Utazás Paksra 40 fokban
Régi tervünk, hogy egyelőre a közelben, majd a távolban történő fontos eseményekről is élőben tudósítsunk. Így jött az ötlet, hogy menjünk el a paksi atomerőműhöz, ami most az egyik “legforróbb” téma az egész régióban. Nem akartunk sokat várni, így kitűztük a legközelebbi megvalósítható időpontot, ami történetesen vasárnap volt, egy tomboló hőhullámos nap. Ezért is akartunk hajnalban indulni. Cen’ hajnali 4-et javasolt, amit megpróbáltam egy órával csúsztatni, de végül meggyőzött, hogy jó lesz a 4. Bár nem vagyok koránkelő alkat, azt hiszem, nyáron érdemes már nagyon korán ébren lenni, hogy az ember még frissen elvégezzen ezt-azt, mielőtt beüt a klímakóma. Sokan mondják, hogy az ember úgy van felépítve, hogy a természetes fényhez alkalmazkodjon, egy ilyen életmód jobbat tesz a szervezetnek. Érdekes lenne utánajárni, hogy mi mindent okoz mentálisan az, hogy ilyen szempontból is eltávolodtunk a természetes ritmusoktól.
Én is azok közé tartozom, akik képtelenek korán lefeküdni. Hiába indul másnak pirkadat előtt vonat, busz, repülő, autó, ugyanúgy 1-kor kerülök ágyba, és ez még a jobbik eset. Most sem volt ez másként. Így nem meglepő, hogy nem ébredtem fel az órára, ami fél4-kor csörgött. Fogalmam sincs, hogy 4-kor végülis mitől pattant ki a szemem. Cen’ is mondta egyébként korábban, hogy felébreszt, de aztán megsajnált, és mégis csak fél5-kor tervezett életet lehelni belém.
Fura, hogy a 3 órás alvás ellenére mintegy 8 órán át egyáltalán nem éreztem álmosságot. Dél körül tört csak rám, amiben az iszonyú forróság is közrejátszhatott.
Még sötétben indulunk, és útközben elkapjuk a napfelkeltét,
ami hipergyorsan lezajlik, de még tovább csodás fényekkel ajándékoz meg. Az akkor még viselhető hőmérséklet is segít abban, hogy útközben meg-megálljunk és fotózgassunk. Később ez már nics így, az időjárás hatalmas akadálynak bizonyul a hatékony munkában. Gyakran csak vaktában lövöldözök a telefonnal, mert nem látok semmit a vakító napfényben, és azt érzem, hogy képtelen vagyok elmenni a közelben lévő témáig, annyira tűz a nap.
Egyikünk sem járt még a Siófok és Paks közötti úton, rácsodálkozunk, hogy micsoda agrársivatag ez a vidék, kicsi retrofalvakkal és tanyákkal tarkítva, egészen alföldies a hangulat. Végtelen szántók jobbra, balra, ameddig a szem ellát, elszáradt bonsai-kukoricatáblákkal és napraforgóval. Ha ez így megy tovább, elkerülhetetlen lesz, hogy valamilyen formában visszakerüljön sok, termesztésre már nem használható terület a természethez. Vagy legalább valami kompromisszumot muszáj lesz kötni.
Nemrég újra elővettem az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) legutóbbi jelentését a klímaváltozásról, és tele van az agyonismételt közhelyeknél lényegesebb megállapításokkal, például arról, hogy a földhasználat mennyit számít a kibocsátások növelésében vagy csökkentésében.
Enying, Mezőszilas, Igar, Simontornya esnek útba. A házak ereszcsatornájáról a kivezető cső következetesen az utcai árok fölé lóg. Erre van, egy elágazáson túl Ozora, ahol épp fesztivál zajlik, ezért láthatunk biciklikkel megrakott kisbuszokat, az út szélén kempingszéket és hűtődobozt áruló kirakodást. Egyébként sok az útszéli kereskedő, a legtöbben dinnyét árulnak. Ez a környék, úgy tűnik, igazi dinnyenagyhatalom is.
Fél10 körül érünk Paksra,
fél órát késünk a tervekhez képest. Az első, ami feltűnik, hogy ennek a városnak komoly történelme van. Békebeli, monarchiahangulatú házsorok, és még egy klasszikus, Insta-képes kis pincesor mellett is elhaladunk.
Mint Paks oldaláról kiderül, ez a hely szelleméhez kevéssé illő Sárgödör elnevezésű tér, amely “az óváros szívében található”. Érdekes, hogy mennyi errefelé a “sár” előtag, valaha ez is vizes környék lehetett. A város hivatalos oldala egyenesen “pincefalunak” nevezi ezt a részt, és valóban, azt írják, a különleges teret 66 – a múlt századokat idéző – présház veszi körül, de a környező utcákban található pincékről sem szabad megfeledkezni. Nem is tudtuk, hogy Pakson ilyen nagy hagyománya van a bornak.
