Lovagi epika
Előző fejezet
Lovagi epika
A lovagi ideál a nyugati ember első állásfoglalása, amely ezen a világon találja meg értelmét és nem a másvilágon.
A vallásosság az igazi lovag alapvonásai közé tartozik. Isten szolgálata a legmagasabb szolgálat és a lovagi ideál kiépülését Clairvauxi Szent Bernát és a vele rokonlelkű főnemesi származású egyházi férfiak indították meg, amikor a Treuga Dei következtében felduzzadt és alig fékezhető harci kedvet a kereszténység szolgálatába állították.
A lovagideál mégsem azonosítható az Evangéliumok ideáljával és igen jellemző, hogy a lovagi kultúra első költői a Provence-ban a középkor legveszedelmesebb eretnekeinek, az albigenseknek a szomszédságában virultak.
A lovagi kultúra főúri udvarokban nőtt ki; legfőbb követelménye a cortezia, az udvariasság. Az udvariasság ellentéte a vilania, a falusiasság; ez is mutatja, hogy az udvariasság az antik urbanitas, városiasság egyenes folytatása. Legfőbb vonásai: a feltétlen bátorság (lovagi becsület), a testi ápoltság, a vidámság, a gavallérosság, az udvari szerelem, amelyről az előző fejezetben esett szó, és legfőképpen a mértéktudás.
Ez erkölcsi kívánalmak egyike-másika abban az időben sokkal nehezebben volt teljesíthető, mint ma: gondoljuk meg, hogy az emberek az udvari szabálytan keletkezéséig a mosakodás legelemibb ágazatait is elkerülhetőnek tekintették; hogy a mértéktudás ételben-italban, haragban, bosszúban, beszédben, dicsekvésben micsoda tilalmakat rótt a barbár szabadság fiaira!
A lovagi és udvari kultúra arisztokratikus jellegű, csak a kevés választott részesedhet benne.
Végső álma az, hogy a számtalan formalitás által az egész udvari életet zárt formavilággá alakítsa át és ezáltal teljesen külön válassza a nem-udvari alsóbb világtól. A kultúra játék-jellege, amelyet Huizinga hangsúlyoz műveiben, sehol sem oly nyilvánvaló, mint e gazdag és ráérő társadalmi rétegek életművészetében: arra törekedtek, hogy életüket szabályok betartásából álló előkelő, kecses társasjátékká varázsolják.
Ez a folyamat a provence-i kastélyokban indul meg és tetőfokát éri el XIV. Lajos udvarában, ahol a király minden ténykedése játékszabállyá válik. A vágy mögött, hogy az életet formává tegyék, a káosztól való félelem és az ember legmagasabb szellemi ösztönzője, a Rend posztulátuma áll.
Azért kellett mindezzel bővebben foglalkoznunk, mert a lovagi ideál inkább irodalom volt, mint ,,élet“. Az élet nem forma; tiszta, zárt formavilág csak a művészetben lehetséges. A lovagvilág álmodói az irodalomhoz menekültek: először azért, hogy benne rajzolják meg az elérendő ideált, azután pedig azért, hogy irodalmilag éljék át, illuzórikus módon, azt az életet, amelyet a valóságban nem élhettek. A lovagi ideál irodalmi ideál és megvalósítói, Lichtenstein (l. ott) és Don Quijote, könyvekből tanulták az életet.
A vitézi ének és a lovagi eposz közt lényegbevágó különbség az, hogy a vitézi énekek szájhagyomány-költeszetként élő mondák alapján, éneklés céljaira keletkeztek, a lovag-eposz pedig könyvek alapján készül és maga is olvasásra vagy felolvasásra szánt könyv.
Az első lovagi eposzokat tudós, részben papi szerzők írták;
ezek előkelő közönségüknek a chansons de gesteknél előkelőbb történeteket akartak nyújtani s ezért tárgyukat nem a nép, hanem a tudósok történelméből, a klasszikus ókorból merítették.
A középkori ember úgy tudta, hogy a lovagság Antik tárgyú intézménye Görögországból és Rómából ered. Az első epika lovagi eposzok ezt a képzelt lovagvilágot újítják fel. Nagy Sándor* a hőse Lambert li Tors és Alexandre de Bernay hatalmas verses regényének; a francia költészet és dráma általános versformáját, a tizenkét szótagos párrímet erről a költeményről nevezik állítólag alexandrinnak.
A középkori Világbíró Sándor indiai és zsidó eredetű, csodálatos és olykor mély értelmű kalandok hőse. Üveghordóban leszáll a tenger fenekére, kígyókon táplált halálos csókú méreg lányt kap ellenségétől ajándékba, vitézei erdőben viráglányokat találnak, akik elhervadnak, mikor kiviszik őket a napfényre; végül is a Paradicsom falait akarja megostromolni, de belátva halandó voltát, visszafordul.
A trójai háború története** Benoit de St. Maure-nak, II. Henrik angol király udvari költőjének műve nyomán terjedt el. Egy névtelen francia költő pedig az Aeneist költötte át lovagi eposszá a XII. sz. közepén. Ezt a francia költeményt használta forrásul Heinrich von Veldeke észak-német lovag (1140 és 1200 közt), aki „az első ágat ojtotta be a német nyelvbe”, megalapítva a német lovagi költészetet.
