Ideológiák helyett élet
Minél unalmasabb, annál fontosabb
Küzdeni kell a fásultság kísértetével az utóbbi években. Főként a pandémia kitörése óta. Nem mintha a járvánnyal együtt járó bezártság törvényszerűen vezetne fásultsághoz. Sokaknál igen. Nálam nem. Viszont a járvány jóvoltából még élesebben rajzolódik ki az út, amelyen járunk. Az út, amiről rég le kellett volna térni. A zsákutca.
Ezer és egy dolog történik,
és mégsem történik semmi. Ahogy azt a járvány elején, 2020 márciusában „jósoltam”. A pandémia intő jel, amiből levonhatnánk egynémely következtetést végre. Volt is pár hét, talán 1-2 hónap, amikor világszerte egyre hangosabban fogalmazódott meg sokakban, hogy ideje volna lépni; ideje lenne átnyergelni egy másik működési módra. Nekem akkor is erős kétségeim voltak. Nem azért, mert ne gondolnék elkerülhetetlennek egy éles, gyors szemlélet- és életmódváltást, hanem mert úgy láttam:
a pandémiából fakadó „kötelezettségeket” előbb-utóbb elfedi valamivel a politika és a közélet; ahogy más globális kihívásokkal szemben eddig is tette.
Úgy gondoltam 2020 kora tavaszán, hogy adekvát válaszok és valódi reformok helyett arra törekszünk majd, hogy mihamarabb visszaálljon a régi „rend”, és hogy ezt megtehessük (annak tudatában is, hogy ez a „rend” fenntarthatatlan), ideológiai harcokkal írjuk majd felül a cselekvéskényszert.
Mert a kényszert nem szeretjük.
Nemcsak árukat termelünk túl sokat, de túltermelés van szabadságeszményből is. Olyannyira, hogy nem vesszük már észre, melyik az a kényszer, ami – szeretjük vagy sem – megkerülhetetlen. Így aztán elkövetünk majd mindent, hogy a kényszert, a szükségszerűt valami módon felülírjuk. Igen, gondoltam (és írtam) másfél éve:
ideológiai háborúk lesznek erre a legalkalmasabbak, mert harcolni azt nagyon szeretünk.
Főként szélmalomharcokban.
S lőn. Az utóbbi harminc évben egyszer sem zajlottak olyan heves és mindenre kiterjedő ideológiai- és identitásviták, mint az utóbbi másfél évben.
Miközben nyakunkon a járvány negyedik hulláma, és ami különösen problémás: a Föld bioszférája az utóbbi másfél évben sem volt karanténban, folyamatai nem álltak meg, nem lassultak. A bioszféra – melynek mi csupán részei vagyunk – nem torpan meg egy percre sem csak azért, hogy időt adjon nekünk. Hisz adott már eleget. Nem ad még egy félidőt egy kis tombolásra, hisz végigtombolhattunk már pár évezredet.
Unjuk már mindannyian
– azt hiszem – az újabb és újabb klímaváltozásról, erdőtüzekről, aszályokról, viharokról tudósító híreket. Elfogadom: lehetetlen úgy élni, hogy beengedjük magunkhoz minden nap minden percében ezeket az infókat és fotókat. Többek között azért sem, mert elveszhet a hitünk is, ha ugyan el nem vesztettük már.
Az ember értelmességébe vetett hitünkről beszélek. De harcoljon a világ bárhogy ezer és egy kérdésben, míg valójában nem tesz semmit az életbevágó kérdésekben, nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak ideológia viták pankrációiban „gyönyörködjünk”, hogy úgy figyeljük a híreket, mintha szappanoperát néznénk. Csak nézzük napról napra, ahogy belharcokat vívunk, míg könnyűszerrel kimutatható: ahhoz sincs elég szufla és bátorság bennünk, hogy prioritásokat állapítsunk meg.
Ahhoz is hülyék vagyunk,
hogy belássuk: érjünk el bármit ideológiai-politikai harcaink során, legyünk abszolút győztesei bármelyik vitának, hős jobbítási szándéknak, járjanak belső forradalmaink még oly hatalmas, pozitív eredménnyel is, ezek csak belső forradalmak; belső forrongások és összecsapások egy olyan történelmi korban, amikor bármely társadalom léte egy radikálisan változó nagy rendszer, az összeomló, de lagalábbis radikálisan átalakuló, a maga forradalmát élő bioszféra foglalatában ül.
Most épp teljesen mindegy, milyen eredményre jutunk belviszályaink végén – ha a végükre érünk egyáltalán valaha –, mert a kérdés valójában az: bármiféle vélt vagy valós eredményünknek lesz-e még értelme ezen a bolygón pár évtized múlva?
