Reggel Szerb Antallal indultunk, most a másik nagy világirodalmi műből, Babits Mihály művéből (Az európai irodalom története) idézünk. Máig ez a két legfontosabb és legolvasmányosabb irodalomtörténeti forrásunk. Amit én személy szerint pokolian érdekesnek gondolok, az a két szerző közötti különbség: Szerb a professzionális irodalomtörténész hangján beszél, alapos, tájékozott, pontos, jól szerkesztett, míg Babits sokkal személyesebb és jó értelemben szertelenebb.
Fogadjátok érdeklődéssel ezúttal Babits véleményét Poe-ról:
BABITS MIHÁLY | EDGAR ALLAN POE
Különös dolog, hogy Gogolt, a modern reálizmus első nagymesterét, vallási kényszerek hajtották, misztikus faji álmok, a beteg idegek nyugtalansága… A romantikus lélek menekvésvágya alapjában egészségesebb ösztön volt, mint az ő önkínzó skrupulusa: behatolni az apró tények kicsinyes sivárságába, az emberi élet apró rettenetességeibe. Ez nem menekvés volt, hanem rögeszme és megszállottság. S nem véletlen, hogy jeruzsálemi zarándoklattal végezte, s valóban monomániás betegként. De éppen úgy nem lehet menekvésnek és romantikának minősíteni az Edgar Poe álmait sem. Ezeket a borzalmas, groteszk vagy légies álmokat, melyek oly meglepő módon éppen a fiatal, valóságimádó Amerika lelkének üzenetét hozták…
Poe is a megszállottak közül való.
őt a képzelet lehetséges poklaiba leszállni hajtja rögeszméje. Nem tartozik-e a képzelet is a valósághoz? Igen, az ember számára a saját fantáziája, lelki élete a legközvetlenebb valóság. És ez rémekkel van tele. Maga az emberi logika is rémekhez vezet: a lehetséges borzalmak rémeihez. Poe-t ellenállhatatlan kényszer hajtotta, minden rémséget elgondolni. Elsősorban a legnagyobb emberi borzalmat, a halált. Módszere csöppet sem romantikus. Szó sincs nála felelőtlen álmokról, lírai elcsapongásról. A kérlelhetetlen logika dolgozik itt, amely semmi elcsapongást nem enged. A verset prózával cserélte föl. Swift józansága és de Quincey víziós zeneisége egyesül itt. Utazási regénye mellett megszégyenül a Robinsonok optimizmusa. Az ő fantáziáját a logika viszi, az emberevésig, sőt azontúl. Még a halál sem fejez be mindent. Rosszabb, ami utána jön: a rothadás, talán a tetszhalál, talán valami rettenetes túlvilág. Ki biztosít róla, hogy nem léteznek borzalmak, amikről tudományunk még nem is álmodik? S mennyi új terület nyílik meg az előtt, aki minden borzalmat végigjár képzeletével! A testi borzalom még semmi a lelkiekhez képest. Az inkvizíció emberei, a bosszúállás művészei tudták ezt… Aztán ki nem ismeri a borzalmat, amit egy hely, egy miliő hangulata szuggerálhat, látszólag ok nélkül is? Az író ambíciója: ezt a hangulatot teljes levegőjével, szinte beszívható valóságában adni. A legfantasztikusabb novellák így nagyon is reális műfajoknak lesznek előképeivé: a lélekelemző novellának és a naturálista miliőfestésnek. Poe távol van a Hoffmann ködös zagyvaságától. De talán éppoly távol a Mérimée átlátszó és franciás tisztaságától is. Logikája a megszállottság logikája, mely titkok közt és titkokba vezet. Minden titok érdekelte, vonzotta, lenyűgözte. Mint újságíró, titkosírások megfejtésével csinált lapjának reklámot. Ő alkotta meg a modern detektívnovella műfaját, ahol a borzalmat a logikával kapcsolhatta össze, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét.
A világnak ily kitágítása után közvetlen környezete, a zajos és üzleties Amerika, csak nyomorúságos és groteszk színben tűnhetett föl előtte. Így lett ő őse a Mark Twaineknek is. A bizarr amerikai humornak. Amely nemcsak Amerika, hanem Európa irodalmát is sajátságosan megtermékenyítette.
A szépség úgy jelenik meg ebben a borzalmas és groteszk világban, mint valami abnormitás, valóságos betegség, mely a pusztulás csíráit rejti.
