Olvasói kérésre az elsők között hozom át a régi oldalról ezt a cikket egy Jordán Tamás előadásról.
Jordán Tamás nem akárki. Ő volt már József Attila is. Nem eljátszotta. Ő volt az. Ráadásul a legsötétebb óráiban.
EGY SZÍNDARABRÓL – MÁRTON PARTJELZŐ FÁZIK – SZOMBATHELY, WEÖRES SÁNDOR SZÍNHÁZ (2019.11.17.)
Szereplők: Jordán Tamás, Szerémi Zoltán,
Bálint Éva, Trokán Péter, Horváth Ákos.
Díszlet: Valló Péter.
Jelmez: Benedek Mari.
Dramaturg: Duró Győző.
Zeneszerző: Melis László.
Zenei szerkesztő: Termes Rita.
Súgó: Zsohár Amália.
Ügyelő: Bors Gyula.
Rendezőasszisztens: Kovács Nóra.
Rendező: Valló Péter.
Viszonylag keveset járok színházba, ez az én nagy bűnöm, de azon túl, hogy lehetetlen ott lenni az íróasztalnál egy regény írásában, a birtokon kaszálásban, a vadonban és fotózásban, és ugyanakkor színházban meg moziban is, ezentúl van egy másik ok is. Nehezen hiszek a színháznak. Igaz, a filmeknek se hiszek könnyen. Ami a legrosszabb, a regényeknek se hiszek – illetve csak kivételes esetekben. De ebben a mezőnyben a színház áll a legrosszabbul nálam. Nem egészen tiszta előttem se, miért. Lelombozóan sok a kifogásom. Általában a túljátszottság, a manír zavar a legjobban. A harsánykodás. Hogy az első perctől az utolsóig a színészeket látom. Amint dolgoznak, és mindvégig színésznek gondolják magukat. Legyen szó bármely szerepről, bármilyen karakterről, valamiként önmagukat hozzák. Minden alkalommal azt játszák el, hogy ők színészek, estéről estére. Gyakran láttam azt is, hogy a rajongóknak ez bőven elég, talán épp ezt várják el, én viszont nem. Azt akarom, amit egy filmtől és egy könyvtől is akarok; hogy megfeledkezzem a színészről, az íróról, a rendezőről, és végre elhiggyem: ez az ember itt, épp meghal előttem. Ha mágus van a színpadon, rettegjek, és ne menthessem azzal ezt a rettegést, hogy a mágus csak egy színész. Legalább tartson bizonytalanságban. Ne lehessek egészen biztos abban, hogy nem varázsol és nem ront meg másokat holnap is, otthon, utcán, civilben.
Talán bennem van a hiba. Nem jó velem filmet nézni. Nem jó velem a moziban. Színházban a legrosszabb velem. De tudjátok, kinek a legrosszabb? Nekem.
Éhezem és szomjazom a mágusokba vetett vak hitet. Kell nekem, nagyon kell, hogy valaki mágusként és szolgaként, egy Csehov darabban éppúgy, mint egy posztmodernben, elhitesse velem, hogy ő pont olyan, ő ott, épp előttem, akkor, azon az estén, abban az órában, az óra minden rohadt percében önazonos, ő Hamlet, valóban ő a gyilkos vagy az áldozat, s azért nem lát engem, csak azért nem döf le engem is, mert valamiféle téridőkapun át leshetek be oda; abba a téridő helyszínbe, amit színpadnak mondanak; egy párhuzamos valóságba.
Kevesen vannak színészek és rendezők téridőkapuk. Téridőgépek. De Jordán Tamás mindig az volt. Az én generációm meghatározó élménye a Szabad ötletek jegyzéke az ő előadásában, amint az előadást övező vita is. A József Attila-kultusz kellős közepén. Egy helyen azt mondta Jordán, hogy amikor először olvasta, úgy érezte, József Attila megfogta a kezét. Épp ez az, amire vágyom a nézőtéren. Érezzem, hogy most megragadott egy kéz. Bátran, erősen, magabiztosan, a mellkasomba nyúl és ott túr egy hosszú kéz, bennem valaki.
Jordán Tamást azon kevesek között tartom számon, akik erre képesek. Akik a színpadon többek, mint a büfében. Jordán Tamás nem akárki. Ő volt már József Attila is. Nem eljátszotta. Ő volt az. Ráadásul a legsötétebb óráiban.
