolvasta a papírost, de mint aki nem tud mit kezdeni vele, átadta Nikiasznak. Nikias is elolvasta, ám csak annyit mondott:
– Nektek kell tudni, mit jelent ez. Már ha egyáltalán jelent valamit.
Kleio annyit kérdezett még:
– Úgy tűnik ez neked szól. Nekem nem találtál valamit?
– Még nem.
– Értem. … Azt hiszem ideje visszaindulni Athénba.
– Várj már csak egy kicsit! – mondta Ioannis. – Mi van akkor, ha ez igaz?
– Micsoda?
– Mi van, ha az öreg tényleg imádkozott a házért?
– És?
– Mi van, ha a ház ezért maradt meg?
Kleio szeme elkerekedett. Jól hall? Ezt valóban Ioannis kérdezi? A józan, racionális, magabiztos, lenéző és cinikus Ioannis? Aki mindig lenézte Prokopios-apót, hát még az efféle babonákat; azok közül pedig leginkább az „ógörög ökörségeket”.
– Talán kevesebbet kellene innod, és ideje pihenned is. Menjünk vissza most Athénba! – mondta váratlan határozottsággal Kleio talán csak azért, mert sértve érezte magát, hogy épp Ioannisznak hagyott üzenetet Prokopios, s nem neki, aki pedig mindig becsülte, szerette, és ügyelt is rá, és rendszeresen látogatta. Végtére is ő csempészte a barackokat is a széles csípőjű Paraskevi Panagiotopolus teraszára, nem pedig a mindig magas lóról feleselő Ioannis!
– Maradhatnánk még kicsit – jegyezte meg Nikias. – Esetleg.
– Nem. Menjünk. Gyere Ioannis!
Ioannis azonban szép lassan visszaereszkedett Prokopios székébe.
– Menjetek csak, én maradok még. Nekem nincs más dolgom.
Kleiónak nem volt ínyére, hogy Ioannis maradni akar, távolról sem így képzelte, milyen lesz birtokba venni Prokopios örökségét; hogy azt voltaképp inkább Ioannis veszi át, semmint ő.
– Ahogy gondolod – mondta, és kirobogott az ajtón.
– Mi bajod? – kérdezte Nikias utolérve Kleiót.
– Semmi. …De láttad, hogyan terpeszkedik Prokopios foteljában? Meg ő beszél most istenekről? Pont ő? Hányszor alázta meg Prokopios-apót az epés megjegyzéseivel. Hányszor űzött gúnyt vele akár társaságban is? Hányszor kellett megvédenem Prokopios-apót tőle, most meg itt „istenezik”? De tudod, mit? Most is csak gúnyolódik. Könnyen lehet. Amilyen fontoskodó fasz.
– Gondolod? – kérdezte Nikias.
– Gondolom. Menjünk!
Az első napokban Kleio nem hívta Ioannist Athénból, de aztán meg nem állhatta, hogy ne ellenőrizze: ott van-e még. Ioannis rendre felvette a telefont, érdektelen dolgokat dünnyögött, mint aki pontosan tudja, miért telefonálgat Kleio, de semmit sem akar elárulni; vagy csak annyit, amennyit muszáj. Ez ahelyett, hogy nyugtatta volna Kleiót, még inkább felhúzta, és már Nikias angyali türelme sem volt elég ahhoz, hogy legalább időnként csillapodjon, feledje Ioanniszt és Prokopios házát; hogy legalább pár órára visszatérjen a thesszaloniki-i napok meghittsége.
Kleio folyton Ioanniszról beszélt, egyre gyakrabban. Bő két hét után Nikias megelégelte a dolgot. Közölte Kleióval, hogy ez nem egészen normális reakció, túlzásokba esik, ő a maga részéről egy időre kiszáll „ebből az egészből”, hazamegy, intézi a dolgait, készül az egyetemre, de ha Kleio úgy érzi, hogy megnyugodott, és képes másról is beszélni, hívja fel, és ő rögtön jön – csak előbb nyugodjon meg mindenképp.
Nikias két utcányira sem jutott, amikor Kleio máris hívta:
– Kérlek, gyere vissza! Jó leszek – súgta-búgta olyan mediterrán melegséggel, hogy nem született férfi, aki ellenállt volna.
Nikias tehát visszafordult, de egy percre még beugrott a közeli cukrászdába. Kleio kedvenc süteményével, négy darab, gyönyörűen becsomagolt vaszilopitával érkezett vissza szép kedvese, Kleio színe elé, mintha ugyan ő lett volna cudar abban a két hétben.
