Edward tavaly bukkant fel nálam a Fenyéres alatti lapon, a nagy fűzek alatt, ahol rendszeresen látható volt. A szarvasbikák agancsfejlesztéséről dióhéjban csak annyit: rendkívül kritikus időszak a számukra, megterhelő a szervezetnek, a néha 10 kiló fölötti agancsok növesztése extra ásványianyagigénnyel jár, a fejlődő agancs pedig érzékeny és sérülékeny.

Ezer és egy dolog történik, és mégsem történik semmi. Ahogy azt a járvány elején, 2020 márciusában „jósoltam”. A pandémia intő jel, amiből levonhatnánk egynémely következtetést végre. Volt is pár hét, talán 1-2 hónap, amikor világszerte egyre hangosabban fogalmazódott meg sokakban, hogy ideje volna lépni; ideje lenne átnyergelni egy másik működési módra. Nekem akkor is erős kétségeim voltak.

Száz és száz videót láttam az utóbbi években, de jellemző a Youtube-világára, hogy kivételes alkalommal hivatkozok egy-egy videóra, leginkább csak utalok Youtube-osokra. Az utóbbi hetekben viszont azon kaptam magamat, hogy az alábbi videót már-már rendszeresen idézem beszélgetésekben. Üdítő érzés, hogy idézhetek valamit!

Sokan már nem hisznek a sorsszerűségben, nem hisznek a nagy történetekben, a saját történetükben sem, így az életüket perdöntő módon befolyásoló mikrosztorikban sem. Az emlékezésben sem. Inkább rezignáltan néznek vissza, gyakran a „semmibe”, holott, ha bátrabbak lennének, ha nem a rezignált okoskodás vagy a nihilizmus jött volna divatba, ezren és ezren figyelnék, és kutatnák a saját múltjukat, hogy abban megtalálják a nagy sztorikat. Vagy azokat az annak idején jelentéktelennek tűnő mozzanatokat, melyek aztán irányba állítanak egy életre.

öbb mint húsz éve néhány alkalommal azért mentem le az Adriára, hogy közelebbről is megismerjem a tengerek élővilágát és atmoszféráját, vagyis búvárkodjak. Nem „rendes”, palackos búvárkodásról van szó, de mivel egy ideig sportszerűen úsztam, magabiztosan és könnyedén mozogtam a vízben – a természetes vizekben is –, így aztán egy békatalppal, búvárszemüveggel és pipával felszerelve elboldogultam a sekélyebb, partmenti vizekben, s 5-6 méteres mélységben viszonylag sokáig bírtam.

Míg az alkony véraláfutásait nézed és félszegen pásztázod a szétlőtt horizont felhő sebkötözéseit, nem érted. Hülyén terülsz végig a frissen locsolt pázsiton, s úgy véled, hogy ez itt az élet, amire vágytál; a csendes, a nyugodt; a Nagy, ahol önmagadat senkinek és mindennek képzelheted; okosnak és szépnek vagy izgatóan csúfnak; finomnak és keménynek; bokornak és madárnak; fűszálegyenesnek és hajlékonynak; olyannak, aki halni, élni és írni is tud

Némi lelkifurdalással teszem közzé az újabb posztot, hiszen ez talán „magánügy”. Madárügy. És talán túlságosan „szakmai”. Nem madarasok számára talán érdektelen, de mit tegyek, ha az én sorsom már ilyen: sok benne a madár. Legnagyobb örömöm talán épp ez egy ideje: hogy rezervátumot csinálhatok az udvaromból. Ennek bizonyosan van értelme, míg oly sok minden erősen kérdéses.

Ha nem is teljesen, de megáll az élet ebben a hőségben. Nemcsak váratlanul tört ránk, nemcsak szokatlanul erős ez a hőhullám (ahhoz mérten még inkább, hogy pár hete még koratavaszi hőmérsékletekhez kellett igazodnunk), de a páratartalom se gyönge. Láttam már hasonlót, de ilyet azért még nem. Mintha szmogtól volna szürke a táj, de nem. Ez „csak” víz. Pára. Trópus. Tegnap késő délután szokatlan jelenségre lettem figyelmes: „beborult” az ég, de felhők nem voltak. A pára dúsult fel annyira, hogy kitakarta a napot.

Soha azelőtt nem vitt végbe ekkora mészárlást ember egyedül. A belátható jövőből küldik nektek ezt a történetet; helyesebb volna jövendölésnek mondani, nem mintha bármit elkerülhetnétek (mi sem kerültünk el semmiféle végzetet). Csak azért adom át, hogy „készüljetek”.

Mint azt tudjátok, idén tavasszal teljes élőhelyreformba, átalakításba fogtam bele. Korábban is állandóan farigcsáltam, fejlesztgettem, elsősorban a kert területén, ahol 20 év alatt voltaképp egy kis parkot hoztam létre, de jelentős területekről szorítottam ki a gyomfajokat, így a Kiskarám a Kisrét és a Hospoda nevű parcellákon magasfüvű kaszáló jött létre, melyben évről évre egyre több a virágos lágyszárú is.

Újabb szünet után az alábbi rövid videóban először mutatok olyan virágokat, melyek már az élőhelyátalakításnak köszönhetően virágoznak nálam. Minden kis videóetűd egyfajta előzetes is. Folyamatosan készülnek a felvételek a birtok alakulásáról, az élővilágról, melyekből végül szeretnék összerakni egy nagyobb lélegzetű, 1-1,5 órás kisfilmet, mely minden évszakot felölel, és megmutat minden változást, küzdelmet, örömöt.

Április közepétől minden reggel a tüzesfejű királyka (Regulus ignicapillus) énekére ébredek. Az első hetekben gondolhattam, hogy talán egy átvonuló madár, de mivel mind a mai napig itt énekel, méghozzá rendkívül szigorúan tartott menetrend szerint, reggel 6.30 és 8.00 óra között, több mint biztos, hogy költ is. Így most ő lett a legritkább fészkelő madárfajom. Sőt az utóbbi 21 év legritkább fészkelőfaja is, hisz Magyarországon a költő párok számát mindössze 500-ra becsülik.

Pár napja felraktam egy videót a Youtube-csatornámra, melyben egy vemhes szarvastehént is láthattatok. Az a felvétel május 9-én készült. Ezt a szarvastehenet többször is láttam ugyanott, ugyanabban az időben, napkelte után pár perccel. Ma hajnalban ugyanott, ugyanakkor valószínűleg szintén őt láttam, de már egy kis borjúval.

