Kalandos út | zsír új regényrészlet

Korábban, az affér előtt, bátran fogalmazhatunk így: azelőtt, sok vihar tombolt a Földön. A horda egyre gyakrabban kényszerült a talajra, a vad orkánok miatt egyre ritkábban tudtak megmaradni a fákon. Lobkoronába épített tágas fészkeiket is egyre ritkábban renoválták, mivel pár napon belül egy újabb vihar holtbiztosan letépte a fáról.

Jó ideje nem szűntek a viharok, amikor egy nap fontos változás jött a horda életébe, legalábbis egy hordatag életébe biztosan. Nem tudni, hogy ebben szerepet játszott-e a megvadult időjárás, a temérdek eső, az esők és áradások után kialakuló fullasztóan párás légkör. Senki sem tudja, van-e bármiféle speciális logikája mindannak, ami aznap történt, vagy csak a véletlen művéről van szó. Amint azt sem tisztázott, hogy ez egy eleve elrendelt fejlődés új stációja volt, vagy csak genetikai hiba. Nem tudja senki, még olyanok se, akik nem egy és nem kettő civilizáció szárba szökkenését és bukását látták már, így az tűnik a legreálisabbnak, hogy mi sem fogjuk megtudni már.

A szóban forgó napon a Tejútrendszerrel közvetlenül szomszédos galaxisból tudós ufók cifra te­leszkóp tölcsérvirágán át különböző bolygókat figyeltek va­csora közben, intergalaktikus időmérés szerint háromnegyed nyolc körül. Lazán szörfözgettek az exobolygókról érkező élő adások, evolúciós reality show-k között, de aztán az első fogás vége felé megálltak az egyik exobolygónál, melynek akkoriban neve se volt, csak kódja, jóval ké­sőbb azonban a lakói Földnek hívták, és ahol akkortájt jóformán csak mamutok, kardfogú tigrisek és barlangi medvék jártak, szóval egyik este ezt a bolygót figyelték a tudós ufók. Pontosabban őt, az első hominoidot, ahogy vaka­ródzva terpeszt egy trópusi bandárfa széles lombkoronájában, akárcsak rokona, a tohonya ősorángu­tán. Később bukfencezik, a szavanna árnyékfoltjain hancúrozik a társaival, akár a kerge pávián a kopasz akáciák alatt.

Csodálkozva néztek össze, egy pillanatra még a kanalat is leeresztették:

– Nocsak, milyen bíztató kezdet! Nézzük még egy ideig, egészen ígéretes ez a hominoid.

Nem tudni, mit tartottak oly érdekesnek és főként biztatónak abban, ahogy a horda tagjai ágról ágra ugrálnak boldogan, hogy kergetőznek, visonganak és napfürdőznek.

Nem sokkal később viszont, fél kilenc tájban, a desszert ideje alatt, amikor a reality show-ban egy újabb eocén vihar után épp elállt az eső, felbukkant a képernyőn egy olyan hominoid, aki kevésbé volt játékos. Kimértebb volt, nem bukfencezett, nem rohangált, nem vakarászta a társait. Nehéz volt megítélni ezt abból a távolságból, de valamivel nagyobb termetűnek tűnt, a marja vörösbe hajlott, ivarérett hím volt, és mégsem barna volt a szeme, mint a többi ivarérett fajtársának, hanem kék – olyan kék, mint amilyen kölyökkorában volt –, és bár a tudós ufók se tudták volna megindokolni, pontosan miért, ez a hominoid első blikkre is elütött a többiektől.

Megfontoltan ballagott a száradó föld pórusaiból szálló párafelhők között, hol eltűnve a ködfoszlányok mögött, hol felbukkanva belőlük, mintha csak felhők között bandukolna. Hol kiegyenesedve, hol visszatérve pár másodpercre az évezredekig jól bevált négykézlábas járáshoz, különösen akkor, ha leszakadt ágak keresztezték az útját, és könnyebb volt átbújni alattuk, mint átmászni fölöttük.

Nagy vihar volt ismét, letépett levelek és szétvert gyümölcsök borították a tóhoz vezető ösvényt, még néhány gyümölcsevő denevér is a földre került, és épp akkor igyekeztek megtisztítani bundájukat a sártól, és elvergődni a legközelebbi fáig, hogy ismét felmászhassanak a koronaszintbe, ahol nemcsak biztonságban lehetnek, hanem a forró nap is bővebben éri őket.