Kleio továbbra is bűnbánó hangnemben beszélt, de még mindig Ioanniszról. Arra panaszkodott, hogy az utóbbi tizenkét napban már nem veszi fel a telefont, de úgy tűnik, nem jött vissza Athénba se, mert a haverjai nem tudnak róla semmit.
– Jó – mondta erre higgadtan Nikias. – Iszunk egy teát a süteményhez, aztán lemegyünk Salaminába. Jó így?
– Jó.
– Utána járunk a dolognak, rendben? Aztán szépen megnyugszunk, visszajövünk, és éljük az életünket.
– Úgy lesz.
Kleio zavartan viselkedett. Nikias életében először rémült meg tőle. Kleio egyszer fesztelenül csevegett, megjegyzéseket tett mindenre, kocsikra, sofőrökre, gyalogosokra, még az útszélen porfürdőző verebekre is, de aztán hirtelen elkomorult, idegessé vált, a lábát rázta, nyögdécselt, lassúnak találta a tempót, túl nagynak a forgalmat, elviselhetetlennek a hőséget, kevésnek a levegőt; amikor Nikias leengedte az ablakokat, túl nagynak a huzatot; végül pedig olyat tett, amit soha azelőtt: belekotyogott a vezetésbe; szólt, hogy mikor rakja ki Nikias az indexet; figyelmeztette, mikor ne kezdjen előzésbe, és ettől Nikias is befeszült; kapkodni kezdett, végül úgy érezte – holott már csak negyedórányira jártak Salaminától –, hogy jobb megállni egy cigire, még mielőtt karamboloznának. Kleióval nem perelt, arra hivatkozott, hogy keveset aludt, egy perc az egész, és mennek tovább, mondta, Kleio azonban azt a pár percet is alig bírta ki, Nikias meg arra gondolt csak: „Legyünk már túl ezen!”
Mikor azon a verőfényes déli órán behajtottak Prokopios házához, a még mindig koromtól feketéllő, vigasztalan hegyoldalban úgy virított a ház és a virágzó kert, mint a Szahara közepén az oázis. Az első, amit megpillantottak Ioannis volt, amint Prokopios lila műanyagpapucsában, szakadt, csíkos fürdőköpenyében a ház mögött, de cseppet sem takarásban, pontosan oda pisál, ahová Prokopios-apó szokott évtizedeken át, és ahol ez okból egy szál fű sem nőtt már.
Nikias pontosan tudta, mit gondol most Kleio, de nem szólt egy mukkot sem, csak szép komótosan leparkolt a ház előtt. Megvárták, míg a felkavarodó pernye elül és kitisztul a levegő. Ioannis, amint a köpenybe rejtette a farkát, kitörő örömmel ment a kocsi elé.
– De jó látni titeket!
Kleio homlokát ráncolva Nikiasra nézett, mintha azt kérdezné: Ennek meg mi baja?
– Gyertek csak, gyertek! – invitálta őket Ioannis és egy londíner előzékenységével nyitotta előttük a szúnyoghálós külső ajtót, aztán a belsőt is.
Kleio olyan óvatosan araszolt előre, mintha vadidegen helyre keveredett volna.
– Nahát! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszajöttök. Nem készültem, de azért pár recinám van még – mondta Ioannis, a hűtőhöz ugrott, és poharakat vett elő.
– Ugye pár kortyot azért isztok. Nem siettek, ugye?
– Nem éppen – válaszolta Kleio.
– Remek. Nézzétek! Szereztem egy pamlagot, amire ketten is leülhetnek.
– Minek? – kérdezte Kleio.
– Hát nektek! Mégis csak kényelmesebb, mint a terasz szélén, meg aztán ha jön a rossz idő, akkor is bátran jöhettek, idebent is lesz hely. Rendeltem már egy rendes asztalt is.
– Asztalt?
– Igen. Egy szép nagy intarziás tölgyfaasztalt Paraskevi Panagiotopolus unokaöccsétől. Napok kérdése, és hozza.
– De minek az?
– Hát gondolom – mondta Ioannis –, előbb-utóbb többen is leszünk.
– Többen? Mégis kikre gondolsz?
Ioannis eltöprengett, válaszoljon-e.
– Jó, tudom, talán még korai, de arra gondoltam… Hagyjuk, talán tényleg túl korai.
– Mire is gondoltál?
– Hát egyszer talán majd a gyerekeitekkel jöttök.