Perdöntő világosan látnunk, amit ezek szerint kutatók – nem először – mutatnak ki: az irodalom “fogyasztása” épp annyira fontos, nélkülözhetetlen a pszichének, mint amennyire nélkülözhetetlen a test számára a mozgás vagy a helyes táplálkozás. Egyfajta alap egy magasabb minőségű élethez, akár tetszik, akár nem. Halkan teszem hozzá: ugyanakkor azt is tudjuk más tanulmányokból, hogy a fejlett jóléti társadalmakban az intelligenciahányados értéke folyamatosan csökken.

Rendkívül érdekes hozzászólás, pontosabban idézet érkezett a 2021. május 11-én közzétett posztom alá. Azért rakom fel ide, a weboldalra is, mert tanulságos, és egy újra meg újra felbukkanó szemléletet tükröz, amit nem először veszek górcső alá. Írtam már erről Krasznahorkai kapcsán (ITT), de idéztem már azt az Esterházy nyilatkozatot is, ahol nem kis fölényeséggel annyit mondott: “Engem nem érdekel a természet”.

Végre nem gondolkodtam. Elegem lett belőle. Közel 450 napot töltöttem karanténban, mindössze 10 napra szakítottam meg, amikor Erdélybe mentem; ez idő alatt írtam is a járványról, főként az első hullám idején, és sokat beszéltünk a járványról néhány emberrel, főként Marával, akivel épp a járvány előtti hetekben indultunk „világ körüli útra”.

A teljes élőhelyátalakítás a vártnál is hamarabb hozott eredményeket, főként a vadföld környékén. A vadföld létrehozását követően egy hónap sem telt el, mire szemlátomást megélénkült nálam a vadforgalom, de a madárvilág is megpezsdült. Jó ezt látni – hogy az ember munkája nem haszontalan; s mint oly sokszor, ezúttal is láthatjuk: ötletelni, aztán tervezni és végül kivitelezni nem esélytelen, nem értelmetlen, nem hiábavaló. Érdemes az álmodozást tervekké konvertálni, a terveket pedig kivitelezni.

Nem minden év dicsekedhet annyira látványos új madárfajjal, mint 2021. Akadnak évek, amikor új madárfaj elő sem kerül Magyarországon. Legutóbb, 2020-ban két új madárfajjal bővült a hazánkban megfigyelt madarak listája. Tavaly májusban szinte sokkoló volt, amikor rövid időre felbukkant egy zöld gyurgyalag Apajon, majd 2020 október végén előkerült Szentendrénél egy szirti fecske is, és ezzel a hazai fajlista 420-ra bővült.

Ezt a videót kérésre készítettem. A támogatók közül kérte valaki, hogy legyen olyan videó is, ahol nem beszámolok valamiről épp, hanem csak megmutatom a madárdalos birtokot. Aktuális, jogos kérdés volt ez így tavasz idején. El is készítettem 7 percet a birtok különböző pontjain felvett jelenetekből.

Legalábbis Magyarországon nem. A pandémia éve, 2020 szerencsére nem csak a járvány miatt emlékezetes. Tavaly ugyanis új fészkelő madárfajt is kaptunk. Akadnak fajok, melyeket már régóta a hazai fészkelők közé vár a madarász társadalom, ilyen a berki veréb (Passer hispanoliensis), de a havasi sarlósfecske (Tachymarptis melba) egyáltalán nem ilyen. Egy-egy példány véletlenszerű felbukkanása is szenzációnak számított eddig.

Vida Gábor, erdélyi író, ahogy azt az őszi cserkeléseinken (zergeléseinken) tapasztaltam, nem egy szószátyár figura. Most sem szólt. Nem is tudtam, hogy ő is írt egy beszámolót a közös barangolásainkról. Nem szólt, és más sem. Hogy mik vannak! Pedig nagyon szép és pontos írás. Régen nem tudtam ennyire belesimulni egy váratlanul elém kerülő írásba. Nem tegnap került nyilvánosságra a Helikon folyóirat hasábjain, de elém csak ma vetette az internet. Érdemes elolvasni.

Mindennapi betevőm – alig akad olyan hajnal, amikor ne találkoznék valakivel. Ezekből a pillanatokból adok egy kis ízelítőt, a reggeli-hajnali kávéhoz-teához. Fogadjátok szeretettel! Üdv: Cen’

Az idén új írással jövök 22.-én, de addig is elétek bocsátom ezt a három éves Hiszekegyet, leginkább azért, mert az utóbbi hetekben rengeteg lett az új olvasó. A régiek – akik szinte már a barátaim – talán érzékelnek is ebből valamit, bár az új olvasók többsége “csöndes”.

Végre megjött az eső, bár az utóbbi egy napban inkább csak cseperészett. Szél az van, víz kevésbé, de reménykedem. Az élőhelyátalakítás kulcsa már nem az, mit tudok időben elvégezni, mivel tegnap, az utolsó pillanatban, csepergő esőben, de bevetettem a madárparcellát is, így már nemcsak búzavetés, hanem egy kölestábla is készen áll arra, hogy szárba szökkenjen. A kulcs immár a víz. Kiadós esőt mondanak a következő 3 napra, s úgy tűnik, hogy középtávon is nedves, hűvös időjárás jön. Ez nagyon kedvező lehet.

Fogadjátok szeretettel az alábbi videót! A közeli jövőben sok, hasonló, rövid és érdekes videót hozok. Tetszikeljétek, osszátok meg másokkal is, és legyetek oly kedvesek, iratkozzatok fel a formálódó Youtube-csatornára. Előre is köszönök mindent abban a reményben, hogy tudtam mutatni valami érdekeset és szépet.

Természetesen az irodalomnak sem lehet vége úgy, akár egy botnak. Még ha kimúlik, akkor is – mint az égvilágon minden – csak lassan. Ráadásul egyszer már „vége volt”, s hogyan is érhetne véget kétszer? Bizonyos értelemben véget ért a posztmodernnel. A posztmodern legalábbis úgy tett, mintha az irodalom végpontjához érkezett volna, amikor elvesztette hitét a „nagy történetekben”, és a történetekben egyáltalán.

Kedves Támogatók! Végre éledezik a Patreon-oldal. Kérlek, látogassátok meg, és jelezzetek vissza, hogy a ma felrakott, csak nektek szóló kis videó elérhető-e már. Fontos lenne, mert a Patreon-oldal kezelését most tanulom. Ha minden klappol, akkor további videókra számíthattok – ahogy ezt a Patreonon meg is írtam a számotokra – főként kicsit személyesebb hangvételű videó-blogokra.

Ahogy azt a honlapon részletesen megírtam, és térképeken is mutattam, 2021-ben radikális élőhelyformálásba vágtam bele itthon. A terület még gazdagabbá, ökológiailag még értékesebbé, diverzebbé alakítása a cél. Minden munkafolyamatról részletesen, naprakészen írni ebben az időszakban nem tudok, hisz versenyt futok az idővel, és a legfontosabb átalakításokkal végezni kell május közepéig.