De sosem láttam őt színpadon. Tegnap este ennek is eljött az ideje, és persze féltem. Kicsit csak, de azért féltem. Azzal bíztattam magamat, hogy a színészek jelentősen különböznek a zenészektől. Sok zenész hamar túljut a zeniten, hogy aztán még évtizedekig játsszon a saját árnyékában. A nagy színészeknél ez hál istennek ritkább – gondoltam a büfében. Ők inkább – legalábbis a java – beérnek, megnemesülnek, végleg magabiztosak lesznek, a szó legnemesebb értelmében rutinosak, nem egyszerűen mesterségüknek, hanem a metamorfózisnak is nagymesterei.
Ez az első, amit a szombathelyi színház „Márton partjelző fázik” című előadásáról mondhatok: Jordán Tamás tovább nemesedett, és pár méterre tőle pontosan azt érezni, amit annak idején megannyi tévés szavalatánál vagy a Szabad ötletek jegyzékénél. Boldogság. Hogy nincs csalódás.
Nincs ereszkedés, alászállás, és míg a test megállíthatatlanul süllyed egy idő után, az elme útja nem feltétlenül ez; a test gyors süllyedésével párhuzamosan és azzal ellentétben a psziché a csúcs felé tarthat mindvégig.
Ördögi-angyali ellentét ez a színpadon. Látni egy embert, egy nagy színészt pályája utolsó negyedében, amint munkájával a psziché uralmát hírdeti, épp egy olyan szerepben, amely a psziché kitettségét, védtelenségét, és satnyulásra való hajlamát tárja elénk. Ez nehezebb, mint átkelni a tűfokán. Mutasd magad szegénynek, mikor kőgazdag vagy. Ne is mutasd, ne játszd, legyél az! Csóró, míg a hátországod hét nagy birodalom.
Nem vagyok színikritikus. Sőt, tegnap este író sem voltam. Megtörtént, amire vágytam: senki lettem. Csak egy elme, csak egy védtelen lélek, melyre egy másik sors minden fanyarsága, humora (!), nyomorúsága rávetül.
Némi szabadsággal mentem be a színházba, de korlátolt volt a szabadságom. Félelmek és averziók korlátozták, hol oktalanul, hol joggal, de szabadon jöttem ki. Féktelen szabadsággal és félelemmel. De az a félelem már nem a gúzsba kötő félelem, nem az oktalan gyanakvás, hanem az okos és mélybe szakadó félsz: csak nehogy olyanná váljak, mint Márton partjelző. Csak nehogy elkövessek az ő hibáiból egyet is. Nehogy magánmitológiákba csomagoljam én is kisebb-nagyobb kudarcaimat. Nehogy olyanokkal vegyem körbe magamat, akik szintén zsákutcába jutottak. Nehogy Márton partjelzővé váljak, csak nehogy egyszer én is ugyanúgy fázzak.
Ez az a félelem, ami szabaddá tesz.
Ez az, amire szükségem van. Nem a gyanakvás, nem az attól való félelem, hogy valaki megérinthet, hozzám nyúlhat, szóval, tettel, mulasztással, belekotorhat a mitológiámba, akár a sorsomba is, hanem az a félelem, ami tisztán mutatja fel, nekem sincs egy jó és helyes, értelmes és felfelé ívelő életre biztosításom; nekem se jár a tiszta tudat alanyi jogon; ijedten gondolok arra, hogy van, amit én is, van amit már most is folyton ismételgetek.
Ez a félelem tesz szabaddá, nem a kényelem.
Ritka az olyan félelem, amit meg kell köszönnünk annak, aki ránk ijeszt.
De a tegnapi estét nehezen csituló remegéssel a szám sarkában: köszönöm.
De jó, hogy pont ma, Jordán Tamás nyolcvanadik(!) születésnapján újra előkerült ez a poszt. Lenyűgöz, amióta láttam József Attilát mondani. Igen, ő, József Attila, amikor verseit mondja, és ebben a darabban is annyira megrendítő, az elesett ember szerepében. Volt szerencsém látni a Színház tv-ben a covid – zárlat idején.
Basszus, bevallom, kiment a fejemből, hogy épp ma van a születésnapja!
Köszönöm, Cen’!
Szuperek vagytok!
Nagyon örülök, hogy így találod! És üdv neked is az új felületen!
Szia! Köszönöm én is a többes szám által sugallt, megelőlegezett dicséretet! 🙂