Megdöbbentő, de képes vagyok elviselni az agydurrantó pop alapritmusokat is, főként, ha felette egy olyan hipnotikus, stabil, mégis éteri hang szól, mint amilyen Adele hangja. A tegnapi zene is beszippantott (Mara ajánlata volt), és mire észbe kaptam, hátradőltem a székben és folyamatosan rewindeltem. Az alábbi felvétel szintén ilyen, bár koránt sem annyira kifinomult, mint Lana zenéje és hangja, mégis, az év utolsó heteiben – leszámítva az ünnep idejét – szinte folyamatosan hallgattam regényíráshoz. Hans Zimmer egyébként is az egyik legjobb filmzeneszerző, elég említeni az Interstellar zenéjét (ezt is gyakran hallgatom).
Két kritika, mielőtt Adele, és általában az éneklő ember dicséretében elvesznék. Először is, a videót nem szoktam nézni, leginkább az elejét nem, mert Hans Zimmer és a hegedűs lány „mély átélését” nehezen viselem. Szemétség talán, de nem hiszek az „átélésükben”. Az efféle turbólátványos „átélés”, hajlongás és mi egyéb inkább színészkedésnek hat, talán mert én is tanultam zenét, ráadásul épp nemrégiben kezdtem hozzá felfrissíteni a zongoratudásomat, így árgus szemmel figyelem, melyik darab mennyire bonyolult, egyúttal azt is keresem, hogy melyik az, ami tetszik és amit belátható időn belül én is képes leszek megtanulni, szóval, ez a darab, a Time, nem igazán bonyolult, ezért nekem nem tűnik indokoltnak az a felfokozott koncentráció, amit a színpadról némelyek sugallnak. Rögtön mondhatjuk persze, hogy pár hangból álló darabokat is lehet jól és rosszul játszani, lehet lélektelenül és lehet „átéléssel” is, mégis, nekem ez sok és gyanús. A koncertfelvétel nagy részében pedig olyan alap „dühög”, amit elirigyelhetne a nyolcvanas évek bármely diszkója, és ha valamit rühelltem, az a diszkó volt, mégis ebben az esetben elmegy, főként attól a ponttól, ahol már Adele énekel.
Írtam már párszor, hogy amikor nem találok a Homo sapiensben semmi szépet, egyedül az éneklő ember látványa képes kibillenteni a pesszimizmusból. Ez igaz erre a felvételre is. Adele gyönyörű. Ahogy énekel. Minden rezdülése, a hangja, a visszafogottsága, a belőle kirobbanó erő, mindez lenyűgöző. Hipnotikus.
Száll a füst, ventilátorok fújják a haját. Ez is show, de ezt értem. Az éneklő ember szárnyal. Olyan tudatállapotban van, hogy szinte nem köti semmi. Az éneklő ember, bár egy órával korábban talán még nyomasztotta és a földhöz láncolta valami, amikor énekel, végre-végre: szabad. És ezt jól húzza alá, ha szél fújja, ha a hajszálai táncolnak a levegőben, és az is, ha egyszer csak megjelenik a gomolygó füst is, mintha távoli galaxis csillagködje kavarogna.
Ha velem venné fel a kapcsolatot egy földönkívüli civilizáció, és azt kérnék, küldjek egyetlen felvételt, amiből megtudható, mi az ember, én pedig valami okból szeretném félrevezetni a földönkívülieket, akkor egy ilyen felvételt továbbítanék. Egyrészt a zene a leguniverzálisabb kifejezési forma, és az lehetetlen, hogy a zenét és az éneklő embert ne értékelnék a galaxis túlsó felén is. Sok mindent tudok elképzelni, de azt valahogy sehogy sem, hogy egy ilyen felvételt ne értenének. Tételezzük fel, hogy az idegenek számára rémisztően csúnyák vagyunk – ez valószínűleg így is van – akkor is, ha éneklünk, szépnek látnak majd minket. Ebben biztos vagyok. Nem tudok eleget csodálkozni azon, hogy mennyire mások, mennyire őszinték, mennyire komplexek egy éneklő ember arckifejezései. Tény, hogy van bennünk valami egészen csodálatos. Ez van. Kár, hogy időnk javát nem ebben a csodálatosságban töltjük, mint inkább önmagunk csodálatában.
Adele zseniális, a szám 9 perc folyamatos hidegrázás. 🙂 Szép élmény lenne ez a földönkívülieknek, lehet, hogy azonnal itt is teremnének, hogy élőben lássanak egy Adele-koncertet.
Sajnos kihagytam a szövegből, hogy vannak olyan percek benne, melyek sokadszor is lúdbőrössé tesznek. Ennek lehet valamiféle fizikája-fiziológiája is; szerintem Adele hangja bizonyos hangfekvésekben olyan rezonanciákat keltenek bennünk, amibe muszáj beleborzongani.
Remek dal, nem ismertem. Nálam a borzongás már az első akkordoknál elkezdődött, borzongató az a bevezető instrumentális rész. Adele olyan virtuózan játszik a hangjával, ahogy kevesen tudnak. Köszi az élményt.
Örömmel, még mindig, és – hadd legyek rohadt teátrális – légy üdvözölve ebben a kísérletben! 🙂
Gyönyörű Dal, jó zenével!
Örömmel hallom, hogy inspirál a regényírásban!!!!
Hiszem, hogy a szavak mögé is beszűrődik a zene. Vissza fogjuk hallani a dallamot, benne lesz Adele messzesugárzó lénye is.