Az erőmű érthető okokból jó messze van a városközponttól és amik először jelzik, hogy közeledünk, azok a hatalmas villanyoszlopok és vezetékhálók. Közelebb érve viszont szépséges fenyősorok is szegélyezik az utat. Az erőmű előtt nagy parkoló található, a komplexumnak több bejárata is van. Csendes és kihalt a környék, de annyira nem, hogy találjunk árnyékban parkolóhelyet. Miután nagy lendülettel a bejárat felé indulunk, meglátjuk a fotózni tilos táblákat. Valamint egy embert, aki szintén fotózni jött. Így csak a távolból lövünk néhány képet, és keresünk egy portát, ahol megkérdezhetjük, hogyan lehet engedélyt kérni a fotózáshoz. Az egyik portán fegyveres őröket találunk, akik azt mondják, emailt kell írni. Mivel gyorsan döntöttünk az útról, erre már nem lett volna időnk. Így aztán továbbmegyünk. Az őrök azért még figyelmeztetnek, hogy nem ajánják az engedély nélküli fotózást, mert az szabálysértés és kijön a TEK.
A következő állomás egy kis forgalmú autóút
az erőmű mögött óriási villanyoszlopok és napraforgóföldek között. Amíg Cen’ felvesz egy videót, én fotótémákat keresek, de olyan ádáz, olyan pusztító, olyan bosszúálló ez a forróság, hogy nem tudom odatenni magam, árnyékba kell mennem. A gyerekkorom tájait idézik ezek a poros utak a szántók között, az egy-egy fa, az útszéli gazok és vadvirágok. Csak akkoriban 20 fokkal kevesebb volt. Így zárul be a világ az ember előtt, hogy már nem lehet végigmenni utakon, mert meggyulladunk. Ám mint minden másban, ebben is megoszlanak a vélemények. Ugyanis épp e pillanatban teker el egy országúti bicikliscsapat. Őszinte csodálattal nézem őket, és mire észbe kapok, hogy ezt meg kellene örökíteni, már messze járnak.
Továbbindulunk a Duna túlpartjára a közeli Tomori Pál hídon. Első megállónk ezen az oldalon Foktő és a francia-holland agráróriás, a Louis Dreyfus Company (LDC) hatalmas olajosmagfeldolgozó üzeme, amelyet masszív borsófőzelék-illat leng körül. Ez azért is érdekes, mert a cég nem említi, hogy zöldborsót is feldolgozna. Fókusza elsősorban a napraforgóra, a repcére és a szójababra irányul, mint abból a tavalyi sajtóközleményéből kiderül, amelyben hírül adja, hogy megvásárolta a korábban a kanadai Viterrához tartozó növényiolaj-gyártó üzemet az amerikai Bunge-tól.
Tessék, már benne is vagyunk a big agro sűrűjében. Az üzemet 2012-ben a Viterra hozta létre, majd amikor a Bunge meg akarta venni a Viterrát, az Unió feltételül szabta, hogy a Viterrának el kell adnia bizonyos üzemeit, mert a Bunge már így is túl nagy. Hogy mennyire?
Becslések szerint a globális gabonakereskedelem
90 százaléka, valamint az élelmiszer-feldolgozási lánc jelentős része négy nagyvállalat, az Archer Daniels, a Bunge, a Cargill és a Louis Dreyfuss befolyása alatt áll. Ezeket a vállalatokat együttesen ABCD-vállalatoknak nevezik. Bár nem annyira ismertek, mint a négy nagy olaj- illetve techóriás, gazdasági befolyásuk közel áll ezekéhez. Hát ilyesmik húzódnak meg Paks árnyékában. Az LDC-nek van itt egy kikötője is, ahol most síri csend honol. Most az áruszállítás is akadályozott.
Továbbmegyünk Uszódra,
a GPS nem találja az irányt a Dunapart felé, ezért megkérdezünk valakit, aki egy kis poros, szűk, fák alatt végződő utca mélyéről bukkan fel. A háta mögé mutat, hogy arra kell menni. Nem gondoltam volna, hogy arra van egy út, ahogy azt sem, hogyha van is, rá lehet hajtani kocsival. De egészen jól boldogulunk, és kiérünk egy hatalmas, napégette térségre, ahol szöcskék szökellnek, és amit hatalmas töltés választ el a Dunától.
Egy fürdőző kerül elő a fák alól, megkérdezzük tőle, le lehet-e menni a partra, azt mondja, persze, itt mindent lehet. Gyalog folytatjuk az utat, a töltés mögött lejtős partra találunk a fák árnyékában. Csodás part lehet ez normális vízszintnél. Most hosszan kell gyalogolni míg leérünk a vízhez, de ez nem riasztja el a strandolókat, akik odébb fürdenek vagy épp egy csónakot vontatnak be a vízbe. Jobbra egy megfeneklett hajó fokozza a hangulatot, odalent óriási, kiszáradt kagylókat vetett partra a víz.