Kedves Mindenki, ezt a cikket többször is frissítem még, de addig ismét térképen mutatom meg, mennyit haladtak a természetvédelmi célú munkálatok nálam. Ahogy korábban írtam (ITT), 2020 kisebb, de fontos, és úgy tűnik eredményes lépései után (boglya-program pl.) 2021-ben olyan léptékű változások jönnek, mint soha még az utóbbi 20 évben. Ha jóra fordul az időjárás (várhatóan ezen a hétvégén már szép időnk lesz), akkor sok fotóval és videóval mutatok mindent.

A csodafa a birtok határától kereken 600 méterre található (a Google Earth-ön mértem le), dél-délkeleti irányban. Azért neveztem el így, mert 2019 őszéig még egy sűrű lucfenyves közepén állt, ez a fenyves pedig a környék második legjobb gomba-lelőhelye volt. Miután utánajártam, hogy melyek Európa gombákban leggazdagabb helyei, s láttam, hogy ez a környék a legjobb, nem túlzás azt állítani, hogy ez a fenyves egyben Európa egyik legjobb gomba lelőhelye is volt.

2021. március 20. körül láncfűrész hangját hallottam a horhos felől, s mint mindig, ha a környéken mozgást észlelek, kimentem megnézni, hol dolgoznak. A horhos fölött, épp a borzvárnál környékbeli ismerősökre találtam, akik épp a horhos fölötti fákkal tarkított bokorsort vágták tarra. Mint kiderült a borzvár mögötti szántóból eladtak egy parcellát egy fiatal párnak, akik építkezéshez készülődnek, és mielőtt lekerítenék a területet, letisztítják a horhost kísérő bokorsort.

Buborékokban élünk. Sokszor marginális problémákat nagyítunk fel kozmikus tragédiákká. De vajon valóban tudatos ez a nagyítás? A buborék lényege vajon nem épp az, hogy kisebb gondokat is valóban kozmikus vagy általános problémáknak érzékelünk?

Mindenekelőtt, boldog húsvétot! Remélem, egészségben és jó kedvben töltitek a hosszú hétvégét. Használjátok ki, hogy ma még napsütéses időre számíthatunk, bár kissé borzongós, szeles, tipikus áprilisi hétvégénk van. És lássuk a „szolgálati közleményeket”!

Talán különösnek tűnhet ekkora figyelmet fordítani egy színmutációra, de ha arra gondolunk, hogy mind a mai napig nem találtam forrást vagy fotót piros színt hordozó széncinegére, s így könnyen lehet, hogy a világon elsőként sikerült fotózni ilyen madarat, talán jobban érthető a lelkesültségem. Ráadásul ez minden madárfajt figyelembe véve is ritka jelenség.

A pandémia előtt a legtöbbek napi vágya az volt, hogy végre otthon lehessen. Várta a hétvégéket, az ünnepeket, amikor végre nem kellett mennie sehová, amikor elvackolódhatott pár napra abban, amit magának teremtett, legyen az egy otthonos kilencedik emeleti garzon, vagy egy kertes ház a külvárosban. Mikor aztán jöttek az első korlátozások, hirtelen kiderült: a többség – de legalábbis jelentős tömeg – valójában nem szeret otthon lenni oly nagyon; annál mindenképp kevésbé, mint ahogy azt a pandémia előtt hittük.

Ha valamit tanultam a madaraktól, az a hatékonyság. Nem azt állítom, hogy hatékonyságom megközelíti bármely madárét, de gyakran jut eszembe, mennyire ügyesek a madarak. Hatékonyságon általában gyorsaságot értünk; azt, hogy valamit fele vagy tized annyi idő alatt oldunk meg.

2021 – annak ellenére, hogy lerobbantam – minden korábbinál erősebben indulhat. A boglyaprogramot már az ősszel bővíteni akartam, de az erdélyi író-olvasó körút miatt (ami aztán „csak” egy túra lett végül, találkozók nélkül) az őszi folytatás elmaradt. Ezt viszont pótolnom kell idén kora tavasszal.

Gyermekkoromban elkísértem párszor öreg madarászokat őszi odútisztításra, azóta vágyom arra, hogy saját odútelepem legyen. Olyan, amit nem fenyegethet semmi, hiszen az enyém.

Most pedig itt az első videó, szintén a meggyvágókról, ami már egy másik minőséget képvisel, mint az eddigi videók. A rövid videó végén egy megkapó jelenetet láthattok.

A madárbalkon még üzemel, bár csak kevés madárral. Viszont érkezett két meggyvágó, egy tojó és egy hím, akik voltaképp nálam álltak párba, s feltehetően itt maradnak költésre is. Ha lesz érkezésem, mesélek majd róluk.

"Úgy tűnik, nagyon lassan lábalok ki, ugyanakkor kénytelen vagyok néhány fonalat mégis felvenni. Épp csak annyira, amennyire lehetséges. Ha a következő napokban akadozó vagy kurta-furcsa leszek néha, nézzétek el nekem."

Az írás Centauri számára olyan, mintha egy kaleidoszkóppa nézne, míg Péntek számára inkább hang nélküli mozi. Festőként képekben gondolkodik az írás során is: „Látom, amit írok”. Majd egy idő után a regény elkezdi önmagát írni, állítja Péntek.

Egy pillanatra térjünk vissza a „teremtés” kezdőpontjára; oda, amit a tudomány ősrobbanásnak nevez; pontosabban ősrobbanásként igyekezett elképzelni, bár egyre inkább úgy tűnik: ez a tudomány részéről sem volt több egy költői képnél, melyet az isteni teremtés elképzelésének helyére lehetett állítani, mintegy betöltve azt az űrt, amit az „isten halála” és így a „teremtés halála” okozott.

Sok madár éneke lenyűgöző (erről írtam már ITT is), de igazán ritka, hogy konkrétan egy madár énekébe szeressünk bele. Ez leginkább akkor fordulhat elő, ha mondjuk kanárikat tartunk otthon, és akad közöttük egy-egy rendkívül tehetséges példány; mert ahogy ember és ember sem egyforma, s nem vagyunk egyformán tehetségesek mindenben, úgy a madarak között is vannak jó és kiválóbb példányok.

Mindez szerencsétlen együttállás azzal, ami a nagyvilágban zajlik. Ha bárki azt gondolná, hogy egészségügyi lejtmenetem diktál néhány pesszimistának ható futamot, valószínűleg téved. Az utóbbi egy évben, részint a járvány hatására, nagyon sok durva kérdés vetődött fel bennem, s folyamatosan igyekszem megfelelő, elfogadható, higgadt válaszokat (és perspektívákat) találni...