– Jól vagy, Ioannis?
– Jól, jól! Abszolút! Tudom, nem beszéltünk erről sosem, de az én hibám. Szeretnék is bocsánatot kérni, főként tőled, Nikias. Sosem beszélgettünk, pedig lehet, hogy egyszer a sógorom leszel. A család újabb tagja.
Nikias félszegen mosolygott, de alapvetően élvezte Ioannis metamorfózisát, amit Kleio inkább párfordulásnak, otromba tréfának vagy a kezdődő elmezavar jelének vélt.
– Egy kávét esetleg?
– Köszi, jól esne – felelte Nikias.
– Én nem kérek – mondta Kleio. – Ioannis! Megtennél valamit?
– Persze!
– Megállnál egy pillanatra?… És leülnél?
– Ahogy akarod – válaszolta Ioannis készségesen, és azzal a lendülettel, kezében a kávéfőző felével, lehuppant a karosszékbe.
– Furcsa vagy nagyon, tudod?
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hagyd már! – súgta halkan Nikias.
– Nem, nem, semmi gond – mondta Nikiasnak Ioannis. – Hogy érted azt, hogy furcsa?
– Sosem láttalak ilyennek. Most hülyét csinálsz belünk vagy ilyesmi?
– Jaj, Kleio, dehogy! Miből gondolod?
– Nagyon megváltoztál.
– Vagy úgy! – sóhajtott megkönnyebbülten Ioannis, és szemébe hulló, fésületlen, kissé zsíros haját jellegzetes mozdulattal a füle mögé simította.
Ismerős volt ez a mozdulat Kleio számára; annak ellenére, hogy több mint két éve nem látta. Prokopios-apó simította így mosdatlan, kissé sárga haját a füle mögé – pontosan így. Ismét felmerült Kleióban, hogy Ioannis a bolondját járatja velük, de látta, hogy Ioannis még csak nem is tud erről a mozdulatról.
– Persze. Igen. Valóban megváltoztam. Én is tudom – mondta Ioannis, de csak ennyit, és visszafordult a pulthoz, hogy kávét főzzön. Pár másodperccel később még hozzátette, halkabban, mintegy önmagának: „Szerencsére”.
Kleio lebénult, Nikias viszont növekvő érdeklődéssel figyelte, mi fog ebből kisülni. Valóban egy valaha szép reményű, kétségkívül zseniális fiatalember váratlan becsavarodását látják? Talán a szerelmi csalódás vette eszét? Talán családi vonásról van szó, mely a sokk hatására, poszttraumás hatásként most ütközött ki Ioanniszon? Épp az a nyavalya, ami korábban Prokopios-apót tette a környék különcévé?
Ioannis lefőzte a kávét, kekszet rakott kis tányérokra, és csevegett, és csacsogott; elmesélte, milyen remekül repülnek már a kicsi kucsmássármányok, friss vizet töltött a kancsóba, antik könyveket vett elő, poros-pókhálós iratokat, s amikor az egyikből apró gyík surrant ki, azzal dicsekedett, hogy mióta ott van, négy különböző gyíkfajt azonosított a házban, köztük olyat is, amivel Prokopios-apó sem találkozott soha, egész élete során egyszer sem; Kleio és Nikias pedig csak kevergette a kávét, kortyolgatta a vizet, és ámult és bámult.
– Tudod, Kleio, fantasztikus dolgokat találni ebben a házban.
– Igazán?
– Persze, te ezt nálam is jobban tudod. Átnéztem jó pár feljegyzést a Papadikos-családról, mármint a családunkról. Ha kissé szétszórtnak tűnök, az azért van, mert lenyűgöző olvasmány. Minden éjjel ájulásig olvasok, de van ezer és egy érdekesség más is. Gondolhatod. Hérodotosztól Arisztotelészen át Platónig. Megtaláltam az Iliász legrégebbi kiadását is, komolyan. Tudtad, hogy Prokopios-apó faterja jó barátja volt Heinrich Schliemannak?
– Annak a Schliemannak? – kérdezte Nikias.
– Pontosan! Nem véletlenül találta meg Schliemann Tróját. Az dédapánk volt az, aki útbaigazította. Komolyan mondom, ami itt van, ez egy kibaszott kincsesbánya. Csak az olimpiáról több ezer oldalnyi irat van a hátsó szoba komódjában. Alig olvastam el belőle úgy négyszáz oldalt, de azt máris mondhatom: amit nem Athénban tartanak, az nem is olimpia valójában. Tényleg nevezhetjük bárminek, de olimpiának semmiképp. Ha nem Athénban van, az nem olimpia. Kár, hogy eladták a görögök, de ez majd egyszer megváltozik.
