Éjféli gyors Lisszabonba | Kritika

Éjféli gyors Lisszabonba | Kritika

---

Pár éve én már egyszer megnéztem, de őszintén szólva nemigen emlékeztem rá; viszont mindig vonzó a számomra, ha egy filmben központi téma az írás, a könyv, az irodalom. Akár ebben a filmben.

Történetet azért sem mesélek, hogy ne szpojlerezzek.

Lassú, ráérős film ez,

és bár szeretem a kimérten adagolt hatórás filmóriásokat is, sokáig úgy gondoltam, lehetne ez valamivel gyorsabb is, ráadásul nem éreztem azt sem, hogy lenyűgöző színészi alakításokat látnék vagy látványos fényképezést; bármit, ami felvillanyozna. De hogyan is villanyozna fel egy olyan film, ami a „kisember unalmas életéről” szól, illetve arról, hogyan szembesül egy szürke svájci tanárember mások színesebb, zajosabb, szenvedélyektől és forradalmaktól hangos életével;

hogyan képződik meg a kontraszt az ő tucatélete és a portugál fiatalok ellenállásban élt forradalmi élete között.

Most sem tudom eldönteni, lehetett-e volna egy kicsit zajosabb-dinamikusabb a film egésze, hisz a lehetőség ott van benne; értjük, hogy a tanárember, Raimund Gregorius, nem mutathat heves érzelmeket, ő már csak ilyen, ráadásul Svájcból, ahol az efféle forradalmi hév ismeretlen,

ahogy azt egy beszélgetésben Gregorius említi is: „Svájc az ilyesmit valahogy mindig megúszta.” Ugyanakkor a portugál szereplők is inkább svájcinak tűnnek néha, semmint délszaki portugálnak; heves kitörések helyett csupa elfojtást, hallgatást, szorongást látunk, és kibeszéletlen, megoldatlan traumák sokaságát. Tisztázatlan, de agyonhallgatott viszonyokat.

Valójában nem is igen maradt időm

arra, hogy mérlegeljem, rendben van-e ez így. A film végén épp csak egy pár perces szünetet tartottam, épp csak kiálltam az ablakba, amikor váratlanul átláttam a film teljes emelkedettségét, meggyőző erővel átgondolt szimbolikáját, sőt hepiendjét is. Mert ez a film végső soron nem is egy, hanem vagy fél tucat hepienddel operál, de visszafogottságába úgy csomagol be mindent, hogy

én ennyire elrejtett „boldog végkifejletet” nem is láttam még. Lassan esett le a tantusz – akkor viszont nagyot koppant.

Gregorius látszólag nem tesz semmi érdemlegeset,

mindössze beleszagol – azt is viszonylag távolról – mások, a hajdani portugál ifjak életébe, némiképp (talán) irigykedve rájuk, s ennyi. Miután megtud mindent, amit megtudhatott, visszaindul Svájcba. Az utolsó jelentben még elmondja, hogy van az ő szürke élete, de mások színesebb-kalandosabb életet élnek, s ezzel velünk is elhiteti: ennyi ez csak, s nem történt itt voltaképp semmi.

De ha jól megnézzük, látni fogjuk, hogy épp Gregorius az, aki elvarrja a képbe kerülő portugálok félbeszakadt, lebegő szálait. Egy hajdani konfliktus szereplői – melyben összekeveredik a szerelmi bonyodalom az ellenállás politikai kérdéseivel – évtizedekkel később sem tudják, kivel mi lett, s még az sem tisztázott, hogy a „mindenre emlékező lány” él-e még; egyáltalán, ki él, s ki nem, ki lett áruló, s ki nem?

Mindezeket Gregorius nyomozása teszi világossá a történet minden szereplője számára.

