Megunhatatlanok a legjobb darabok. Épp azon mérhető leginkább, hogy egy zene mennyire tartós, mennyi potenciál van benne, hogy hányszor-meddig hallgatható vissza anélkül, hogy ráunnék. A rekorder ebben is a Floyd, a The Wall című dupla albumot már tíz éves korom körül hallgattam, s azóta is rommá hallgatom időnként, vagyis eltelt már 40 év, betéve tudok minden taktust, és mégsem untam soha egy pillanatig sem. Ez már valami.
Mindezek ellenére igazán izgalmas ezeket a véget nem érő módon „koptatott” számokat más verziókban meghallgatni.
Szerencsére ritka, hogy egy új feldolgozás totális toprongy legyen, ellenben gyakori, hogy a feldolgozások kiválóak, s megint csak alkalmat nyújtanak arra, hogy nagy kedvenceket leporolva hallgassak megint a végtelenségig. Különösen érdekesek azok a felvételek, ahol átraknak egy darabot egy más műfajba, mondjuk hard rock számot jazz formáció játszik. Drákaköveket találni akkor is, amikor rock vagy metál formációk vesznek elő olyan régi klasszikusokat, mint Beethoven vagy Bach. És fordítva: amikor nagy rock slágereket játszanak el klasszikus hangszereken, teszem azt brácsán vagy zongorán, esetleg átírnak szimfonikus zenekarra. Utóbbiban főként a London Philharmonic Orchestra jeleskedett.
Tőlük hozom estére az egyik kedvencemet.
A Led Zeppelin szintén hallhatatlan darabja az All My Love a London Philharmonic Orchestra előadásában, Peter Scholes vezénylésével.
Imádom benne, azt a sötét, mély tónust, amit a vonósok húznak a fődallam alá; imádom az időnként átszálló fuvoladallamokat, mintha egy komoran hullámzó óceán fölött tűnnének fel időnként könnyű fecskék; imádom a gyorsulását és lassulását; imádom, ahogy a szenvedély néha már-már túlcsorduló áradását lassú, meditatív szakaszok váltják fel; imádom, hogy máskor pedig olyan, mintha egy nagy történetet mesélne egy kedves, hatalmas, és játékos, néha szomorú, de lelkesedéséből és szeretetéből soha semmit el nem vesztő óriás.