37 éve figyelem intenzíven a madarakat. Évtizedek óta etetek. Kutatok, jegyzetelek, fotózok. De ilyet sosem tapasztaltam. Szeptember óta kevés a madár. Nekem, aki fogalakozott populációdinamikával is, nem kell magyarázni, miként változik évről évre egy-egy faj állománya, hogyan ingadozik, hogyan keletkeznek hullámvölgyek és hullámhegyek. Bármennyire is szeretném azt hinni, hogy ezúttal is csak egy erős hullámzásról van szó, nincs semmi, ami erre utalna.

Azon túl, hogy megtisztelő Ottlik és Hajnóczy társaságába kerülni, a tanulmány önmagában is rendkívül érdekes. Különösen izgalmas számomra, hogy tőlem egy kötetben nem szereplő írást választott a szerző.

18 nappal ezelőtt adtam hírt arról, hogy az etetőmön felbukkant egy nagyon ritka színmutáció, egy „piros” cinege. Bár tisztában vagyok a színmutációkkal, valamennyi formával számos esetben találkoztam már, albinókkal vagy albinisztikus egyedekkel épp úgy, mint melanizmussal, leucocizmussal, sőt eritrizmussal is (1990/91 telén). Utóbbi annyira ritka jelenség, hogy miután január 14-én fotózás közben elém reppent egy széncinege, melynek hátát piros tollak tarkították, és lőttem róla egy nagyon rossz képet, nem hagyott nyugodni a dolog.

Sokan tudják már, hogy szokatlanul sok munkával foglalkozom egyszerre; ennek persze vannak hátulütői, de 2021-től talán már az előnyei is jobban látszanak majd. Az új könyv nem a semmiből pattant elő, jó ideje dolgozom rajta, és sok-sok anyagot láthattatok-olvashattatok is belőle a honlapon az évek során. A honlap ebből a szempontból kicsit olyan, mint egy munkapad.

We could read also in the Hungarian press – these days – that Elon Musk is selling this and that, he is getting rid of some of his properties, but the good old Musk (the “new rupture” 🙂 ) decided to take a much more radical step than this, and as far as I could find out how he works, it is not a temporary congestion in his brain. He had taken similar steps before, and in every case there was a reason

Ahogy Peterson, amerikai ornitológus fogalmazott egyszer: „A létezés legmeggyőzőbb bizonyítékai a madarak.” Talányos mondat. Mit jelenthet? Talán ő is úgy érezte, amikor madarakkal foglalkozunk, amikor nyakunkba akasztjuk a távcsövet, és kimegyünk a legközelebbi mocsárhoz, kiballagunk a tengerpartra vagy elhelyezkedünk a hortobágyi pusztán egy darulesen, többről van szó, mint tudományról és tudásvágyról.

A madárbalkon újra nyitása után a csuszka persze ismét megjelent, de már nem töltötte az egész napját mások támadásával. Ebben oroszlánrésze volt a verebeknek, akik néha harmincan is felzsúfolódtak a madárbalkonra, és ezzel már a csuszka sem bírt.

A földszintről ajtócsapódásokat hallott, felismerte Ylka szívélyes hangját, aztán Håkon szobája felől trappolt valaki, nyilván Håkon, zuhogott a lépcső, a panzió előtt pedig hosszan járt egy kocsi. Daniel tisztán hallotta a viharossá váló időjárás ellenére is, hogyan püfögnek a kocsi ajtajai, s a feltámadó szél, a vadul sziszegő fenyők ellenére is jól kivehette, amint egy nő hol angolul, hol norvégül, erős akcentussal szitkozódik.

Azzal is tisztában vagyok – mást hinni illúzió volna –, hogy e sorok olvasói között is akadnak notórius dühöngők, és olyanok is, akik csak időnként akadnak ki (és persze vannak sokan, akik kitartóan őrzik higgadtságukat). A háborgóknak írom: mindez nem ellenük szól.

A tegnapi naphoz még csak annyit, hogy elsősorban az Elon Muskról és a földönkívüliekről írt cikk pörgött elég veszettül egész nap, estefelé a “piros cinege” is, de elsősorban nem a törzsolvasók járták a honlapot, hanem sok-sok új olvasó. Kissé sajnálom is, hogy a saját Facebook-oldalamnak ebben vajmi kevés szerep jutott.

Szélsőséges esetben akár az is előfordulhat, hogy ez lesz az első fotó olyan széncinegéről, amely eritrizmus következtében piros tollakat visel. Ráadásul – a jelenség ritkaságához mérten – viszonylag sok piros toll található a hátában. Hosszan értekezhetnék most a színrendellenességekről, fogok is, de most csak az első, sajnos homályos fotót szeretném megmutatni.

Az eredmény mellbevágó: az irodalom a Föld légkörénél is gyorsabban forrósodik. A kortárs regény hőfoka – szemben a Föld melegedésével – mára 7 fokot ugrott a II. világháború előtti irodalomhoz képest. Kiváltképp érdekes ez abból a szempontból, hogy a klímakutatók szerint a Föld 3,5 fokos melegedése már az emberi faj eltűnését okozza, vagyis, ha az irodalom pontosan tükrözné az éghajlat és az ember viszonyát, akkor nem szerepelnének már benne emberek. Csak sivatagok, erdőtüzek és pusztító szelek.

Alig végeztem a művelettel, épp csak visszatértem a dolgozószobába – ami a takarás miatt most egész nap félhomályos – a csuszka máris visszatért, és bebújt a pokróc alá is. Valamivel kisebb lelkesedéssel, de tovább kopácsolt. Viszont már rövidebb ideig.

A földönkívüliektől való félelem hiábavalóságára már jóval korábban, többen is felhívták a figyelmet, így pl. A. C. Clarke, a „2001. Űrodüsszeia” szerzője (a regény alapján készült azonos című Kubrick-filmet talán nem kell bemutatni). A. C. Clarke szerint az irgalmatlan távolságok miatt aligha lehetséges különböző civilizációk tényleges találkozása.

„Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról jót vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész.”

Ian Fleming brit regényíró, James Bond karakterének megalkotója nem volt finnyás, ha egy sztori érdekében a szomszédba kell menni, bár alapvetően úgy dolgozott, mint bármely más író: figyelt, és innen-onnan összevadászott elemeket gyúrt aztán szerves egészbe.

