Színnel-lélekkel | A lét és a nemlét lajtorjája

Színnel-lélekkel | A lét és a nemlét lajtorjája


…ahol az élet és a halál szeret vadul egymásba, ahol e kettő ölelkezik, e kettő tökéletes összhangban pusztítja közös szerelmüket…


Jogos lenne, ha volnának olyan napok, melyekről nem írok. Sőt, volnának napok, melyekről képeket sem adok. Vannak órák és képek, amiket el kellene dugni talán. Amint vannak napok, órák, percek, néha talán még évek is, amiről hallgatunk. Amint vannak események, amiket szeretnénk elfelejteni, és épp így vannak események, melyeket sosem felejtünk el, mégis úgy érezzük, el kell zárnunk őket egy szentélybe, a test vagy a memória kolostorába, önmagunkba, mint templomokba, sőt: önmagunkba, mint altemplomokba, ahol csak gyertyák, mécsek, pislákoló olajlámpások látják, hogy aznap, akkor és ott, abban a örökre eltitkolt pillanatban mi történt, mit cselekedett meg velünk a világ, a Föld, az Ég, a világ teteje és alja, az emberek hiánya általában vagy egy konkrét ember hiánya;


mivel ajándékozott meg minket egy út, ami kezdete és vége egy „igen”-nek, összegzése és cáfolata minden eddig hallott „nem”-nek,

mely mindenhová elvisz, s nem vezet el sehova, mely út akaratlanul is mindenkié, ezért nem lehet másé most, csak az enyém, az én lajtorjám, ami nem egyszerűen egy szigetre, egy hegyhez, egy parthoz, egy nyeregre visz el és fel magasra, hanem vízválasztókhoz; nem a part és a víz határához, nem a víz és az ég találkozásához, ahol ég ölel tengert, s a tenger megkívánja az ég könnyű testét s kékjét, nem oda, ahol a szárazföld mámorosan omlik össze az óceán szűnni nem akaró ostromában, hanem a lét és nemlét mezsgyéjére, ahol a kettő metszi egymást, ahol az élet és a halál szeret vadul egymásba, ahol e kettő ölelkezik,

e kettő tökéletes összhangban pusztítja közös szerelmüket,

ezt a kibékíthetetlen együttlétet, ahol épp ezért se létnek, se nemlétnek nincs már létjogosultsága, ahol nem születik se életre, se halálra, se férfi, se nő, se gyermek, ahol csak van minden, csak van minden „valaki” is, míg a léten és nemléten kívüli világ hiábavaló lelkektől rojtosra járt lajtorjája el nem szakad, s akit addig tartott, vissza nem zuhan oda, ahonnan jött, a Földre, embervolta zajos rejtekébe, a többi létező és nemlétező, a többi örök és halandó gyalázatosan szűk körébe.

(Centauri, 2020.02.08.)

Fotó: Centauri | Málta

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kérj tőlünk hírlevelet!

    Név*

    Email cím*


    Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

    Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!

    még több “Színnel lélekkel”

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    még több blog

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    4 hozzászólás

    1. Ha jól emlékszem, akkor ezt az írást a máltai utatok ihlette.
      Négy rövid mondat meg egy hosszú. Nagyon szeretem a hosszú mondataidat!!

      Itt most van egy csöppnyi hiányérzetem. Egy olyan esemény linkje, elrejtve a szövegben, amit sosem felejtesz el. (Ha már a másik, amit szeretnél elfelejteni, ott van.)

      1. Ja és persze csodálatos írás még most is!!!

        1. “Amint vannak események, amiket szeretnénk elfelejteni, és épp így vannak események, melyeket sosem felejtünk el, ”

          Ebben a mondatban van egy link az első “események” szó mögött. Szeretnék egy linket a második “események” mögé is. Egy olyan esemény linkjét, amit nem felejtesz el sosem.

          Bocs’, ha nem voltam világos, és azért is, ha telhetetlen vagyok! 😕🙂

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük