Valamelyik nap apró darabokra váglak | Pink Floyd | One of these Days

gyár

Tegnap reggel a Dire Straits azokra az évekre emlékeztetett, amikor hajnali, balatoni madarászásokra indultam. Finom, kellemes zene az, a mai viszont mindennél karcosabb, és ma is sokszor jut eszembe hétfői reggeleken. A szám címe annyit tesz: „mostanában”, de én szívesen gondolok rá így: „egy nap” v. „egy napom”. Különösen akkortájt kapcsolódott hozzá egy egész történet, amikor műszakos melóba jártam évekig, hosszú műszakokba, munkásemberek közé. Amikor proletár voltam én is. Őszintén sajnálom, hogy ezt nem mindenki éli át – más volna a világ, ha az elit, az orvos, a filosz, a bölcsész, a művész, a bankár, mindenki, aki sosem volt proletár, élete elején azért lehúzna 1-2 évet a fizikai munkások között. Nem annyit, mint én, de legalább valamennyit.

Fizikai munka, legalább mutatóba. A szabadság teljes hiánya, mielőtt a szabadság nevében forradalmat indítanánk.

Hogy megértse – mielőtt előállna legújabb világmegváltó szózatával –, milyen az, amikor már megint süvít a szél, megint hajnali 4.30 van, megint jön a busz, megint jön a gépeisség, megint ugyanaz a kávé, ugyanaz a szendvics, ugyanaz az óra, ugyanaz a nap, ugyanaz a cipő; az a cipő, amiből nem lehet kilépni, meg azok, akikkel egy cipőben járunk, akiknek ugyanilyen a reggel, akiknek ugyanígy süvít a szél, legyen nyár vagy legyen tél, akiknek ugyanígy csak két perc marad a nap legelején, hogy eszméljenek, és máris indul a műszak, ketyeg az óra, dübörög a basszusgitár, pörög a norma és a műszakvezető…

és jön a holtpont, a dörömbölés, a belső recsegés, ropogás, és a mini összeroppanások, minden nap, többször, aztán a nagy újrakezdés, hogy meglegyen a norma, meglegyen a napi nyolc óra vagy a napi tizenkettő, esetleg szombaton és vasárnap is, a túlóra, meg a pénz, míg néha átcikázik a létünkön némi életjel, míg van abban valami kozmosz – a filosz kozmoszánál is nagyobb –, hogy mindig ugyanaz van, nincs kiszállás, ahogy a galaxis forog, és forgása nem áll meg, nem lép oda hozzá részvéttel egy másik galaxis, csak forog, állítólag az idő kezdete óta, és mint a munkás, addig, míg önmagába nem roskad, így megy ez, nincs vége sehol, csak épp minden nap újra kezdődik, és minden nap egyszer csak megáll… voltaképp csak akkor, ha már nem bírja tovább.

Egyetlen mondat hangzik el egy rekedt torok mélyéről:

One of these days I’m going to cut you Into little pieces.

„Valamelyik nap apró darabokra váglak.”

Azokra az évekre gondolok, amikor összevágtak apró darabokra. Azokra gondolok, akik ledolgoznak egy életet, húzzák az igát, akiket többnyire lenéznek, mert frázisokban beszélnek, mert nem értékelik Schopenhauert; azokra, akik a munkapad mellől nézik az órát, akik két órával a műszak előtt már csak a végét várják, de bele kell húzniuk, mert nagy úr a norma, meg a kibaszott tulaj, és az utolsó percben is ki kell sajtolni magukból mindent; azokra gondolok, akiket a munkapad mellől visznek el, és akiknek egész életükben csak annyit mondtak:

„Valamelyik nap apró darabokra váglak.”

Fotó forrása: Pixabay

6 hozzászólás

  1. Jó reggelt, szívemböl szóltál,
    igen, értük, nekik!

  2. Megrendítő és kijózanító írás. Nagyon szép.

  3. “Ugyanaz a cipő; az a cipő, amiből nem lehet kilépni, meg azok, akikkel egy cipőben járunk”
    Én ugyan nem jártam műszakba, de bizony volt idő, amikor nagyon kiléptem volna a cipőmből.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük