Minden idők legjobb albuma | Pink Floyd : The Wall

Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget. Ebben nincs kompromisszum. De a Floyd – élén Roger Watersszel – nem veszít el semmit.

Legjobb könyv nincs. Legjobb film se. De legjobb album, az van. Szerintem. Tudom én, hogy sokan összerándulnak erre, és talán igazuk van. Létezhet-e bármiből legjobb? Ez ma már nem is kérdés. Nem. „Ahány ház, annyi szokás.” „Ízlések és pofonok.” Arról nem is beszélve, hogy ízlésről nem vitatkozik egy jóízlésű ember. Ez ma a trend.

Gyakran érzem úgy, hogy mindez csak alibi. Annak ellenére is, hogy nem vitatom: művészi produktumokat és produkciókat lehetetlen objektív mércével, patikamérlegen mérni, így aztán lehetetlen kihozni győzteseket. Ennek szellemében csak annyit állítok, hogy míg más területeken én sem mondanám ki a megfellebezhetetlen nagy IGENT az első helyre, ez esetben hosszú idő óta nincs megingásom.

A Pink Floyd The Wall című dupla albumához mérhető munka nem született. Ha valaki tud olyat, ami hozzá mérhető, szóljon. Meghallgatom.

Az egyik kedvenc lemezborítóm a könyvtárszoba falán, 2019.12. | Fotó: Centauri

De visszatérve még egy pillanatra az alibire. Látom – az irodalomban is –, hogy sokszor sokáig sokan tartózkodnak attól, hogy bárkit-bármit egyfajta rangsor elejére rakjanak. Ennek egyik oka nem más, hogy bármely pályáról beszéljünk, rengetegen vannak rajta, nemcsak középszerűek, hanem tehetségesek is; tehetséges írók, festők, zenészek, zenekarok – s ezek mindegyike sértve érzi magát, ha valakit egy ilyen minősítéssel föléjük emelnek. Vagy sértve érzik magukat azok a rajongók, hívek, hallgatók és olvasók, akik mást olvasnak, néznek, hallgatnak, és mást tartanak jónak.

Érthető ez a tapintat is, de nem lehet folyton mindenkit rózsaszirmok között tartani. Ha van valami, ami kimagaslóan jó, páratlan, akkor fel kell vállalni annak kockázatát, hogy mások megsértődnek.

Napestig írhatnék erről az albumról, de inkább csak mozaikokat villantanék fel. Először is emléket. Volt egy barátom, nagy, sőt gigászi Pearl Jam rajongó. Párszor elvitáztunk azon, szerinte mitől jobb a Pearl Jam a Pink Floydnál. Nem jutottunk dűlőre. Amennyire képes vagyok felidézni, elsősorban azzal érvelt, hogy a Pink Floyd hideg, kimódolt, a Pearl Jamhez képest élettelen. (Erre még visszatérek egy percre.).

Ennek a jóbarátnak, ahogy minden fanatikusnak, rendes szokása volt másokkal megnézetni videókat a nagy kedvencről (ismertem ilyen Urah Heep-rajongót is – nála kötelező volt meghallgatni egy-egy albumot, melyeket természetesen kommentált). Szóval, ott vagyok ennél a barátnál, és berak egy Pearl Jam videót. Nézzük, hallgatjuk, ő búsong, egészen mélyre száll lélekben – mi mást tehetne Pearl Jam hallgatása során? –, mígnem egyszer a koncertfelvételen a Pearl Jam a The Wallból játszik egy számot. És akkor a nézőtér amúgyis forró hangulata valóságos őrjöngésbe csap át. A Pearl Jam rajongók táborában. Egy Pearl Jam koncerten.

Ekkor látványos szomorúsággal így szól a barát: „Na igen. Még Pearl Jam koncerten is Floydra őrülnek meg a legjobban.”

De nemcsak megőrülni lehet tőle. A The Wall dupla albumánál lelombozóbb, depresszívebb albumot keveset készítettek. A zene és a szöveg, a történet – mert itt az is van! – mellett fontos kiemelni, hogy a The Wall egyben film is. És film képi világa semmivel sem barátságosabb, mint a zene vagy a szöveg vagy a „sztori”. Gyakran sokkoló. De milyen depresszió ez? Nem mindegy. Ha már a Pearl Jam szóba került: az is depressziós, de egyben rezignált is. A Floyd sötét oldala – a legsötétebb is – vérbő depi.

Annyi erő és lendület van benne, ami elvileg csak a rock and rollban vagy a féktelen optimizmusban lehetne.