Ezen a ponton Kleio nem bírta tovább.
– Ioannis! Istenemre, megrémítesz. Te vagy az?
Ioannis jó pár másodpercre elhallgatott, de aztán felnevetett:
– Ki más lennék?
– Tudsz róla, hogy szóról szóra azt ismétled, amit valaha nagyapa ismételgetett?
– Hogyne tudnék róla. Későn, de beláttam.
– Mit láttál be?
– Hogy nagyapának igaza volt. Meg kell őrizni mindent. Most már nekem, például a ti gyerekeiteknek. Kellenek az „őrzők”.
– Nincsenek gyerekeink, Joannis!
– Még nincsenek, ám – ahogy az imént megjegyeztem – hamarosan lesznek, és én addig megőrzök mindent. Tudod, hogy ezt a házat miért nem emészthette el a tűz? Kitalálod?
– Fogalmam nincs – felelte Kleio.
– Drága, Kleio! Hát mert semmi sincs a világon, ami elemészthetne mindent.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar, de tudtam, hogy majd jöttök. Nem is mertem elkószálni, pedig jó volna egyet sétálni már a környéken. Velem tartatok? – kérdezte Ioannis miután újabb háromnegyed órát fecsegett egymással semmiféle összefüggésben nem lévő témákról.
– Talán valóban jó volna mozogni egyet – válaszolta Nikias.
– Rendben.
Ioannis felpattant, és elrohant a lakás hátsó traktusába.
– Ez totál megbuggyant – súgta Nikiasnak Kleio.
– És ha csak megváltozott? Az is lehet, hogy előnyére.
– Nem mondhatod komolyan! Nem látod, hogy nincs eszénél?
– Talán átmeneti állapot.
– Nem hiszem. Ha jól meggondolom, sosem volt egészen százas.
– Azért legyél vele kedves, mégiscsak a bátyád.
Kleio szerette volna arra kérni Nikiaszt, hogy ne oktassa ki ebben a helyzetben, de Ioannis előpattant a hátsó szobából, Propokios-apó régi ruháiban, sétapálcával a kezében.
– Indulhatunk!
Kleio dermedten bámult Ioanniszra, Nikias azonban felállt, és felsegítette Kleiót.
– Gyere, édesem! Sétáljunk egyet Ioanisszal.
Kleio felállt, s vonakodva bár, de elindult az ajtón kiviharzó Ioannis után. Körbenézett az üszkös tájon, és megjegyezte:
– Ez aztán szép kis séta lesz.
– Ugyan már – mondta Nikias.
– Ioannis! – fordult Kleio Ioanniszhoz. – Nem bánod, ha kicsit lemaradunk?
– Miért bánnám?
Ioannis a domboldal felé vette az irányt, és komótosan megindult felfelé.
– Ez rettenetes – mondta Kleio mihelyst magukra maradtak Nikiasszal.
– Annyira nem vészes – vigasztalta Nikias.
– Már csak ez hiányzott. Mit kezdek egy ilyen őrülttel?
– Nyugodj meg. Javulhatnak még a dolgok.
Ioannis megállt egy percre, visszafordult, és visszakiáltott:
– Érzitek?
– Mire gondolsz? – kérdezte Kleio.
– Érzitek, hogy megváltozott a levegő? És a föld is. Érzitek? Megint élettel telt meg a föld!
– Igen, érezzük! – kiáltott vissza Nikias, majd, amikor Ioannis folytatta útját felfelé, Kleióhoz fordult.
– Hagyd inkább rá. Egyelőre ne vitatkozzunk vele.
– És meddig hagyjuk ezt?
– Nem tudom.
Kleio megállt és átölelte Nikiast.
Nikias Kleio fejét simogatta.
– Komolyan azt hiszem, üldöz engem a végzet – sóhajtott Kleio. – Talán átok ül ezen a családon.
– Ugyan már! Épp te látnád ennyire borúsan a dolgokat? Szeretlek.
– Tudom.
– Érzed? Mintha csakugyan megváltozott volna a levegő. Nem érezni már azt a koromszagot.
– Lehet – mondta Kleio, és elengedte Nikiast.
Ioannis változatlanul felfelé bandukolt, meg-megállva, sétapálcájával kocogtatva a köveket és a kiégett csigaházakat. Nikias és Kleio újra kézen fogták egymást.