Ha nem húzzák le a főkapcsolót sosem, az viszont elsősorban a Musk-féle fazonoknak lesz köszönhető. Mégis, olyan világ épült, ahol ezekkel a techcégekkel lehetetlen versenyezni. Ám épp most úgy tűnik, mégis lehetséges. Ezért én már január elején „pezsgőt bontottam” Musk élretörése miatt. Ezerszer inkább legyen Musk a leggazdagabb, mint mondjuk a pszichotikus Zuckerberg.

Egy északi legenda szerint egyszer elrabolták a napot, és levitték a tenger mélyére, s az emberek itt maradtak reménytelenül az örök sötétségben. Ám volt egy réce, aki lement a mélységek mélyére és visszahozta a napot, jutalmul pedig fehér foltot kapott a csőre mellé, hogy az emberek sose felejtsék el: a nappalokat neki köszönhetik.

Senkinek sem köszönhetek annyit, mint Jack Londonnak, legalábbis, ha az írókat veszem számba. „Véletlenek” sorozata vitt bele egy hosszú kalandba, ami gyermekkori benyomásokból indult, hosszú lappangás után újabb lökést, sőt szikrát kapott egy súlyos élethelyzetben, onnan egyenes út vezetett a Jákob botja megírásáig, onnan pedig öt évvel ezelőtt az elhatározásig, hogy Jack London emlékére „világgá megyek”.

2021 igen jól kezdődik az osztrák madarásztársadalomnak, mert január 8-10. között láttak egy rubintbegyet, s így rögtön az év elején új fajjal gazdagodott Ausztria hivatalos madárfajlistája. A sógoroknak tehát megvan. Hátha most mi következünk

…hogy ilyesmire képes vagyok. Talán most páran meg is haragszanak. De be kell vallanom, ez “csak” egy teszt és a Facebookon egy tesztposzt. Mert ha a Facebook személy volna, nem mernék hátat fordítani neki. Sunyi kis iparág, amint azt jó ideje tudjuk.

Nem vicc! Tényleg. Hétfőn délelőtt kinyitottam a dolgozószoba ablakát. Végre téli táj képét mutatja az udvar és a birtok: behavazott fenyők, jégcsapok, odakinn kemény fagy. Recseg-ropog a fagyott hó a póni lába alatt, ahogy az udvarban kóborol.

2020.11.22. / 1916-ban ezen a napon ment el közülünk Jack London. Az alábbi összeállítással rá emlékezünk.

Lassan másfél éve, hogy először szóba hoztátok: legyen támogatható az oldal. Sok egyéb mellett azért vártam ezzel eddig, mert szerettem volna, ha egyértelműen látszik, merre tartunk. S egyébként is: kérni nehéz. Sok írnivalóm volna erről, de igyekszem a lehető legrövidebb lenni.

Sokan úgy vannak az űrkutatás híreivel, hogy „tizenkettő egy tucat”, és néha talán így is van, különösen, ha valakit nem foglalkoztat a kozmosz vagy távoli bolygók és galaxisok összetétele. 2021-ben ráadásul számos olyan kihívás áll előttünk, melyekhez mérten tizedrangúnak tűnhet, hogy bő egy hónap múlva újabb szonda landol a Mars felszínén.

Négy napja adtam hírt arról, hogy az egyik csuszkám totálisan „megvadult”. A jelenség maradt, s annyira unikális, hogy megérdemel pár szót. 2021.01.05-én hajnalban állt be említett csuszka viselkedésében az unortodox fordulat. Szeptember óta járnak hozzám csuszkák, október végétől az új „találmányra”, a dolgozószoba ablakába épített madárbalkonra.

Úgy döntöttem, hogy a közösségi kisregény fejezeteit – egy ideig biztosan – egyetlen oldalon mutatom, többek között azért, mert a fejezetek visszamenőlegesen is változhatnak, s fognak is minden bizonnyal. Ehhez azonban hadd fűzzek némi magyarázatot.

Elemészti a világegyetem hangjait a skandináv tél. A fény fotonjait is, főként messze, a sarkkörön túl. De a hóra vigyáz. A havat óvja, félti. A hó ugyanis csak nagy tömegben, lavinaként masszív; pelyhekre bontva védtelen és illékony; harmatcseppé válik a legkisebb hőre; néha úgy tűnik, akár a hő ötletére vagy lehetőségére is.

Ma reggel Montanában ébredtem 🙂 Ez valami turbó jó! Nem is mondok egyelőre semmit, töltöm az akksikat, a kamerát, várom a madarakat, addig pedig fogadjátok szeretettel az első képeket!

Olyan szuperfilozófiák dominálnak ma a világban, melyekbe én képtelen voltam belenőni, teszem hozzá rögtön: koránt sem vagyok meggyőződve arról, hogy jó lett volna.

Remélem, ott szállok majd én is. Remélem, mindez nem számít majd. Remélem, rád sem gondolok már. Remélem, nem lesz erről akkor már semmi vélemény. Remélem, nem bánok semmit. Remélem, megkönnyebbülnek majd a csontjaim. Remélem, könnyű leszek. Karcsú, fénylő és sebes.

Más, de szintén praktikus dolog: tegnapelőtt kiderült, hogy a hírlevél-rendszer nem működött kifogástalanul, így több száz feliratkozó még sosem kapott hírlevelet. Ez, nem kevés agyalás után korrigálásra került, pár nap múlva küldök is hírlevelet.

Szegény Jim halála mind a mai napig nem egészen tisztázott. Egy biztos: rohadtul elhagyta magát a végére. Elhízott és szétcsúszott, de azért korábbi erejét mutatja, hogy hosszan élt a tévhit, miszerint Jim Morrison nem halt meg, Jim él. Sokáig nem hittem el, hogy vannak, akik ezt valóban komolyan gondolják, míg nem egyszer, egyetemistaként találkoztam egy lánnyal, aki nemcsak hitt benne, hanem megesküdött rá: találkozott vele

"nem igazán találkoztam még olyan írással, ami igyekezne minden létező megoldást összeszedni és mozgósítani e probléma megoldására. Egyszer végre pontot kellene tenni ennek a kérdésnek a végére szerintem. Például kötelezővé lehetne tenni az alábbi cikkben említett spéci nyakörvet a macskatulajdonosok számára.

Ha sólyommal randizol, sok minden működik, ami az embernél is, de egy mozizással mindent tönkre tehetsz. Virágot nem kell vinned, arra csak akkor volna szükség, ha mondjuk egy búbos vöcsökhöz mennél légyottra, a vöcskök ugyanis fészekanyaggal ajándékozzák meg egymást. A vacsorameghívás amúgy – bármibe is szeretsz bele – szinte mindig működik.

Ma jelent meg a hír, egyfajta magyarázat arról, miért kevesebb a madár az etetőkön. Nem minden ponton értek egyet, de addig olvassátok el az MME magyarázatát – s mihelyst tudok, jövök a kommentárommal.

