Ma sem szeretem, ha annyi étel készül csak, hogy porciózni kell. Jobban bírom az éhezést, a monotonitást, szívesebben eszem ugyanazt napokig, minthogy valami ripsz-ropsz elfogyjon.
Miután felbátorodtam sütés-főzés ügyben, arra gondolva, hogy egyenesági ősöm Misztótfalusi Kis Miklós (aki kiadta az első magyar nyelvű szakácskönyvet),
először is hadd gyónjak. Jól főzök, azt mondják, de ami fontosabb, bárkinek főzök is, kétszer-háromszor szednek, még a „kákabélűek” is; az sem példátlan, hogy vegák elcsábulnak egy húsételre vagy fogyózók a tervezettnél kétszer-háromszor több palacsintát tolnak be. Ahogy azt a múlt héten írtam, van pár saját receptem, és ezekre büszke vagyok,
ugyanakkor erős fogyatékosságom, hogy szűk a repertoár.
Ez – azt hiszem – egy hagyományos értelemben vett, s nem igazán kedvező, férfivonás. Persze, a férfiak jelentős része egyáltalán nem főz, de ez nem mentség semmire.
Számos alkalommal határoztam el, hogy változatosabban főzök majd, de hogy erre csak ad hoc került sor, annak az az oka, hogy nem szakítok rá időt. Általában elborít a munka, az udvari meló vagy egy regényírás, és ilyenkor átmegyek biztonsági játékosba. Olyat készítek, ami ezerszer is bejött, nemcsak, mert ízletes, hanem mert vitalizál; olyat, amitől jobban érzem magam; és amiből elkészíthetek 2-3 napra elég adagot. Regényírás során ez komoly előny. Meleget ehetek, mégsem kell a tűzhelyhez állnom. Ha valaki azt hinné, arra azért csak lehetne időt szakítani, talán igaza van, de én, ha dolgozom, akkor dolgozom, napi 10, néha 18 órát is, egyhuzamban, heteken vagy akár hónapokon át is. Ilyenkor minden percre szükségem van. Jó, ha alvásra jut pár óra.
A mega-adagok készítése alighanem családi mintázat is.
Jóanyám, orvos lévén, gyakran ügyelt éjjel és nappal napokig, s hogy legyen mit enni, óriási adagokat készített, például rakott káposztát általában két hatalmas jénai tálban, s nekünk, otthon dekkoló gyerkőcöknek csak be kellett raknunk a sütőbe. Általában sem szerette elaprózni a dolgokat.
Főztünk fagyasztásra 400 cső kukoricát, magoztunk befőttnek fél tonna meggyet (tényleg!!),
és így tovább, szóval ezt talán „örököltem” is. Apám se lacafacázott. Ő rakta el az uborkát és a csalamádét, de abból is annyit, hogy gyakran magában ettük a savanyúságokat is, nem kellett aggódni, hogy elfogyna tavaszig. Nem kellett megkérdezni, szabad-e megbontani még egy üveg meggyet. Emlékszem, gyakran úgy néztem filmet, hogy közben betoltam egy üveggel. Ha pár óra múlva akartam esetleg még, nyitottam másikat. Ez jó volt.
Ma sem szeretem, ha annyi étel készül csak, hogy porciózni kell. Jobban bírom az éhezést, a monotonitást, szívesebben eszem ugyanazt napokig, minthogy valami ripsz-ropsz elfogyjon.
Ugyanakkor nem hagyok maradékot, se a tányéron, se a hűtőben. Igazi konyhamalac vagyok. Árgus szemmel figyelem, van-e valami maradék, és addig nem készítek új ételt, míg az el nem fogyott. Nem mindenki van ezzel így. Úgy tapasztaltam, mintha a nők kevésbé viselhetnék a monotonitást, és nemigen eszik ugyanazt két-három napon át szívesen, ennek pedig két következménye van: vagy cicaadagokat sütnek-főznek, vagy nagyobb adag esetén ilyen-olyan maradékok szomorú sorsra juthatnak a hűtő hátsó traktusában.
Ha ez durva általánosítás, akkor a jelenlévő hölgyek úgyis mind a tíz körmömről lekapnak.
