Eldőlt: ott leszek áprilisban Roger Waters búcsúkoncertjén.

Hála érte. Tudja, akinek tudnia kell.

Függőben volt ez a dolog. Először 2002. június 15-én voltam Roger Watersen a Kisstadionban. Ma is élénken emlékszem rá, és minthogy idén is ott leszek, írok még erről az emlékemről. Igen, eddig is viszonylag sokszor jöttem a Pink Floyddal, ezután még többször fogok. El lehet dönteni majd, hogy ez jó-e.

Szeretem, ha valami egyértelműen jó. Minden híreszteléssel szemben van ilyen.

Épp a héten lett a Dark side of the Moon 50 éves. A Pink Floyd fényesen állja az idők próbáit. Mindig is jó volt, kimagasló, valami magától értetődően univerzális és megkérdőjelezhetetlen. Persze, tudom, mindent meg lehet kérdőjelezni – ezt kellene mondanom. De nem, nem mindent. Tetszik vagy sem. Ez a folytonos relativizálás, akár az ízlésekre és pofonokra való permanens hivatkozás is csak egy posztmodern nyavalya, a félreértelmezett, még inkább a félrevitt, túltolt individualizmus kinövése. Nem akarom én ezt visszanyesni, csak rögzítem, egyébként pedig bárki növessze az egóját a kényszeres kritizálás irányába, hajrá, lelke rajta, éljen így, meg egy ilyen világban. Ha neki így a legjobb, bár kötve hiszem, hogy ez volna a legjobb.

Sok embert ismertem, akik nem voltak „floydosok”, sosem hallgatták, nem szerették, mást hallgattak, mást szerettek, de olyannal még nem találkoztam – talán az én hibám? –, aki megkérdőjelezte volna a Pink Floyd státuszát; azt a státuszt, amit betölt a zeneiparban, a progresszióban, sőt az egyetemes kultúrában.

Ennek az elvitathatatlan teljesítménynek az egyik főmotorja kétség kívül Roger Waters, aki az idén 79 éves, de jól tartja magát, és letol még egy koncertturnét.

Azzal viccelődik, hogy ez lesz az „utolsó Hurrá” meg az első búcsúkoncert. De abból, amit erre-arra látni, hallani, olvasni, úgy tűnik, többet nem lép már fel. Talán érthető is, ha valaki túl a nyolcvanon, nem akar már színpadra állni, és nem akar mozgatni egy akkora gépezetet, mint amekkora gépezet egy Waters-koncertet kísér.

Másodszor Waters The Wall turnéján jártam, 2013. augusztus 25-én a Puskás Arénában, ahol akkor a világ legnagyobb színpadát rakták össze. Hogy jól értsük: a valaha felépített színpadok legnagyobbikát rakták össze Budapesten. A stadion mögött alsó hangon is minimum 160 tök egyforma, fekete-kék színű kamion parkolt. Erről is beszámolok majd. Néhány felvételt is készítettem akkor. Szóval:

a Pink Floyd régen is hírhedt volt arról, hogy irgalmatlan színpadtechnikát mozgat,

és ez mára sem változott, akkor sem, ha „csak” Roger Waters lép fel. Ekkora produkció esetén nyilván százak dolgoznak azon, hogy minden klappoljon – klappol is mindig minden, én még nem hallottam gerjedést, de olyat se, hogy a hangzás ne lett volna tökéletes –, ám Waters erős akaratú, irányító, ellenőrző, maximalista alkat (privátban talán nehéz is lehet vele), így ezeket a megakoncerteket is minden valószínűség szerint a lehetőségekhez mérten igyekszik kontrollálni. Elképzelni sem lehet, mekkora feladat egy ekkora turné tökéletes összehangolása. Erre most még talán képes, ezt talán most még akarja, de érthető, ha nyolcvan fölött nem akaródzik már mindez.

Na és azzal is szembe kell nézni, hogy egy nyolcvan éves ember már nem tervezhet semmit olyan magabiztosan, mint korábban.

Olyan magabiztosan, olyan rezzenetlen kézzel és megfellebbezhetetlen erővel, ahogyan Roger Waters tervezett és tett egész életében. Így könnyen lehet, hogy valóban ez lesz az utolsó alkalom, hogy élőben lássuk őt.

Kiváltképp nagy örömöm – ezért is fájt volna, ha kimarad az idei koncert –, hogy olyanokkal mehetek, akik csak szegről-végről ismerik a Floydot. Míg számomra ez az utolsó alkalom, számukra ez egyúttal az első és utolsó. Félelmetes kimondani, annál is inkább, mert némi idő elteltével ez mindannyiunk sorsa, de tíz év múlva minden valószínűség szerint Roger Watersről már múlt időben beszélünk majd. De az is biztos, hogy beszélünk róla. Vannak emberek, akik április után, tíz év múlva és húsz év múlva, ha Pink Floydot hallanak, olvasnak róla, ha szóba kerül az asztalnál vagy egy borozáson, azt mondhatják majd: „Ott voltam 2023-ban a búcsúturnén.”

Kevés esemény van, amiről nem szabad lemaradni.

Sokkal több dolgot kihagyhatunk, mint gondolnánk, de a Waters-koncert nem épp ilyen. Nekem talán, minthogy ott voltam a Kisstadionban és a Puskás Arénában is, de olyannak, aki még sosem látta élőben, csak azt tanácsolhatom, menjen el. Már ha kap még jegyet egyáltalán.

Szóval – el sem hiszem – ott leszek. Ez eldőlt. Épp ezért, főként áprilisban, sok Floyd-cikkel jövök, ha az ég is úgy akarja. Addig is teszem a dolgom, jön hamarosan a tavasz, meglátjuk, mit produkálnak a birtokon a mézelő zónáim, hogyan érkeznek vissza a vonuló madarak, mire jutunk ezzel a weboldallal, mire jutok a könyvekkel, hogy s mint alakulnak a megjelenések 2023-ban, de bárhogy legyen is, ettől kezdve minden nap egy újabb lépés április 24. felé. Április 24-ig kevésbé fáj az idő múlása.

Ahogy fogynak az életemből a napok, úgy közeledek Roger Waters búcsúztatásához is.

Életünk és életidőnk soványodásának értelmet adni: ez a legnehezebb feladat. S mennél előrébb haladunk, annál nehezebb. Nem állítom, hogy egy ilyen koncert megoldja ezt az elháríthatatlan ontológiai problémánkat, de időlegesen zárójelbe teheti.

Borítókép: Az első Roger Waters koncertjegyem | keretezve