Ha a forradalmi helyzetben élő fiatalok sorsát nézzük, úgy tűnhet, valóban kalandos életet éltek; végeredményét tekintve azonban ezek az életek vajmi kevéssé hatékonyak; segítettek egy forradalmat, ugyanakkor maguk körül, sőt önmagukban is káoszt teremtettek;

egymás elárulásának, sőt megölésének lehetősége is ott volt közöttük; és e lehetőség puszta léte is tovább fertőzte békebeli létezésük minden óráját. Ez minden bizonnyal így is marad örökre, ha nem érkezik egy szürke svájci tanár, hogy a szálakat el- és összekösse, ezzel mintegy békét és feloldozást adva a történet még élő szereplőinek.

Végső soron a „hétköznapok kisembere” rendezi értelmes és értelmezhető rendszerbe a többiek életét.

Még erősebb üzenet az, hogy Gregoriust a kíváncsiság hajtja. Mindig többre és még többre kíváncsi; ez a hajtóerő viszi „műve” befejezéséig. Őszintén humanista szemlélet, ami azt mondja: forradalmi és köznapi alkat nincs hierarchikus viszonyban; a kettő együttállásából születik meg az éles és tiszta valóságkép.

Gregorius „hivatása”

semmivel sem alávalóbb, mint amilyen hivatás volt a fiatalok számára a forradalom előkészítése. Gregorius csöndes forradalmár, aki nem országot és népet szabadít fel, hanem embereket; az ő naiv, és köznapi kíváncsisága az, mely leveri az egyéni sorsok ajtajára rározsdált lakatokat; az ő oktondi kíváncsisága az, amely ablakot nyit olyan helyeken és életekben is, ahová a forradalom óta nem tódult be friss levegő.

Különösen szép, hogy ugyanilyen finomsággal, diszkréten, és köznapi hullámhosszon vezeti őt egy nő; az a szemésznő, akinél útja elején szemüveget csináltat; lépésről lépésre, ahogy Vergiliust vezette Beatrice az alvilágban.

És valóban: bizonyos értelemben az alvilágban járunk, hisz a központban egy rég halott, szép reményű író, majd orvos áll; de az alvilágban járunk abból a szempontból is, hogy az élők is félig holtak; zombik.

Abban a háromszögben, ahol az optikusnő (ez is brutálisan erős szimbólum! – az, aki a tisztánlátást visszaadja, ténylegesen is) Beatrice, a vezető szerepében van, a többiek a holtak és zombik szerepében, nagy kérdés, hogy a harmadik pólus, Gregorius, míg sorra járja a félholtakat, és érintésével (kérdéseivel) sorra élővé varázsolja őket, ő végül hová jut, s minek bizonyul?

Kulcsjelenet,

amikor az optikusnő új szemüveget ad Gregoriusra, majd azt mondja:

„Most egy darabig úgy érzi majd, hogy rosszabb. Pedig valójában jobb.”

Tökéletes metafora a változás, a változtatni akarás és tudás nehézségeiről.

A film legnagyobb kérdése az, hogy míg Gregorius másokat, mint megannyi Lázárt, kissé esetlen nyomozgatásával akaratlanul is feltámaszt, ő maga feltámad-e? Amikor az utolsó jelentben az optikusnő megkérdezi: „Miért nem marad itt?” – bennünk is megszületik a forradalmi drukk: „Maradj!” Mert a valódi kérdés az utolsó percben, a vasútállomáson valójában az: miután végig járta az alvilágot Gregorius, felismeri-e, hogy ő valójában Vergilius?

S ami ennél is égetőbb kérdés: ráismer-e az optikusnőben Beatricére?

---

P.S.: A film legszebb alakítása szerintem az optikusnőé. Az ő feladata csöndesnek, háttérbe húzódónak maradni, s ebből a háttérből küldeni olyan szerelmes pillantást, hogy bennünk ne maradjon semmiféle kétség. Nem használhat szavakat, hangsúlyokat, mozdulatokat, semmit, csak a szemét. Ennyire lelkes-szép, s ugyanakkor diszkrét és szelíd tekintet utoljára a Büszkeség és balítéletben láttam.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több film

még több esszé

Keresés

Írd be, mi érdekelne még!