Amiből írni is megtanulhatunk | Tarantino kultfilmje: a Ponyvaregény

ponyvaregény 3

Ha van olyan film, amit egy kreatív írás kurzuson bevetnék, akkor a Ponyvaregény az. Épp egy gengszterfilmet? Épp egy olyan filmet, ami még címében is a ponyvára utal? Mi köze ennek az irodalomhoz, főként mi köze a szépirodalomhoz? Tarantino műve épp attól lett kultfilm, amitől egy regény is jó.

A Ponyvaregény meghökkentő, számos ponton abszurd és bizarr gengszter sztori. Úgy tűnhet, hogy mint oly sok Tarantino film esetén, a Ponyvaregény legfőbb erénye is ez: mielőtt kényelmesen hátra dőlnénk, mindig jön valami mellbevágó. Tarantino fantáziája kifogyhatatlan, nem ritkán beteges is. Ez önmagában azonban édeskevés.

A Ponyvaregény olyan eszközöket vonultat fel, észvesztő vérprofizmussal, melyekre egy regényírónak is égető szüksége van. Nehezen megoldható problémákat old meg játszi könnyedséggel snittről snittre, hibátlanul.

Gőzöm sincs, hányszor láttam. Nem emlékszem, mikor láttam először. De most is hideglelős csodálat jár át. Ráadásul Tarantino a kegyetlenség határát súroló tudatossággal alakít ki a filmjeiben minden mozzanatot (ugyanez a tudatosság tetten érhető más alkotóknál is, festőknél és zenészeknél egyaránt, szinte mindenkinél, aki a szakmája és művészete teljes tudatában és birtokában mozog). Miután százszor győződtem meg róla, hogy

Tarantino nemcsak kultfilmet alkotott, hanem voltaképp egyfajta képes-kézikönyvet arról, hogyan készítsünk filmet és hogyan írjunk regényt,

egy jóval későbbi filmjénél, a Kutyaszorítóban nézése közben rájöttem, hogy ott már nyíltan beszél erről. Egy zsarut oktatnak arra, hogyan épüljön be bűnözői körökbe. Hogyan meséljen el sztorikat úgy, hogy azok hitelesnek tűnjenek. A jelenet tökéletes leírása annak, amit Tarantino maga is alkalmaz, és annak is, amit egy regényírónak is tudnia kell.

Végtére is az író feladata se sokban különbözik ettől, az írónak is be kell épülnie, méghozzá az olvasó tudatába.

A Kutyaszorítóban-t nézve nem kis megelégedettség lett úrrá rajtam: igen, pont erről van szó. Jól gondoltam, Tarantino épp ezt csinálja. Professzionálisan alkalmazott, nagyon tudatosan használt eszközökkel beépül a tudatunkba. Számos feladatot old meg e beépülés érdekében. Vegyünk sorra párat, a teljesség igénye nélkül.

ELSŐ FELADAT

Tartsuk ébren a nézőt, tüzdeljük meg a sztorit úgynevezett váratlan fordulatokkal. Ezt sokan próbálják, szinte mindig rosszul. Ide ritmusérzék kell, és ami még fontosabb, képzelőerő. Tarantino szerint, ha már váratlan fordulatokkal dolgozunk, legyenek ezek egészen meghökkentőek.


MÁSODIK (NEM KIS) PROBLÉMA

Kilódítani a cselekményt a rendes kerékvágásból talán nem is oly nehéz, elvileg elég mondani-mutatni bármit, ami nem odaillő. De akkor ez a „meghökkentés” miért vérzik el oly gyakran? Mert ez a bizonyos „bármi” csak akkor működik, ha a néző „beveszi”. Pokoli paradoxonnal találja szembe magát ilyenkor a rendező vagy a szerző. Ha kevéssé meghökkentő, akkor könnyen lehet, hogy be sem tölti eredeti funkcióját, vagyis nem billenti ki a nézőt, és az érdeklődést sem fokozza. Ha meg túl erős, akkor nehezen válik hihetővé.

Itt jön a legnagyobb trükk: a kidolgozás.

Az abszurd, a bizarr olyan hiteles és részletes kidolgozása, ami szinte lehetetlenné teszi az elutasítását.

Ha azt mondom: “Ma is kizuhant egy ember az emeletünkről” – kevéssé hihető. De ha azt mondom: “Nem elég, hogy tegnap kiugrott Kahid úr, akivel múlt hét kedden még együtt pergettünk domolykóra, fogott is két szép példányt egy vízre hajló rekettyefűz alól, s akkor úgy tűnt, nincs semmi gond, nem elég, hogy érthető okokból még aznap kiugrott, ugyanazon az ablakon a felesége is, aki élt és halt, ez esetben szó szerint, Kahid úrért, de hogy ma is kiugorjon valaki az emeletünkről, az már sok, itt valami rohadtul nem stimmel, nyugtalanító ez, olyannyira, hogy bár jól vagyok, nem gondolnám, hogy szar az élet, vagy konkrétan az én életem szar, nem nyitok ma ablakot.” Ez már hihetőbb valamivel.

