Ilyen nagyi mellett bárkiből Pink Floyd rajongó válna!

Ilyen nagyi mellett bárkiből Pink Floyd rajongó válna!

---

Emlékszem, gyermekkoromban, amikor apám már nem élt, anyám meg egyrészt munkamániából, másrészt kényszerből – hogy egyedül is jólétben nevelhessen fel engem és húgomat – gyakran vállalt ügyeletet. Emlékszem olyan időszakokra, amikor nem is hetekig volt távol, hanem hónapokon át. Főként éjjel vállalt ügyeletet, gondolom ugyanazért, amiért jóval később felnőttfejjel én is sokat dolgoztam állandó éjszakai műszakban: mert az fizetett a legjobban.

Kellemetlen kimondani,

hisz ki ne akarna beszámolni egy ideális családról, ideális szülőkről, és legfőként egy ideális, szerető és gondoskodó anyáról, mégis: anyám nemigen hiányzott esténként és nem hiányzott az ágy mellől sem. Ha nagy ritkán ott volt, csak megállt a sötét szoba ajtajában, és kizárólag a leckéről meg a jegyekről kérdezett. Ha csak jelesek voltak, nem dicsért, csak nyugtázta a dolgot: úgy mennek a dolgok, ahogy azoknak menni kell. Ha becsúszott egy négyes, akkor pedig jobb volt hazudni.

Hazudni csúnya dolog, tudom, akkor is tudtam. De hidd el: anyám mellett bőven megérte.

Estimese? Ugyan. Estimeséről szóló visszaemlékezésem is csak estimese vagyis vetítés volna. Emlékezhetnék ilyesmire, erre még a legsanyarúbb sorsú hülyegyerek is emlékezik, a legádázabb fattyú is kap egy-egy mesét esténként, ezért azt kellene hazudnom: ritkán bár, de igen, én is tudom, milyen az estimese. De ez életem egyik legnagyobb hazugsága volna.

Kicsit persze szépíthetném a dolgokat,

hazudhatnék kisebbet is. Hogy bár anyám nem mesélt sosem, az ágyamhoz sem ült oda egyszer sem – na még csak az kellett volna! –, bezzeg a nagyi. Ő mondott mesét. Ha nem is sokszor, de azért, amikor a hosszú ügyeletek idején ő vigyázott ránk, hol a mi lakásunkban, hol őnála, ha nem is minden este, de párszor odaült, és felolvasott nekünk ugyanazokból a könyvekből, amikből nagyjából a világ összes gyerekének felolvasnak. Ez már lényegesen kisebb hazugság lenne. Talán már megbocsátható kategóriába és megítélés alá eshetne.

De még ezt sem mondom. Most is őszinteségi rohamom van. Mint gyermekkorom óta mindig. Kivéve, ha rosszak a jegyek, ha – uramatyám, minő ultraborzalom! – félévenként beesik egy ötös alá vagy egy négyes.

Igaz, a nagyi sűrűn vigyázott ránk. Ő viszont leginkább Dan nagyijához, Ina Coolbirth-öz hasonlított. Voltaképp róla mintáztam a Jégvágó című regényben a nagyi figuráját.

Vagány volt egész életében,

hetven fölött is nagy pasifaló, valószínűleg enyhe alkoholista, bár sosem volt részeg, ugyanakkor rendszeresen járt le a kocsmába, akkor is, ha ránk vigyázott, ám becsületére legyen mondva, perceken belül visszatért, épp csak lehúzott egy felest, általában egy abszintot, mondott egy viccet, rendszerint egy kínos viccet, ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy azokra a viccekre napokkal később is emlékezett mindenki – amint a nagyit évekkel a halála után is sűrűn emlegette mindenki, aki csak két percet eltöltött vele –, aztán visszarohant a lakásba.

Gyarló ember volt ő is,

mint bárki más, de nem volt gonosz, mint anyám oly sokszor, és szórakoztató, békés természetű, intelligens, és érdekes nagyi volt. Készített befőtteket ő is, de azok a befőttek nem voltak különlegesen finomak. Mert úgy hírlik, hogy a nagyik befőttjének mindig különlegesen finomnak kell lennie, amint sokan egész életükben vágynak az anyjuk főztje, kiváltképp a húslevese és a rétese után.

Az én nagyim is tudott lekvárt, de csak a közepesen korrekt, néha enyhén íztelen baracklekvárig jutott el. Egyébként is úgy tartotta: annyi érdekes és szép, nehezen megtanulható és nehezen kivitelezhető dolog van – kedvenc szófordulatával élve – „széles e világon”, hogy jól át kell gondolni, mennyi életidőt szánunk a lekvárfőzésre, és bármiféle kutyulgatásra. Nem is tudott adni reggelire felejthetetlen lekvárokat. Baracklekvárt se nagyon, de szilvalekvárt aztán végképp nem. Egyszer sem. Amint nem tudott adni felejthetetlen vagy felejthető esti meséléseket sem sárga és porszagú könyvekből.

De az valami mennyei volt, amikor lámpaoltás előtt odaült az ágyhoz, és cseppet sem felmérve, hogy mire van szüksége egy hét éves gyereknek elalvás előtt, az akkortájt kuriózumnak számító elektromos gitáron játszott pár percet. Volt, hogy akár fél órát is.

Mit szépítsem?

Reggelre nem kaptam olyan lekváros kenyeret, amin még sercen a mézédes barack; estére nem kaptam tanmeséket hercegekről és királykisasszonyokról – viszont lunátikus Pink Floyd futamokat bőséggel kaptam, a nagyi miatt gyakran költözött vissza az élet belém, a nagyi miatt gyakran nyílt meg fölöttem a fél univerzum és az ég, és ma is gyakran jut eszembe két dolog elalvás előtt.

Egyrészt nagyanyám, amint Pink Floyd riffeket játszik este, és az is, hogy nem érdemes erről nagyokat hazudni, ez meg a másik. Azt pedig, hogy mindebből mi igaz, döntse el a jövő.    

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több zene és blog