Baryshnikov élő egyenesben ölte meg magát Bécsben

És ez nem túlzás. Olyat láttam, amit sosem akartam látni. Brutálisan. Ijesztően. Annyira ijesztően, hogy volt pár másodperc, amikor elkaptam a tekintetem.

Baryshnikov Facebook — Baryshnikov (Facebook)

Jordán Tamás szombathelyi előadásáról írva (ITT) szóba került, hogy a Győri Balett fénykorában rendszeresen látogattam az előadásokat, s ez nem múlt el nyomtalanul, hisz az idén tavasszal volt szerencsém látni a világ legnagyobb kortárs balett-táncosát Bécsben. Mikhail Baryshnikovot.

Korábban csak felületesen ismertem. A győri korszak után a balett szinte teljesen kiesett a látókörömből. Talán azért, mert amikor egy napon Markó Iván, a győri balett alapítója és vezéralakja – aki szintén ott volt egy időben a világ legjobbjai között

váratlanul és nyomtalanul eltűnt,

véget ért egy korszak. Bárki bármit mond, tetszik vagy sem, legyen bárki bármilyen véleménnyel Markóról, aznap egy korszak lezárult. Rapid módon, egyik óráról a másikra. Nemcsak az előadásaihoz volt szerencsém kamaszfejjel, de több alkalommal ott voltam beszélgetéseken is. Egyszer-egyszer még egészen szűkkörű beszélgetéseken is. Sokakat ismertem, a saját korosztályomból is, akik szintén jártak az előadásaira. Jól emlékszem arra, amikor jött a hír, hogy Markót nem találják. Egyszerűen eltűnt Győrből. Nem használtunk internetet, nem voltak mobiltelefonok, mégis futótűzként terjedt a hír. De ez egy másik, hosszú, bonyolult történet. A lényeg: miután a Markó-féle Győri Balett megszűnt, lezárult bennem is ez a sztori, és már nemigen foglalkoztam se a balettel, se táncszínházzal.

Ám idén tavasszal egy Baryshnikov-rajongó rávett, hogy elmenjek Bécsbe. Nem bántam meg.

A The Wall (Pink Floyd) album évfordulója kapcsán tegnap, a teljesség igénye nélkül végigvettem, mi minden szól az ellen, hogy bármit-bárkit valamiben a legjobbnak kiáltsunk ki. Mégis, ahogy tegnap a The Wallt kikiáltottam minden idők legjobb albumának, úgy a baletttáncosok esetében is megkockáztatható, hogy megjelöljük a legjobb táncost. Nem vagyok ezzel egyedül:

„Nehéz megvitatni, hogy vajon ki a legjobb színész, ki a legjobb író, ki a legszebb modell, de nagy valószínűséggel vitathatatlan, hogy a táncban nagyobb élő klasszikust nem találunk Mikhail Baryshnikovnál. Nurejev, Nyizsinszkij és Vasziljev mellett a balett valaha volt legnagyobb csillaga a 70 éves Baryshinikov, aki még néhány éve is bizonyította, hogy bár az évek telnek, a mozgása, a stílusa utánozhatatlan.” (Forrás).

Bécsben, a Baryshnikov-előadás után (Fotó: Centauri)

Barysnikov orosz szülők gyermekeként Rigában született. Tanulmányait a rigai balettintézetben kezdte. 15 éves korában került Leningrádba, ahol három év múlva, 18 évesen már a Kirov Balett szólótáncosa lett. 1974-ben emigrált az Amerikai Egyesült Államokba. Táncolt a világ legismertebb balett társulataiban. 1979–80 között New York város Balett Társulatának magántáncosa volt.
1980–89 között az Amerikai Balett Színház művészeti vezetőjeként dolgozott.
1990–2002 között az M. Moris balett-társaság balettmestere (White Oak Dance Project)
Balettművészi tevékenysége mellett 1980 óta különböző amerikai tévétársaságok műsorvezetője, szerepelt filmekben, és rendezett a Broadway-n. (Forrás)

Néhol jegyzik színészként is, különösen nagy ismertséget hozott számára a Szex és New York, de nekem színészként jóval kevésbé érdekes, mint táncosként. Nem mintha a színészi teljesítményekre kevésbé volnék fogékony, csak épp Baryshnikov százszor jobb táncos, mint amennyire jó színész.

Talán ez okozott egy kis fennakadást nálam a tavasszal látott bécsi előadáson is, a Brodsky/Baryshnikov című produkció láttán.