Miután kifotóztuk magunkat, következik a fő célpont, az erőművel pontosan szemben található Dunaszentbenedek. Ez egy kocsival is megközelíthető strand, ahol nagy élet van. Lakóautók, kempingezők rendezkedtek be a fák alatt, és strandbüfé is várja a vendégeket. A parton néhányan napernyők alatt fekszenek, üldögélnek, szemközt pedig felbukkannak az erőmű csíkos tornyai.
Amíg Cen’ a partra indul,
hogy élőzzön, felfedezek egy fahidat, amely egy patakon vagy árkon vezet át. Az árok nemcsak, hogy kiszáradt, de zörög benne az avar. Szürreális, ahogy a szellő sodorja le a leveleket a fákról, mintha ősz lenne a nyárban.
Nagyon messze van a Duna. Az egyik oldalon egy csónak hever a homokban, olyan a látvány, mint amikor a kiszáradó Aral-tóról jöttek a képek. Le akarok menni fotózni, de nem bírok. Cen’ később még lemegy, aztán kénytelen vagyok mégis utánamenni, mert soknak tűnik az idő, amit a tűző napon tölt.
Egy autó halad a Dunamederben,
ez is teljesen szürreális, pedig ugye be sem lenne szabad menni. Most tűnik fel az, amiről az utóbbi napokban rendszeresen cikkeztek: hogy nem jön hordalék a Dunán, és a meder már nem kavicsos-köves, hanem homokos. A Dunakanyarral összehasonlítva is érdekes ez a jelenség, mert ott még jellemző köves-kavicsos meder. Kíváncsi vagyok, idén milyen képet mutatnak ott a strandok.
Veszünk még némi üdítőt meg csipszet és hazaindulunk, előzetes terveinkkel ellentétben egyenesen és a rövidebb utat választva. Alaposan kimerített minket a hőség, de elégedettek vagyunk az anyaggal, amit gyűjtöttünk és azzal, hogy a saját szemünkkel is megnéztük, mi újság a világban.
Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: Mara
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Paks
Köszi Mara!
Ismeretlen vidék volt szàmomra és így legalább láthattuk, néha eszembe jutott a Csernobil c. öt részes angol film Pripjaty parkosított utcàival.
Mindenesetre nem kis teljesítmèny volt részetekről abban a pokoli forróságban, Cen’ sötét ruhában. Szerencsére túlélte.🙏
Köszi! <3
Le a kalappal, hogy ebben az időben vállalkoztatok erre az útra! 👍
Egyébként a sok „sár” előtag azért fordul elő arrafelé gyakran , mert szerintem a Sárvíz völgyében jártatok.
A Sárvíz egy folyó, ami régen mocsaras vidéken folyt keresztül, még hajózható is volt, de aztán a XIX. században az elsők között lecsapolták.
Ó, köszi, azt gondoltam, hogy ez valaha vizes vidék lehetett, de azt nem tudtam, hogy ennyire és emiatt. Mennyi folyó tűnt el az idők során, nemcsak Magyarországról…
Hát igen, és most már tudjuk, hogy jobban át kellett volna gondolni ezt a folyószabályozást. 🙁
Egyébként nem alapból vagyok ilyen okos! 🙂 Pár évvel ezelőtt egy egynapos kirándulás során jártunk a Sárvíz völgyében, és az idegenvezető mesélt róla.
Kedves Mara- csinálhatnál egy utazós blogot, annyira jó stílusban írtad ezt a beszámolót, az ember kedvet kap, hogy oda menjen. Az „őszi tájkép nyáron” fotód díjnyertes lehetne a NatGeoban, le is töltöttem.
… „eltávolodtunk a természetes ritmusoktól”- van egy klassz film az álmatlanság „Insomnia” Al Pacinoval- nos ott látszik mit tesz az emberrel, ha valaki nem alszik és felborul a bioritmus. Amúgy Cen is igen érdekeseket írt amikor ha jól emlékszem 5, vagy 8 hétig nem tudott aludni a túl sok gyógyszertől. A B.György egyik előadásában is elmondta, hogy az alváshiány kikapcsolja a memória köröket az ősibb agyi struktúrákban – szóval nem jó a demenciára hajazni:-)))
De aranyos vagy, remélem, utazunk majd annyit, hogy gyakran írhassak ilyesmit. <3 Az Insomnia nagyon jó film, láttam! Igen, szegény Cen', az embert próbáló volt. 🙁 Nekem koncetrációs nehézségeim szoktak lenni, ha több napon át keveset alszom.