A Ligeiák és Morellák haldoklásának melankóliája lírai fényt vet maga körül. Mégis más ez, mint a “szépség és szomorúság” romantikus kapcsolata, a Keats-féle. A melankóliához itt borzalom járul, a haldokláshoz maga a halál. A gyönyörűségből gyötrődés lesz. A szépség nem a világi színek múló, de eleven pompája többé. Hanem valami, ami nem e világból való. Ami ide csak isteni kivétel gyanánt ereszkedik le. Légies testtel s félig nyitott szárnnyal. Hogy bármely pillanatban elröpülhessen…
Az amerikai író így nézett szembe hősiesen az emberi fantázia mélységeivel és borzalmaival. Azalatt Carlyle, aki most költözött Craigenputtockból Londonba, a történelem borzalmaival akart szembenézni. Most írta A francia forradalom történeté-t, ezt a látnoki könyvét a históriának, mely magyarul is népszerűvé vált. A forradalom Wordsworth és Shelley óta állandó problémája az angol szellemnek. Mi volt itt erősebb? A rémségek döbbenete? A jövő mámora? Vagy a múlt féltése? Carlyle puritán és pesszimista próféta pózában áll. A Bunyanek és Blake-ek utóda ő. Furcsa stílusa víziós erőt nyer, s minden gátat széttör.
Nem egy kritikus tartja őt “az angol stílus megrontójának”.
S micsoda történetírás ez! Ha semmi sincs itt fantáziából: az egész mégis fantasztikusan hat. De hát a valóság csakugyan fantasztikus valami, s nem kell a középkorig menni fantáziáért. Az embertömegek úgy vonulnak végig Párizs utcáin, s az idők folyosóin, mint mitológiai szörnyetegek, sokezer fejű sárkányok… S micsoda éhségek, eszmék és szuggesztiók vezetik e nagy, félig öntudatlan lényeket? Nem kellett-e egyszer a valóságnak evvel a mitológiájával is szembenézni?
Egyáltalán, aki egyszer felfedezte a valóságot, mi szüksége többé a fantáziára? A puszta valóság adatai színesebb és gazdagabb történeti regényeket adhatnak, mint akár a Walter Scott-félék. Az az író, aki a kor legnépszerűbb és legreálisztikusabb történetírója lett, Walter Scott regényeinek rajongója volt: Macaulay. Sőt maguknak az óskót balladáknak is, melyek Scott fantáziáját valaha fölnyitották. Ő maga is megpróbálta a római őstörténet legendáit, Livius meséit, ilyen skót stílű balladákká stilizálni. Ő a balladában is a valóságot látta; és a valóságban balladát. Livius megmutatta neki, hogyan lehet a történelem is regénnyé, gyönyörűségül és tanulságul az élet számára. Egyébként személyes köze is volt a történelemhez. Politikával foglalkozott. Képviselő volt, majd az indiai kormányzat tagja. Mostanában tért haza Indiából, s két hatalmas esszében írta meg India angol uralom alá jutásának igazán csodálatos történetét. Írása színekben, az események ömlő fordulatosságában s az emberi karakterképek gazdagságában csakugyan úgy hat, mint egy regény. De mennyivel mélyebb és tartalmasabb ez, mint egy Scott-regény! Ha valahol, itt győzött már a reálizmus. Ez az író meg van elégedve a valósággal. Ideálja a politikus ideálja: az adott viszonyok közt a lehető legjobbat elérni. A történelem nála valóban az élet mestere. Liberális világnézete hisz a végtelen haladásban, s talán ez a hit ad stílusának oly csodálatos nyugalmat és fölényt. Mondatai egyszerűek s hosszúságukban is kristálytiszták.
Epikus ömlése sohasem apad ki. Szavai színesek, emberismerete csalhatatlan.
Néha szónoki s erkölcsi pátoszig emelkedik, máskor a jellemző anekdoták bőségét sorakoztatja. Nagyszerű típusa egyfajta írónak: a maga nemében tökéletes. Valami azonban hiányzik belőle. Vajon a valóság új irodalma nélkülözni fogja a költészetet? S elfoglalja helyét ez az önmagának elég tökéletesség? Miután a költészet sokáig volt az a valami, aminek az “elég nem elég”? Bizonyos, hogy az a valami, ami Macaulayból hiányzott, nagyon is nagy mértékben adatott meg Carlyle-nek.