Januárban Bostonban, februárban pedig Chicagóban mutatták be a darabot, mely Baryshnikov és a Nobel-díjas orosz költő, Joseph Brodsky régi barátságára épül, az ötlet pedig a Rigai Nemzeti Színház művészeti igazgatóját, Alvis Hermanist dicséri. Ez egy kicsit olyan, mint amikor Jordán Tamás egész este József Attilát szaval, vagy amikor előadja a Szabad ölteletek jegyzékét, csak épp Jordán nem ismerte személyesen József Attilát. Baryshnikov viszont igen közeli barátja volt Brodskynak. Az előadás pikantériája, hogy Baryshnikov sokáig azért nem állt kötélnek, mert úgy gondolta, hajdani barátja, Brodsky is ellenezné, hisz ő nem szerette a színházat, s fennen hirdette, hogy sosem jár előadásokra. Végül a darabot mégis színpadra állították, és én is megnézhettem Bécsben.

Sajnos nem olvastam az előadás előtt azt a Baryshnikov-nyilatkozatot, amiben azt mondta:

“A Brodsky/Baryshnikov semmilyen értelemben nem táncelőadás. Ha valaki azt hiszi, hogy táncolni fogok benne, az csalódni fog, úgyhogy jobb, ha visszaviszi a jegyét a pénztárba. Ettől függetlenül remélem, hogy más módon örömet okoz majd az előadás”

Pontosan tudtam, mire megyek – amennyiben bármely előadás esetében pontosan tudhatjuk – mégis a táncost akartam látni. Talán hiba volt. Nem szeretnék tipikus kritikussá válni. Ugyanakkor azt sem titkolhatom, hogy kicsit csalódtam. Nagyon tipikus művész-színházat láttam; olyat, amely sok szempontból a rajongók imádata miatt működik. Még érthetőbben:

a színész személye, ez esetben Baryshnikov nimbusza hitelesít minden mozzanatot, nem pedig az adott percben leadott teljesítmény, nem az adott pillanat meggyőző ereje.

És mintha a hetven éves Baryshnikov épített is volna erre, és persze a nagy barát, Brodsky verseire. Ami önmagában nem baj. Ám könnyen lehet, hogy az előítéletességem dolgozott, régi, rossz, színházi tapasztalatok motívumai köszöntek vissza, s ettől meginogtam.

A közönség jelentős része szemmel láthatóan (és hallhatóan) orosz volt. Barysnikov is oroszul szavalt, dünnyögött, mormogott, tépelődött, míg egy nagy kivetítőn német feliratozás ment. Ezzel együtt is az előadás egy részét nem értettem. Ez nem kis gond, valljuk be. És kicsit túlspannoltam magamat.

Napokig készültem erre a találkozásra. Minden létezőt elolvastam, megnéztem, volt, amit többször is – s emiatt rettentő magasra került a léc.

Baryshnikov Liza Minellivel 1980-ban (Forrás)

Amit egy negyven vagy ötven éves Barysnikov valóban és szó szerint, lazán megugrott volna. Az alapvető hiba abban volt – így látom ezt most is –, hogy mozgást akartam látni. Bármiféle mozgást. Azt, amiben ez az ember annyira zseniális.

Az előadás viszont épp egyfajta rezignált beletörődömségre épült. Mindezt elmondani, rossz kritikusi attitűd mégis. Kis híján belecsúszok abba a felülről szemlélő, felülről-kívülről megmondó szemléletmódba, amit oly nagyon nem szeretek,

mikor a valóság az, hogy volt pár perc, ami kitörölhetetlenül égett be a retinámba.

És ez nem túlzás. Olyat láttam, amit sosem akartam látni. Brutálisan. Ijesztően. Annyira ijesztően, hogy volt pár másodperc, amikor elkaptam a tekintetem. Az előadás utolsó harmadában van egy jelenet, amikor Baryshnikov haldokol. Agonizál. Nem táncol, belefeszül egy keretbe, s ott vonaglik. De nem is vonaglás az, hanem valamiféle torzulás. Ha vad és kegyetlen fantáziával elképzeljük, hogyan vergődhet egy haldokló teste, ezt a képet köbre emeljük azzal a szadizmussal, ami csak a legérzéketlenebb pszichopaták sajátja, majd az egészet felszorozzuk ezerrel, kábé akkor jön ki az, amit ott Baryshnikov előadott. Halálfélelmem támadt. Soha el nem múló irtózatom a haláltól. Soha el nem múló megalázottságom, mert egyszer nekem is ezen kell átesnem. Borzasztó volt.

Ennél zseniálisabb pillanatot én még nem láttam. Ez a pali megölte a testét, ott a színen, előttünk, teljesen. Megölte magát élő egyenesben.

Lehetetlen megmondani, ki a legjobb színész, ki a legjobb festő, ki a legjobb író. Baryshnikov nyelve a test. Ő azt beszéli felsőfokon. De ha Baryshnikov nyelve az irodalom, akkor újabb műfajban hírdethetnénk abszolút győztest, s azt mondhatnánk: Baryshnikovnál nagyobb író a földkerekén nincs.

| Ezt a cikket 2019-ben írtam. Tegnap volt Baryshnikov 75 éves. Ezzel a cikkel köszöntjük őt. |

Borítókép: Centauri

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

Kérj tőlünk hírlevelet!