– Menjünk mi is – javasolta Nikias.
Indultak is volna Ioannis után, de amint felnéztek, földbe gyökerezett a lábuk. A ház és Ioannis között zöldellő sáv támadt, virágok sárgállottak a sarjadó fűben, felettük pedig már pillangók szálldostak; de mielőtt azt hihették volna, hogy ők is megbuggyantak, s észre sem vették, hogy a ház fölött zöldellő parcella húzódik már, Ioanniszra tapadt a tekintetük.
Ioannis körülbelül száz méternyire tőlük gondtalanul sétált tovább; fütyürészett, néha dúdolgatott, szórakozottan lóbálta Prokopios-apó sétapálcáját, néha megtorpant, igazított a ruháján, máskor felnézett a napra, füle mögé simította mosdatlan haját, s ahogy előre haladt, ahogy újra és újra nekiiramodott, bárhová lépett is, kizöldült az út, kizöldült a föld alatta.
KÖSZÖNET AZOKNAK, AKIK TÁMOGATTÁK, HOGY MEGSZÜLESSEN EZ A TÖRTÉNET IS
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Ez megint annyira, de annyira jó, és annyira, de annyira Centauri! 🙂 🙂 🙂 Nagyon tetszik.
Egészen biztosan csak két rész? A Commerson-hatás is úgy indult! 🙂
Imádtam.
😍😍🤗🐦🌳
Fantasztikus. Legviccesebb történetek csimborasszója. 😂 Már írni is akartam az erdőtűzzel kapcsolatban, hogy szükség van egy cseppnyi reményre. Megérkezett. 🙂Tűzálló növényekre, pirofita növényekre van szükségünk. És sok-sok ilyen történetre. Köszönöm!
Ó de szép:-)))Apáink, férfi felmenőink hagyatéka-a ház szelleme, az OTTHON-tele kincsekkel, titkokkal, a felmenőink történeteivel, amit útravalóul kaptunk, amiből új élet-fű, virág-sarjad.Olyan mint az első részben ami eszembe jutott, az orosz mesehős a szépséges Vaszilisza hagyatéka az édesanyjától -a bábu a zsebben, az egyik kapaszkodó a sorsunk írásában, vagy Prokopios-apó sétapálcája itt:-)))).Nagyszerű novella.
A véleményem nem változott – lásd fentebb! 🙂
Azért – biztos, ami biztos – mindenek előtt legörgettem a végére, hátha azt olvasom ott, hogy FOLYT. KÖV. – mert bevallom, reménykedtem egy picit.
De sebaj, remélem, hogy nincs messze az újabb állomás! Várom a következő novellát a Föld körül.
Lehet, hogy egy új sorozat született? 🙂 🙂
Egyszerűen/nagyszerűen/ zseniális❤
Még mindig ott vagyok,sétálok velük…
Újra születek….🥰Lélek halhatatlansága🥰
Számomra a történet legszebb, legbiztatóbb üzenete:
“Hát, mert semmi sincs a világon, ami elemészthetne mindent”.
Kegves Cen’ Köszönöm!
Felfigyeltem erre a mondatra, ez hatalmas!
Kedves Ibolya! Valóban az. Más: Neked nem gyanús az utolsó mondatban Ioannis képében Cen’, Prokopios-apó sétapálcájával, ahogy kizöldül a föld alatta? 🙂
Ez megint egy remek szőttes! 🙂
Örökzöld téma, mindenkit érint, mégis kevesen foglalkoznak vele, hogy mit is hagynak maguk után. Halom használhatatlan tárgyakat, vagy értéket, élményt, felejthetetlen emlékeket. Bittersweet. 🙂
Sírva-nevetve-a gyönyörűségtől borzongva olvastam ezt az ÍRÁST, Cen’!
És a végén fellélegeztem, levegőhöz jutottam, éreztem az illatos levegő átjárja a tüdőt, onnan eljut minden apró sejekthez, és végül elér a szívemig..
Akár repülni is tudnék, a kucsmás sármányokkal is felvenném a versenyt.
Talán még énekelni isis tudnék velük.
A mostani szárazságban mindenfelé fellobbanó tüzek – tegnapi hír: a Bükkben több hektáron ég egy fenyves 🙁 🙁 – eszembe juttatták ezt a novellát. Elolvastam újra.
(Pl. nagyon örülnék, ha születne egy újabb novella valahol a Föld körül. 🙂 Nem is kell, hogy több részes legyen!)