Történelminek mondani minden Musk-féle küldetést túlzásnak tűnhet, de a helyzet az, hogy amennyiben kellőképp nagy léptéket választunk a világ megértéséhez és a jövőnk felméréséhez, koránt sem tűnik túlzónak feszült figyelemmel kísérni a SpaceX, sőt a megosztó Elon Musk minden moccanását.

Gondoltatok-e már arra, hogy az olyan növények és gombák, melyek egészen apró magokkal, szöszökkel, spórákkal szaporodnak, mekkora területeken terjedhetnek el? Főként, ha az ember mesterségesen is összeköti a világ legtávolabbi pontjait, elsősorban a kereskedelem révén, újabban viszont turizmussal is.

Milyen lehet az már, amikor az ember békésen cangázik egy erdei úton, s vele szemközt vonul egy egész borzcsalád, egész pontosan csíkos bűzösborz-família?

Ezt talán érdemes megnézni – ezúttal remek minőségben, sőt a vetítés után 7 napig az interneten is ingyen. Ma este 22.50-től a Dunán. Én nézni fogom – NÉZZÜK EGYÜTT! Aztán jó alaposan beszéljük meg

Azért ezt idézem, mert ezer és egy műsort és cikket találni, de míg egyfelől úszunk az információban, másfelől temérdek egymást gyengítő nyilatkozat van, és nem kevés hisztéria.

"Ma van a magyar nyelv napja. A honlap nyitóoldalára össze is szedtem pár írást: nyelv és tudat szinte rémisztő kapcsolatára volt példa tavaly az a holland család, akiket 10 év fogság után találtak meg, s már egy alig érthető nyelven beszéltek; találtok pár sort Dantéról, aki előtt egy egész regénnyel tisztelegtem; gyönyörködhettek Herman Ottó szellemes beszédében..

"Dante motozott bennem akkor is, amikor 33 évesen elhatároztam, hogy publikálni fogok. Dante remek író, izgalmas figura, jó csóka volt. Ha élne még, e felsorolásból alighanem a “jó csóka” tetszene neki leginkább, nem állna tőle távol a szlenges beszéd, hisz annak idején programszerűen törekedett a köznyelv használatára. "

""Senki se hitte volna, hogy az a nő, az éjszaka sötétjében, az imbolygó hintó mélyén, egy férfi kivágott szívét rejtegeti a poggyászában." MEGDÖBBENTŐ látni, mikor mit olvasnak a legtöbben a honlapon. A tavaszi karantén idején például a "Mi történik, ha unatkozol?" című rövid cikk pörgött fel. Nem kell magyarázni, miért. A napokban a fenti írás. Szomorú-szép igaz történet ez a világ egyik leghíresebb zeneszerzőjéről."

"Mielőtt belevágnék a hosszú éjszaka történetébe, meg kell említenem egy fontos intermezzót. Érkezésünkkor jó Murányi nem kevés ünnepélyességgel megállított a vadászház ajtajában, és átadott egy székely bicskát, melyet Guszti egyik rokona készített."

"Harminchét éve ezen a napon, életemben először úgy mentem ki terepre gyerekfejjel, hogy én is úgy csinálom mint a nagyok: távcső a nyakamban, határozó a hátizsákomban, notesz és ceruza a zsebemben. 1983-ban november 7. munkaszüneti nap volt még. Ennél kiválóbb napot nem is találhattam. "

"Szóval, mivel mindezek 14 napon belül jelentkeztek, nem lehetek benne biztos, hogy nem Covid19 próbálkozik nálam. Őszintén szólva, az utóbbi egy évben amúgysem mindig voltam a toppon, a túlterheltség és a stressz miatt."

"Játékos kihívások is tragikus végkifejletbe torkollhatnak, ha egy pillanatra eltekintünk a hegyek, a fizikai környezet könyörtelen törvényszerűségeitől és részvéttelenségétől; ha vagányságunkban kikapcsoljuk természetes félelmeinket, s ezzel együtt előrelátásunkat is. Erre hoz kissé abszurd, hátborzongató példát egy kaukázusi baleset."

Amikor először láttam az alábbi videó nyitóképét, azt hittem, hogy ez is amolyan “becsapós” kép, ahogy az a Youtube-videók nyitóképével oly gyakran lenni szokott, de nem! Az afrikai jakana, ami leginkább a mi vízityúkunk rokona, és hozzá hasonló mocsári-lápi életet él, egészen rendkívüli mintázatokat mutat szaporodási időszakban.

Újabb öröm. Két napja sok felvételt hoztam a kertem alá visszatérő szarvasokról, majd átállítottam a vadkamerát videóra, hogy akcióban is láthassuk őket. Első éjjel nem jöttek fel. Ennek sok oka lehet. A felvételeken is látszik, rendkívül érzékenyek a zavarásra; feltételezem, hogy azokon az éjjeleken, amikor valami komolyan megzavarja őket, nem jönnek már fel a völgyből, csak másnap. Így történhetett most is.

A nagy legelőről felkapaszkodott a terepjáró egy fenyvesbe, s amint haladtunk, Guszti mindig megjegyezte, hol látott már siketfajdot vagy császármadarat. Elhaladtunk egy kavicsszórás mellett, Guszti megállt, kiszállt egy pillanatra, hogy megnézze a szórás vadnyomait, nem farkasok nyoma-e? Szarvasok voltak. Ugyanitt, másnap, amikor már lefelé tartottunk, megjegyezte, hogy időnként rámennek a sóderra a fajdok is, mivel a többi tyúkféléhez hasonlóan ők is esznek zúzókövet. Később Parajdon megmutatta az egyik fajd begyéből kigyűjtött aprókavicsot is.

Tűzimádó vagyok. Gondolom, érezted már te is, mennyire jó egy tábortűznél üldögélni, beszélgetni, sütni-főzni. Sokan szeretik a tábortüzet, kandallókat, kemencéket, s alighanem idetartozik a gyertyák szeretete is. Ezer indokot hozhatunk fel a tűzimádat mellett, mondhatjuk: szeretjük a fényét, a melegét, a lángok és a parázs játékosságát, az illatát, szeretjük azt is, ahogy „babrálni” kell vele, igazgatni, megrakni. Jóval nehezebb rájönni arra, hogy mindezek együttesen miért is oly fontosak nekünk.

Rendszeresen kapunk híreket az utóbbi években magyarországi medvékről, Erdélyben pedig mára medvekultusz alakult ki, de átfogó képe keveseknek van a medve európai helyzetéről. Ezért – ha már egyszer túlvagyok életem első medvefotózásán – röviden összefoglalom, amit a medve jelenlegi helyzetéről tudni lehet.