Míg szinte minden másban úgy vagyok: „jó, jó, de nem hiszem, hogy jobb ne lehetne” – addig a főzésben inkább a járt utakat kedvelem. Talán kell, hogy legyen egy terület a számomra is, ahol nem variálok, ahol biztonságra gyúrhatok. Amúgy is vannak ételek, melyek úgy jók, ahogy vannak, ahogy azt évszázadok óta készítik, és ha ezeket megpróbáljuk feltuningolni, „megbolondítani”, általában kudarc a vége.
A nodekli az úgy jó, ahogy van. Vagy a rántott hús.
Szeretek főzni. Nagyon. És ha valaki utánam főz valahol, megnyugodhat: rendben adom át a konyhát. De ha előttem, gond lehet. Vannak korlátaim. Képtelen vagyok úgy nekilátni, hogy nincs minden elmosogatva, hogy nem tiszta a pult. Részben épp azért van ez, mert egyrészt valóban szeretek főzni, másrészt egy kicsit ünnep is minden főzés. Szeretek közben gyertyát gyújtani, zenét hallgatni, tölteni egy pohár bort. Bár ezt egyre ritkábban adom meg magamnak. Sőt beszélgetni is szeretek főzés közben.
Egyáltalán nem vagyok az a típus, aki nem viselhet másokat a konyhában, míg ő odabent van. Épp ellenkezőleg.
A legfrankóbb az együtt főzés. Ebben évtizedes rutinom van. Barátokkal is gyakran főztünk együtt rendszeresen, egy időben minden második héten, pénteken. Sokan nem is tudják, mennyire jó együtt főzni valakivel.
De ha sok fogás készül – időnként képes vagyok én is 3-4 fogás elkészítésére –, akkor mire asztalhoz lehet ülni, ha nem vigyázunk, úszik a konyha. Egyfelől ott lesz a terített asztal, másfelől a mosogatlanok hegye, a száradó tészták, habok, habarcsok, maszatok, izémizék. Sok helyen láttam, hogy ebéd után az első feladat annyi erőt gyűjteni – általában sajnos a nőkre hárul ez a nemes feladat –, hogy a ragacs-maszat káoszából ismét normalis állapotokat varázsoljanak. Újabb tortúra.
Én ezt általában megúszom. Ha kész a habarás? Rögtön elöblítem. Kifőtt a tészta? Két mozdulattal elmosom.
Általában nem parkolnak köröttem edények és tálak, jóval könnyebb így, ráadásul abban a tudatban ehet az ember, hogy ebéd után is rend van, s nem kell hamarosan odaállnia a mosogatóhoz. Bár mosogatni is szeretek – ha nincs mindenre minden rászáradva.
De nem vagyok rendmániás – bár még lehetek az.
Mivel igazán szeretek főzni, azt is kedvelem, ha pepecselős egy étel, amilyen például a hortobágyi húsos palacsinta, vagy a nagy kedvencem: szarvascomb barnamártással. A barnamártáson néha a legjobb éttermek is elbuknak, türelem kell hozzá. Amúgy nem is olyan vészes.
Szóval szeretem a pepecselést, a sok előkészületet igénylő, hosszan babrálható ételeket, csak épp időm nincs rájuk.
A karanténhelyzet is benne van abban, hogy végre kicsit változatosabban sütök-főzök. A bevásárlást ugyanis a lehető legminimálisabbra csökkentettem, így az a koncepció, hogy amíg találok valamit, addig alapvetően azt készítem; ami a mélyhűtőben maradt valamikorról, amit a szekrényekben találok. A legkönnyebb és legkézenfekvőbb persze egy „éhes napon” előkapni valami húst, és megsütni.
Illusztrációk: Pixabay
Szuper, hogy ez is átkerült ide! 🙂
Jelentősebb költöztetést terveztem a hétvégére, de azért jönnek zsír új posztok is.
Nagyon szeretem a főzős, ételes ìràsaid. Hatalmas respekt amiért étel nem megy a kukába, meg a rendért a konyhàban. Az egyik kedvencem a rizskòkos bejegyzés ugyanis én sosem tudtam olyanra készíteni amilyennek lennie kell. Lesz valami igazi évzàrò étel?