Továbbra is szeretem a feldolgozásokat, azt meg főként, ha a szerző önmaga dolgozza át egykori dalát. Nem véletlenül népszerűek a jól sikerült koncertfelvételek, ahol a régi dalokat sokszor hallhatjuk új köntösben. Most nem várt szerzőtől találtam egy felfrissített darabot. És a változás iránya is váratlan. Valamelyik reggel már áthoztam az új oldalra a karantén időszak alatt sokat hallgatott, kicsit agydurrantós Moby-számot.
Ebben a zenében a dinamikussága mellett egyfajta durvaság tetszett, ahogy keményen beindulnak a dolgok, amolyan „hadd szóljon, toljuk!” – szellemben. Nos, egy évvel ezelőtt Moby – akiről most tudtam csak meg, hogy a Moby művésznév – átdolgozta ezt a darabot, és épp azt a karcosságot, azt az erőt vette ki belőle – de szinte teljesen! –, ami 2020|21-ben oly sokszor repített a klaviatúra elé, ami oly sokszor tartott ébren a hosszú éjjeleken. Azt hiszem, távolról, látatlanban, „hallatlanul” erre mondhatnám:
Ez a kiherélés minősített esete. De nem.
Ahol a régi verzió a legdinamikusabb, és legpatetikusabb volt, ott egészen halkra finomította. Nem szabadulok a kísértéstől, hogy ez az ember az utóbbi években átmehetett valamin, ami miatt ennyire „enerváltra” faragta a számot, ami – lássunk csodát! – ettől semmivel sem lett rosszabb. Moby, mint figura is megtetszett nekem az utóbbi pár évben. Puritán jelenség, és ez rokonszenves. Olyan, amilyen. Nincs úgymond megcsinálva. Olyan, aki bármikor állhatna mögöttem a húspultnál a sorban, észre se venném. Ez az első, amire gondoltam: nem akar művésznek látszani. És ez üdítő kivétel, amikor annyian szeretnének fényévekről is művésznek tűnni. Az első tehát, amit Mobyval kapcsolatban kimondtam magamnak hajnalban.
Ne te akarj művészi lenni. Amit csinálsz, az legyen művészi.
Ezt üzenném azoknak is, akiket nem tudok nem gyanakvással szemlélni, amikor magukra aggatják a „művészembernek” tulajdonított attribútumokat. Mindenek közül a legneccesebb az a bizonyos sál. A „sálas művészek”, na ők azok, akiket hatszor is felülvizsgálok, mielőtt aláírnám a státuszukat.
Eszembe jut Johnny Cash is. Tőle is hoztam már egy sötét darabot a Darksite-on. Megrendítő, amint egy hajdanán vad és sármos férfi vénséges öregemberként énekel; ahogy a reszketeg öregember elsiratja ifjúkori önmagát – mintha a fiatalon elhunyt fiát siratná. Mintha az idős ember számára hajdani önmaga, mint édesgyermeke tűnne föl.
Mintha itt is ilyesmiről volna szó. Moby arca is mennyit változott! Vajon tényleg történt vele valami? Vagy csak múlik az idő, mindannyiunk közös ideje és Moby személyes életideje, és életereje is múlik, és ez csalhatatlanul mutatkozik meg abban, ahogy a kirobbanó tettvágyat, erőt és rock and rollt felváltja egyfajta megadás; amikor az ember már látja: az idő végessége elől lassan nincs már hová hátrálnia; és lassan, de biztosan, elfogy minden út;
amikor lassan, de biztosan megérti, amin eddig járt, arról nem fordulhat vissza;
megérti: bármit választott, bárhogy élt is, mindvégig volt egy, egyetlen egy út, amiről nem térhetünk le, „ami akkor is visz, ha nem akarod”, és ez az egyetlen olyan út is, ahonnan nem fordulhatunk vissza. Talán baj sem volna ezzel, ha nem tudnánk azt is, hogy bár ez az egyetlen olyan út, amely kizárólag egy irányba vezet, ugyanakkor pontosan olyan, mint bármelyik ösvény, bármelyik sztráda, makadám vagy horhos: egyszer, valahol holt biztosan vége.
Borítókép: Pixabay
Nagyon szép, – a méltatás is!
Köszönöm.
Nem tudom, ki találta ki, hogy zenével induljon a nap, és zenével legyen vége, de szerintem nagy ötlet volt! Már reggel kíváncsian jövök az oldalra: vajon milyen zenét találok itt, és ugyanez van este is.
Ez az újítás nekem nagyon bejött. 🙂 Remélem, győzitek zenével még sokáig!
Moby 2017-ben kiadott egy könyvet – a memoárját -, ami elég zajos fogadtatásra talált. Nem állítom, hogy ez lehet a változásának az oka, mert nem tudom, csak úgy elgondolkodtam…
Nem is annyira új ez, csak nem ilyen formában ment, de sokáig, a régi honlapon, mindig volt reggeli meg esti zene. Örülünk, hogy bejön, tartjuk is ezt a rendet.
Arra már nem emlékeztem, de erre biztosan fogok!
🙂 🙂