Továbbra is keveset aludtam, bár a szállásunk Parajdon, Gusztiéknál olyan komfortot biztosított, amihez otthon sem szoktam hozzá; nálam ősszel már nincs mindenütt egyenletes meleg, mivel egyetlen kis kandallóval fűtök. Ezen az éjszakán még hittem abban, hogy előbb-utóbb valahogy posztolhatok, így azt a kevés fényképet, ami addig készült, megszerkesztettem, és naplót is írtam. A terv az volt, hogy megkérem majd Gusztiékat, hadd mehessek be abba a szobába, ahol a rúter van, s onnan majd felrakhatom az előkészített anyagokat a honlapra.

Nem először teszem szóvá, mennyire feltűnő, hogy Musk vállalkozásival szemben gyakran kimondottan rosszindulatú a sajtó. Továbbra is kérdés – főként a legújabb fejlemények fényében –, hogy miért kiáltották ki Mark Zuckerberget zseninek, s ugyanakkor miért igyekeznek leírni mindenáron Elon Muskot?

zeptembertől már etethetjük a kert madarait, de ez még inkább a felkészülés időszaka. A madáretetősök elvileg mindent tudnak már, amit a madáretetésről tudni kell, mégis van néhány kevésbé ismert trükk, amivel még több madarat csábíthatunk a kertünkbe, és gondolok a panelban élőkre is. Higgyétek el, némi tudatossággal igen jelentősen javíthatunk az etetőink minőségén.

Eddig az volt rejtély, hogy a hatalmas és okos, rafinált és veszedelmes orkák, más néven kardszárnyú delfinek miért nem támadnak emberre. Mostantól az a rejtély, hogy miért támadnak hajókra Portugália és Spanyolország partjainál.

Napkeltekor kiültem pár percre a könyvtárszoba erkélyére. Az ég alja valószínűtlen színekben tündökölt. A hajnal nyáron sem ennyire színpompás, inkább az alkonyi órák pompásak. Fel is ötlött bennem, vajon mitől? Megint fölénk sodródott a szaharai homok?

A cím talán nyomasztóan „hivatalos”, de azért maradok ennél, mert most nem a gímszarvas fejdíszét jöttem dicsérni. Arra szeretnék választ adni – miután többször érintettem a vadászat kérdését az utóbbi napokban –, hogy mitől trófea egy vadász szemében a trófea, és miként lehetséges ranglistákat összeállítani, rekordereket hirdetni. Utóbbi azért is érdekes a számunkra, mivel Magyarország több világrekorderrel is dicsekedhet.

Nem is hinnétek, hogy egy gímszarvas bika agancsa mekkora lehet! Rég szeretném megmutatni ezt, az tartott vissza ettől eddig, hogy majd’ mindegyik felvétel vadászati portálról vagy videóból való, de most megoldást találtam rá, hogy ne kelljen ezeket a videókat “népszerűsítenem”. Kiválogattam néhány igazán kapitális bikát, és gifeket gyártottam róluk, így zavartalanul gyönyörködhettek bennük.

Európa madárvilágának talán legkedvesebb tagja az őszapó. Persze, ez szubjektív kategória, és sokaknak eszébe juthatnak például kiskacsák, de a kiskacsák egyszer felnőtt récék lesznek, s akkor már inkább szépek, semmint aranyosak.

Nem ritkaság, hogy egy viszony apránként, de megállíthatatlanul mérgesedik el két ember között. Egy író esetében ennek a halála után is jelentős hatása lehet. Látványos példa erre az egyik legismertebb amerikai költő esete, Edgar Allan Poe esete, melyről magyar nyelven azonban szinte semmit sem találni.

Tudtam, hogy nem maradhatok ott sokáig, de az elköltözésem egyre csak váratott magára. Minden évben felmérettem a lakás értékét, de egyik évben sem sikerült lelécelnem. Végül a szerencse és a kényszer együttállásának eredményeként hagytam el a várost, reményeim szerint örökre.

Ebben a pillanatban, míg ezt írom, most is vannak hazai madarak, akik épp a Földközi-tenger hullámai felett verdesnek kitartóan abban a reményben, hogy hamarosan átérnek, mások pedig a forró Szahara kies sárgája fölött vitorláznak Közép-Afrika zöldebb tájai felé.

Szokatlanul erős az idén a halfarkasok jelenléte nálunk, főként a Balatonnál. Ha az utcán kérdezősködnénk, a legtöbben azt hinnék, hogy valami emlősállatról van szó, a “hal” miatt talán páran ragadozóhalakra gondolnának, holott a halfarkas valójában madár, amint régi elnevezése, a rablósirály is jelez.

Privátban is folytattam élénk vitát a két cikk nyomán, de már a cikkek megírása előtt is az a kérdés foglalkoztatott legerősebben, hogy mi történhetett Adrianával, azzal a fiatal velencei lánnyal, aki „Hemingway utolsó szerelmeként” híresült el.

Tegnapelőtt, miután felfedeztem, hogy a birtokkal határos láperdő szélében vadat ejtettek a vadászok, és a hátrahagyott zsigereken hollók ülnek lakomát, felhívtam a vadásztársaságot. Ahogy arról már videóban is beszámoltam, már koránreggel kiraktam a vadkamerát, de azt akartam, hogy tudjanak róla.

Tegnap koraeste lövést hallottam a völgy felől. Tudom, mit gondoltok. Én sosem vadásztam, s nem kell bizonygatnom, hogy az élet oldalán állok, de ez sem annyira egyszerű kérdés, sort is kerítek rá hamarosan.

Mary pedig egyáltalán nem az a nyámnyila, a férjura árnyékában tengődő középszerű nő volt, akinek gyakran mutatják. A Hemingway-házaspár 1953 második felében érkezett Kelet-Afrikába

Ez az egyik legfontosabb kérdés mindannyiunk számára, legyen szó szerelemről, házasságról, barátságról vagy akár szülő-gyerek kapcsolatról. Irdatlan irodalma van a kérdéskörnek, ráadásul mivel mindenki érintett, így vagy úgy, de egy kicsit mindenki „szakértője” is a témának.

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,

Akár kérdésként is megfogalmazhatnánk: vajon melyik volt „Papa” legrosszabb napja? Többségünk azonnal rávágná, hogy az a nap, amikor 61 évesen golyót küldött a fejébe. Én viszont nem vagyok ebben biztos. Nemcsak düh és kétségbeesés vezethet öngyilkosságig, hanem megadás, beletörődés, belátás és lemondás is.

Sokan találkozhattatok az utóbbi pár évben azzal a „hivatalos”, „szakértői” véleménnyel mi szerint a madarak etetése valójában „csak” a mi örömünket szolgálja. Érthetetlennek találom az efféle posztokat több okból is.