HARMADIK PROBLÉMA

Nem operálhatunk megszakítás nélkül bizarr jelenetekkel, nem vághatjuk mellbe a nézőt minden percben, mert igen hamar hanyatt esik, ha meg hanyatt esik, ott hagy minket. De hogyan tartsuk ébren az érdeklődést hétköznapi helyzetekben? Egyszerű a megoldás: párbeszédekkel.


NEGYEDIK PROBLÉMA

Jó, legyenek klassz párbeszédek, de mitől jó és izgalmas egy párbeszéd? Mi tartja életben? Két dolog is. A helyzetkomikum vagy tragikum, hisz egy erős helyzetben – abszurd és mellbevágó események után ez szinte adott – a szereplők nem akárhogy, és nem akármiről beszélgetnek. De mi van azokkal, akik egyszerűen csak vacsoráznak?

Hisz az emberek néha vacsoráznak! Ha úgy teszünk, mintha nem vacsoráznának, megkérdőjelezhető a hitelességünk. Hát akkor muszáj enniük. Sőt, mintha Tarantino olvasta volna John Brain kezdő íróknak szánt kézikönyvét, ahol többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy szereplőink elvileg vécére is járnak. És valóban, a Ponyvaregényből nem marad el a „klotyó-jelenet” sem.


De vissza az eredeti problémára: Mitől lesz érdekes egy párbeszéd, ha két ember egyszerűen csak vacsorázik? Alapvetően ez is egyszerű, bár sok film és regény nem ismeri fel ezt. A kulcsszó: karakterek.

Átgondolt, hiteles karakterek kellenek.

Voltaképp bármely párbeszéd érdekes, ha a beszélgetők valóban „valakik”. A néző szeret kukkolni, akkor is, ha nem Einstein vagy Al Capone beszél, a lényeg az, hogy hallgatózhasson; ez viszont klisékkel nem működik, csak karakterekkel.


ÖTÖDIK PROBLÉMA

De honnan vegyünk karaktereket? Ehhez talán kell egy kis skizofrénia, vagy túlfűtött képzelőerő, színészi hajlam, döntse el mindenki, melyik. Egy biztos: bármilyen magabiztosan és meggyőző erővel ontja Tarantino a karaktereket, még mindig van egy gond: ezeket meg kell jeleníteni.

De Tarantino egy agysebész rezzenéstelen kezével vágja ki a hollywoodi felhozatalból azokat a szíveket – színészeket, akik épp a Ponyvaregénybe kellenek, a színészek pedig olyan meggyőzően helyezkednek e karakterekbe, mintha nem a szerepük, hanem a civil életük volna „blöff”.


De mire a sok remekül bevetett eszköz, ha az egész végül is csak egy ponyva, egy gengszter sztori? Csakhogy a Ponyvaregény ennél sokkal több. Például: ha készült igazán jó film a pillangóhatásról, akkor az nem a Pillangóhatás című film, hanem a Ponyvaregény. Hab a tortán, hogy Tarantino a zenei hátteret is hibátlanul gründolja; épp olyan magabiztosan, ahogy a színészeket válogatta.


Nem véletlen, hogy a Ponyvaregényből szülte mémeknek se szeri se száma. Általában épp azok a rövid jelenetek váltak népszerűvé, melyek a fenti eszközöket egyszerre használják. Ilyen mémhez én is nyúltam már.


Nem akármilyen teljesítmény – főként a filmek világában – olyat alkotni, ami negyedszázad után sem poros; amit ennyi idő után is élvezet elővenni; ajánlom is jó szívvel minden mozirajongónak és minden regényírónak.

Ne azt nézzétek a 25 éves évforduló alkalmából – ahogy azt az egyik videocsatornán láttam –, mennyit öregedett Tarantino és a színészek! Nem számít. Ebben az esetben is igazat kell adni a görögöknek: „Kétszer halsz meg. Egyszer, amikor eltemetnek. Másodszor, amikor utoljára mondják ki a neved.” Ezek a nevek forogni fognak bőven a haláluk után is. Ha másért nem, hát a Ponyvaregény miatt.

Borítókép forrása: Wikimédia

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kedves olvasó, ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’   

még több film

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Oscar-díj 2024 | Íme, a nyertesek!

Az Oppenheimer kapta a legjobb film díját a helyi idő szerint vasárnap este Los Angelesben megrendezett 96. Oscar-gálán, amelyen Mihalek Zsuzsa…Tovább

még több irodalom

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Az igazság a vérnyúlról

Kinek hagyott volna ökör nyomot a retináján az a jelenet a Gyalog galoppból, amikor egy ártalmatlannak tűnő, aprócska, ám annál vérszomjasabb nyuszi futamítja meg a…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük