Sokat hallgattam ezt egy időben kocsiban, amikor sokat kellett menni, nagy távolságokat, gyakran, éjjel és nappal, esőben, napsütésben, havazásban. Mint a hülye gyerekek, akik azért bömböltetnek zenét az autóban – talán még mélynyomók is vannak a csomagtartóban –, hogy mindenki hallja; a lányok a járdaszegélyen, a nyomorult suzukis a piros lámpánál, a három fej káposztával a zebránál várakozó anyóka; hallja ember, lámpa, beton, kuka és gödrös aszfalt,
meg a többi hülye gyerek, akik jellemzően péntek esténként tolatnak ki a város réseiből;
a többi hülye gyerek, akik órákig támasztják a korlátot a benzinkúton, akik feltuningolt Golfokkal veretnek, és akik gyorsulási versenynek fogják fel a péntek estét az eső után őrült szépen csillogó négysávos utakon. De én csak magamnak verettem ezt, felhúzott ablakkal, és fullon csakis akkor, ha nem kellett lakott területen lépésben mennem; leginkább akkor verettem, ha két napja nem aludtam már, de jött az éj, és menni kellett, éjfél elmúlt, tél volt, a lehető legsötétebb, nem hallotta senki, nem látta senki, ahogy átsuhanok a 71-esen vagy az M7-esen, mert ha ezt hallgattam, 200 kilométert megúszhattam egy nagy kávéval; ez kell most is, átdöngetni ezen a pénteken, átveretni az egész hétvégén…
Jó reggel, jó pénteket!
Fotó forrása: Pixabay