Néha megnézem, mit olvastok a legtöbben. Most, hogy az oldal lassan újjá formálódik, ismét vetettem egy pillantást az analitikára, és amint korábban is párszor, megosztom veletek az eredményt.

Éjfél után, 1.28-kor hallottam az idén először szarvasbőgést. Hetek óta várom az elsőket, mert sokszor már augusztus közepén megszólalnak, de most kitartott a meleg, talán ezért vártak ilyen soká. Innentől nekem – lehet bármilyen meleg a napokban – már ősz van. Vonulnak a madarak, megváltozott a levegő, hajnalban nem ritka a köd, és itt a bőgés!

Valójában erőt gyűjtök, hogy írjak a pandémiáról. Nincs erőm hozzá, ugyanakkor tudom, hogy kellene. Már nem is az a legérdekesebb, hogy miként áll a járvány (amúgy dübörög, még ha ebből errefelé szinte semmit sem érezni), hanem az, amint az emberek erre reagálnak.

"A természet gyorsan reagál mindenre, többek között ennek köszönhető, hogy egy kert – anélkül, hogy bármit tennénk – képes hétről hétre másik arcát mutatni. Így egy kert tulajdonosa, pláne egy akkora kert kezelője, mint amilyen én vagyok :-), anélkül kerül hétről hétre egy másik világba, hogy kitenné a lábát otthonról. Ez voltaképp utazás otthon. Csak nem a koordinátáink változnak, hanem a környezetünk. Ingyen utazunk, amint a mérsékelt övön ingyen utazunk távoli földrajzi övek között is..."

"020.08.10. Megint egy új hét. Relatíve. Hét lesz ez is, hét napból áll majd – ha minden jól megy –, viszont új lesz; olyan, ami eddig nem volt még; attól még persze hét, vagyis hétszer 24 óra, de akár annyira is különbözhet az eddigiektől, hogy új fogalmat kell bevezetnünk jövő vasárnap. Ez bármikor megeshet. Ki tudja, mikor döbbent meg minket az Univerzum valami merőben újjal? Talán csak egymilliárd év múlva, de kizárná ki, hogy már holnap? "

"Gondolom gondtalanul, szépen öltözve, illatosan, megannyi ünnepi tervvel a fejében kerülgette a latyakot; tény, hogy az út vályog, s ha az ember nem vigyáz, térdig süppedhet a sárban – ahol pedig lösz omlik a falból, esős vagy téli időben, oly síkos akár a jég; az utat, vékony, aranysárga slejm borítja. Azt is valószínűsíthetjük, hogy Malájék nem sokat törődtek azzal, hogy a zongoratanárnő mi célból, miféle örömteli gondolatokkal igyekszik felfelé; s azzal se, hogy szép-e vagy sem; illata leginkább a rezedára, vagy sokkal inkább a levendulára emlékeztet."

"És jött a zseniális gondolat! Ezt meg kell mutatni mindenkinek! De legalábbis az iskolában. Pokoli naiv voltam akkortájt. Tudtam persze, hogy majd mindenki rosszul van a kígyóktól, főként, ha mérges kígyóról van szó, de azt hittem, a büszkeség felülír mindent, és a tanárikar pezsgőt bont, ha megtudja: ilyen ritka és értékes állatfaj él a közelükben. A viperát némi Attenborogh-ós magyarázat után beraktam a hátizsák egyik nagy, levegős, de jól záródó, zipzáras rekeszébe, és irány az iskola."

"Most csak azért hozom őt szóba, mert lehetetlen nem látni azt az ordító kontrasztot, ami Mileva, és Einstein második felesége, Elsa Löwenthal között támad. Elsa se olyan szép, se olyan okos nem volt, mint Mileva. Hiúsága azonban az egeket verte. Ilyet is láttunk már, nem igaz? Nem látok bele Eliza lelkébe, hogy is látnék, mégis: sok beszámoló szerint bántóan ostoba, ízléstelenül öltöző, összességében középszerű nő volt. Amint egyesek írják: gyakran egy trampli benyomását keltette. A látása is rossz volt, de hiúsága okán szemüveget sem hordott."

"Alighanem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, világviszonylatban a legismertebb állatfigura a Moby Dick. Ha irodalmi állatszereplőket nézünk, szinte biztosan. Herman Melville regénye több szempontból is káprázatos, nem véletlenül jutott számára jelentős szerep a Jákob botjában is. Melville művével emelte be magát az amerikai irodalom a világirodalom páholyába. Különösen pikáns, hogy Melville számára épp a Moby Dick jelentette a bukást, amely voltaképp élete végéig megnyomorította, sértett és mogorva emberré tette."

"Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

"2020.08.07. Újabb online-emlék költözött át ide, a honlapra. Még ha ismerős is, fogadjátok szeretettel! Vannak még az alábbiakhoz hasonló emlékeim, többek között az eddig nem publikált Alagút című hosszú novellával és egy bizonyos Jeffna Senyviló nevezetű szereplőmmel kapcsolatban. Az Alagút volt az egyetlen olyan elbeszélésem, ami félelemmel töltött el az írás során. Ha időm és a technika engedi, hozom majd ezt az emléket is. Addig is be kell érnetek egy régebbi, “paranormális konzervvel”. 🙂"

"A Madeleine-keksznél irodalmibb étel aligha van. Proustnak köszönhetően valóságos kultusz övezi, holott a világ egyik legegyszerűbb hatásmechanizmusának jelképe. Számomra ezen túl is erős, személyes emlék. Gimnáziumi irodalomtanárom a Madeleine-nel példálózott mindjárt a gimnázium legelején, bár a tankönyvben se a kekszről, se Proustról árva szó nem volt. De szép emlékű tanárom a lényegre tapintott rá, amint Proust is, aki AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN című önéletrajzi regényfolyamának első jelenetében Madeleine-t mártogat teába, s ez jelentősen segíti abban, hogy visszaemlékezzen a gyermekkorára."

"Elérkezett az az idő is – nem is épp ma – , hogy már vannak online emlékeim is. Ezeknek egy része szép emlékű, ma sem működőképes Facebook-oldalamon. Párat apránként ezekből is átmentek, főként azokat, melyek tanulságosak vagy abszurdak. Mivel a napokban megint észlelek furcsaságokat rendszeresen, huzamos ideig figyeli a honlapomat egy azonosítatlan felhasználó, ha minden igaz az Atlanti-óceánról, vagy egy hajóról vagy egy szigetről valahol Nyugat-Afrika partjaitól pár száz mérföldre eszembe jutott, amikor a világ vezető híreinek hatására megszállták az oldalamat az oroszok."