Invenciózus, progresszív, valódi alkotás a The Wall, amely egyben összefoglalja mindazt az innovációt is, amit a Pink Floyd előtte a zene megújításába fektetett. Kevesen vitatják – én speciel olyannal nem is találkoztam, aki ezt vitatta volna –, hogy a Pink Floyd megújította a zenét. Nem a rock zenét. A ZENÉT. Underground zenekarként indultak ők is, de aztán hiper-mega zenekarrá váltak. Ezt sokan már nem nézték jó szemmel. Van egy olyan mítosz is, mely szerint a siker azonos az árulással. Tisztes lázadó, tisztes tehetség, pláne egy zseni nem lehet sikeres. Bár mindannyian tudjuk – érezzük legalábbis –, hogy ez egetverő baromság, higgyétek el, él ez a kép, ez a téveszme. Ebbe se mennék bele nagyon, de emögött is gyakran az irigység dohog.

Ez az a duma, amivel a középszer igyekszik magához láncolni a géniuszokat.

A Pink Floyddal az történt, aminek egy igazán értelmes és nagyszabású projekttel minden esetben történnie kellene. Alulról, a pincéből, klubból indultak, ami rendkívül hálás terep, főként a kísérletezésre. Ám sokan úgy gondolják, az örök kísérletezés a művészet végső célja. Többek között azért akadnak ki annyian, amikor egy zenekar (vagy urambocsá egy szerző) „klasszicizálódik”. Szerintem ez is tévedés. A kísérletezés a művészetben ugyanaz, mint a tudományban. Annak kellene lennie. Vagyis a kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit.

Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad – s marad a nárcisztikus magamutogatás, az öncélú és egyre gyakrabban hamis lázadás. Elmarad a tett. Elmarad az alkotás.

A Pink Floydnál nem maradt el. A The Wall tetőzte be.

Az amatőrökből profik lettek. Amatőrök? Igen. Igazán progresszív kísérletek esetén lehet-e bárki profi? Szerintem nem. Járatlan úton lehet-e valaki túravezető? Nem.

Ott mindenképp tapogatni kell, a legvadabb, legagyamentebb zseninek is. Akkor miért a legzseniálisabb alkotók és tudósok az úttörők, legyen szó zenéről, legyen szó tudományról? Mert nem elég a bátorság járatlan útra lépni. Anélkül nem megy, de ez nem elég. A zsenialitás ahhoz kell, hogy ne ragadjon ott az ember. Hogy értse, amit ott talál. Máskülönben a járatlan út átváltozik két lépés után – épp úgy, ahogy a Pink Floydnál változik át a zene, ahogy a The Wall filmben egymásba változnak-olvadnak át a jelenetek, snittek.

Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget is. Ebben nincs kompromisszum.

De a Floyd – élén Roger Watersszel – nem veszít el semmit. Sötét tartományok járatlan bugyraiba ereszkedik alá, de mindvégig eszénél marad. Épp ezért érzékelik sokan hidegnek és idegennek, mert minden opuszon, minden akkordon és futamon érződik ez a jeges ráció, ez a brutális átgondoltság. De zseni szerintem épp ezt tudja: egyensúlyt találni ráció és emóció között. Képes huzamosan ott állni, és hallgatóját ott tartani e kettő határán. Másként: e két működésmóddal, mint két erős sodronnyal kifeszíteni a létét, hogy az úgy dagadjon a zene szelében, akár a vitorla. Belefeszíti a létbe. Belerámázza. Nem a lét érzelgősségébe, de nem is a lét részvéttelen – s minden híreszteléssel ellentétben cseppet sem okos –, végletes racionalizálásába, hanem e tökéletes kettősségbe.

Körülbelül tíz éves korom óta hallgatom a „Falat”. Sosem derül ki, hányszor hallgattam meg. Hányszor néztem meg a filmet. De soha, soha, egy pillanatra sem untam. Ez pokoli és mennyei mutatvány. Amint az is, hogy legyen a The Wall a tömény depresszió maga, sosem lenyomott, mindig inspirált, mindig emelt. Ez az igazán nagy tett. Elmondani, a világ elé tárni, vagy épp egy közeli ember elé, hogy a világ mennyire szar, és mi ebben mennyire szarul vagyunk, és

magunkkal rángatni-rántani valakit, nem nagy kunszt. Elég belecsimpaszkodni a másikba. Ehhez nem kell komoly erő – tehetség sem. De próbáljunk meg csak a legsötétebb gondolatokból és érzésekből olyan katapultot eszkábálni, ami magasra lő bárkit. Rögtön érezzük majd, ez komoly kihívás, szinte lehetetlen.

Továbbra is úgy gondolom, hogy a Pink Floydnál senki sem oldotta meg ezt jobban. Eleddig nem. Jó érzés, hogy míg oly sok kérdésben az ember állandó lavírozásra van ítélve, ez ügyben nem érzem úgy, hogy végtelen körültekintéssel kellene írnom. A The Wallnál nagyobbat a pop-rockban nem alkottak. Lelkesítő sötétség ez még mindig. Több mint 40 éve jött ki ez az album, s nincs egy hang se benne, ami ne szólna ma is frissen, progresszívan, ropogósan.

A szférákból. A föld alól. E két helyről egyszerre.