Egymás röpiratait olvassuk,
kritizáljuk, cincáljuk, fikázzuk, égetjük el nap mint nap, míg a minket eltartó rendszer most már óránként küld sürgönyt, infót, jelet a világ minden tájáról, hogy értsünk végre a szóból. De hiába.
A Tuz Gölü mellől érkező képek sem lesznek jók semmire. Szokatlanul nagy az aszály Törökországban. Ahogy évekig aszály sújtotta a háború kitörése és a menekülthullám kialakulása előtt Szíriát is. Unalmasak már a hőmérsékletrekordok is.
Egyik fülünkön be, a másikon ki.
Megszoktuk. Anélkül szoktuk meg, hogy megértettük volna akár csak egyszer is. Nem értjük. Nem beszélünk a bioszféra nyelvén, úgy látszik. Hogyan is értenénk egy ennyire univerzális nyelven, ha egyszer permanens felvilágosodásunk során odáig sem jutottunk el, hogy egymás nyelvét megértsük. Hogyan is lehetne bármi lövése a Bioszféra egyetemes, matematika-alapú nyelvéhez egy ilyen bábeli népségnek?
Íme egy videó, ahol tízezer fiatal flamingó pusztult el az aszály miatt. Sóval bevont, összefonnyadt madármúmiák a mederben.
Újabb ikonikus képek, melyeket remekül használhatnak majd „riogatásra” „sötétzöldek”. Nincs elég víz. Ott sem. Ami van, annak jelentős részét elöntözik. Jogos. Kell az élelmiszer. Csak le kell mosni néha a kocsit is. Ezek meg csak flamingók. Nem mintha nem ölték volna már egymást a vízért emberek is.
Megértem, ha felmerül a kérdés: és akkor mi van? Mit kezdjünk most ezzel? Mit gondoljanak, érezzenek és tegyenek azok, akik akaratlanul vesznek részt mindebben. Akik csak önkéntelenül úsznak az emberiségnek mondott árral, bár ha tehetnék, fordítanának a sorsunkon.
A többséget elragadta a tévtanok, téveszmék, és tévhitek forgataga. A többség nemcsak ma, hanem tíz év múlva is szentül hiszi majd, hogy amiért ma harcolt, az volt a legfontosabb. Nem kell haragudni. A többség nem tudja, miben vesz részt, mit tesz épp, s mindez hová vezet. Tudta-e valaha?
Amit tennénk, nem tehetjük meg. Ahhoz most mindenki kellene. Olyasminek kellene történni, ami sosem történt meg velünk.
Együtt kellene visszavonulót fújni csaknem minden kérdésben, hogy reagálhassunk valamit arra is, ami a legfontosabb, és ami minden egyéb kérdésnek és harcnak alapfeltétele. Ez egy kicsit őrjítő néha. Ha értjük, miről van szó. Ha értjük, miben élünk. Mégsem lehetünk jelen itt félőrülten. Látjuk: félőrültből és egészen őrültből is tombol a túlkínálat. Mi azonban ne növeljük ezt a piacot tovább akkor sem, ha úgy tűnhet, egyoldalú őrültségekre mindig van kereslet. A legfőbb kereskedelmi partnerünk jól láthatón nem vevő rá; ebből jó ideje egy grammot sem vesz át már a Bioszféra.
Ne vegyünk részt baromságok újratermelésében, és ha már egyszer szétműanyagozzuk, szétfüstöljük a Bioszférát épp úgy, mint a Homo sapiens elméjét, arra ügyeljünk, hogy mi a lehető legkevésbé járuljunk hozzá újabb tavak kiszáradásához, s vigasztaljon minket a tudat, hogy még ha erdőtüzek, kiszáradó tavak, tarvágások, s megannyi pusztítás ellen a mi lépéseink alig-alig számítanak, addig van egy hely, ahol tökéletes tisztaságot tarhatunk, ahol virágozhat minden virág, ahová nem kerülhet be műanyag, ahol nem vágnak tarra mindent, ahol nem fonnyaszt mindent karcinogénre a füst; van egy hely, ahol legalább a változás, a valódi reform lehetőségének eszméjét tisztán tarthatjuk; tartsuk tehát tisztán – mint egy dús erdőt, mint egy hömpölygő folyót, és mint egy háborgó óceánt – az elménket.
Az sem könnyű, látjuk, de azért próbáljuk meg! – már ha akarjuk egyáltalán, hogy legalább a fejünkben rend, a pszichénkben tisztaság és fenntartható létállapot legyen; ideológiák helyett élet.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több cenweb
még több cenweb