A hominoid meg-megtorpant a csetlőbotló denevérek előtt, néha megállt, bundájából még csöpögött a víz, közelről is megbámult egy-egy hátára fordult bogarat, az égre is fel-felpillantott, s ilyenkor úgy tűnt, mintha tudná, hogy látják, hogy bekamerázták a bolygót és a sztratoszférában idegen civilizáció szondája kering, mely most is figyeli őt és tizenkét közeli galaxisban sugározza szét minden rezzenését. Mintha tudná, hogy ezekben a percekben tűrhetően alakul annak az evolúciós reality show-nak a nézettsége, melyben ezúttal pont rá közelít a kamera. Egészen közelről mutatja, hogyan hunyorít a fénybe, hogyan billeg egy vízcsepp durva szemöldökén, hogyan néz vissza csöndesen az ismét önfeledten játszó és futkosó fajtársaira. A klánra. Hogyan pillantgat a háta mögé egyfajta szomorúsággal.

Ismét megáll, ahogy az nemcsak a fajtársainak, hanem minden hominoidnak, sőt minden páratlan és páros ujjú patásnak is rendes szokása. Figyelni és fülelni pár percig, főként a ragadozók miatt, nem ólálkodik-e valaki a közelben, párduc vagy tigris, de a többiekkel szemben ez a hominoid, még ha sokáig figyel is, jóval többet az indokoltnál, akkor sem ül le a gumóira. Csak áll, ritkábban forgatja a fejét, nyugodtabb, és valami okból sokat bámul felfelé, ráadásul nem is a lombokra, hanem a felhőkre. Vihar után ez akár indokolt is lehet, talán azt kémleli, visszacsavarodik-e a vihar, jön-e még valami, biztonságos távolságba távolodtak-e már a villámok, mégis – és ettől nő a nézettség meredeken –, mintha valami ennél jóval súlyosabb dolog készülődne benne.

Aztán tovább halad, eléri a tópartot, körbenéz, pillangók rajzanak a homokköveken, ők is szárítkoznak. A hominoid lassan a vízhez hajol, úgy tűnik inni fog, ám akkor váratlanul megdermed. De nem egyenesedik fel, nem néz körbe, mint aki ragadozót szagol vagy neszezést hall, egyszerűen csak lehajol a vízhez és úgy marad.

Pár perccel később világossá válik, főként, amikor a hominoid kiegyenesedik és a sztratoszférában keringő kamera kétségbeesést vesz a szemében, hogy a majomember életében először – és klán történetében is elsőként – megpillantotta önmagát. Ott volt mindig a tükörkép, száz és száz majom száz arcképe, naponta többször, ha inni mentek, de soha egyikben sem merült föl, hogy a tó vagy a patak vizében önmagát látja. Rá se fókuszáltak arra képre, a tó alját, a patak alját, a köveket, a kavicsokat, a homok redőit látták, a felszín képeit egyáltalán nem. Ez a hominoid azonban megpillantotta a felszínt, felismerte önmagát – rájött, az öntudat nyitjára –, annak ellenére is, hogy egy napja még arról sem volt elképzelése, hogyan néz ki. Még csak az a kérdés sem merült fel soha, hogy vajon hasonlít-e bármiben is a klán többi tagjához.   

És amikor az első önmagára csodálkozó, hülyén és ijedten bámuló ősünk, az alfamutáns arcképére ránagyított a Föld felső légkörében keringő idegen űrszonda, egészen addig, hogy pixeles lett a hominoid szemében tompán tükröződő nap képe, az épp vacsorájuk végére érő tudós ufók morgolódva súgtak ös­sze.

– Jaj, már megint micsoda brettli. Ebből nem sok jó sülhet ki – sóhajtott csalódottan az egyikük.

– Na, igen. Láttunk már ilyet. Nem ez az első faj, aki rögtön a rajtnál elszúrja – tette hozzá a másik.

– Kész szerencse, hogy van exobolygó bőven. Pár napja indítottak új reality-t az Alfa Centauri mellől, egész jó volt, csattanjunk fel inkább arra.

És azzal más bolygóról érkező adásra kapcsoltak.

Meg sem várták az evolúciós szappanopera záró epizódját, amikor megjelenik a karcinogén vegyszerillatokba burkolódzó Homo narcissus, s vele beteljesül az ízléstelen „happy and”.

Bezuhant a nézettség egy perc alatt.

Akkorát esett, hogy nem sokkal később az adás is megszűnt, a szonda levált a Föld mágneses mezőjéről, kifordult az űrbe, majd egy villanás kíséretében eltűnt az intergalaktikus térben. Így hát azt már senki sem látta, amikor a földi hominoid kiegyenesedett, jobban, mint azelőtt bármikor, és valami okból nem egyszerűen felbámult az égre, a távozó szonda hűlt helyére, hanem szélesre tárta karját, amennyire csak tudta, és mintegy keresztet formázva, úgy maradt. Már nem ült rémület a szemében, és nem is tűnt oly ostobának, bár az is igaz, a tekintetéből – ha bárki figyeli még őt – csak egyetlen szót lehetett volna kiolvasni: „én”.