Ezek a költők nem vették át az antik isteneket és mitológiát, művük középpontjában az új szellemnek megfelelően az udvari szerelem és a lovagi bajvívások állnak. Lavinia hosszas beszélgetést folytat anyjával a Szerelem mibenlétéről és egy ablakból nézi, amint Aeneas lándzsát tör érte Turnusszal.
Bár Vergilius ebben a kosztümben bizonyára nem ismert volna hősére, e költemények mégis a világi kultúra és az eljövendő humanizmus előfutárai. A rómaiak itt már nem gyűlöletes mártír gyilkoló pogányok, hanem követendő ideál alakok, annak dacára, hogy nem keresztények. Minden nemzet antik származásával kezd kérkedni, a britek pl. egy Brutus ivadékai, a frankok Aeneas egy vitézétől erednek. Nem véletlen, hogy a matiére de Rome, az antik témakör egy időben jelenik meg az újonnan felfedezett arisztotelészi filozófiával.
Az antik tárgyú lovageposzokban már megtaláljuk a lovagi epika lényeg jegyeit:
az udvari szerelmet, mint fő mozgatót, s egy totális lovagvilágot, ezúttal az ókorba vetítve. De az ókor mégis túlságosan idegen a középkori léleknek, semhogy véglegesen ide tudja helyezni lovagi ábrándjait. A lovagi epika akkor virágzott ki, amikor hangulatának megfelelő tájat és témát talált a matiére de Bretagne-ban, a breton mondakörben.
A kelta britek, akiket az angolszászok kiszorítottak ősi földjükről, Wales hegyei közt és a Bretagne sziklás öbleiben húzódtak meg és itt vizionárius természetük bánatos intenzitásával az ősi dicsőségről és majdani feltámadásukról szóló mesékben kerestek vigasztalást.
E mesék középpontjában Artus király állt, aki elvesztette ugyan a „Nagy Csatát Nyugaton”, de nem halt meg, hanem tündéri fogságban él Avalon szigetén, hogy egykor visszatérjen és népe számára kivívja a világuralmat. — A jóslat bevált. Artus és népe meg is hódították az egész világot, de mint mesebeli királyokhoz és mesének élő néphez illik, mese alakjában.
A kelta mondák a XII. sz. folyamán terjedtek át Bretagne-ból és Walesből francia nyelvterületre. Az átközvetítésben nagy szerepet játszik a Plantagenet-házból való angol királyok francia nyelvű udvara.*** A normannok, miután meghódították Angliát, hozzáláttak az új föld szellemi birtokba vételéhez, kisajátították őstörténetét.
Ezt jelenti Geoffrey of Monmouth latin nyelvű krónikája, a Historia Regum Brittaniae (1135-54), amelynek révén a varázsló Merlin, Artus és Kerekasztala és az egész kelta ragyogvány bevonul az európai tudatba, különösen amikor Wace 1155 körül francia költeményt írt e krónika alapján Roman de Brut címen.
Az angol udvarban élt és költötte lais-jeit, verses novelláit a legnagyobb középkori költőnő, Marié de Francé.
Az egész lovagi költészetből ennek a titokzatos nőnek művei hatnak a legközvetlenebbül a mai olvasóra. Franciaországi Mária varázsát nagyon nehéz meghatározni: varázsa éppen a szavakkal meg nem fogható, alkonyatos, irreális és lélekben mégis oly igaz, érzelemmel és mélyebb, kimondhatatlan jelentéssel teljes hangulat.
Novellái megható lovagtörténetek hűségről, megpróbáltatásról (Fresne, Eliduc), halandókba szerelmes tündérekről (Lanval), sokszor nem is történik bennük semmi, csak Tristan és Izolda találkoznak az erdőben, sírnak és elválnak megint. Marié de Francé az egyetlen középkori költő, aki csakugyan olyan, mint amilyennek a romantika a középkort álmodta.
Varázsát talán az adja meg, hogy a kelta monda nála és a Tristan-költeményekben található a legszerencsésebb állomáson: primitív nyerseségét, drasztikumát, túlzásait már levetette az udvari környezetben, de még nem vált egészen lovagi kosztümjátékká, mint a későbbi költőknél. Még őrzi a meseerdő zúgását, a mítosz lélek felé elterülő végtelenjét.
Mert a kelta mondák mind mitikus eredetűek.
A keltáknak megadatott, mint a görögöknek, hogy ismereteiket, bölcsességüket és vágyaikat maradék nélkül mitikus formába tudják önteni.
De míg a görög mítosz ereje a plasztikus ábrázolás, emberi alakba, testi foghatóságba látása a világ rejtett dolgainak, addig a kelta mítosz csupa bizonytalanul suhanó fény és árny, egymásba olvadó vad öröm és még vadabb fájdalom; éppen kontúrtalan sejtelmessége által áll közelebb a modern lélekhez, mint az antik mitológia.
A kelta mese — ha igazuk van a tudósoknak — ezer formában írja le, újra és újra, a másik világot, a boldogok szigetét, a tündérek szigetét, a mindig nevető vagy mindig síró emberek szigetét messze Nyugaton, s ez mind-mind a Halottak Szigete.
A kelták, a legnyugatibb európai nép, a halottak világának őrei. Prokopius (l. ott) feljegyezte, hogy a bretagne-i félsziget lakói nem kötelesek adót fizetni a frank királynak, az ő hűbéri szolgáltatásuk az, hogy a távoli szigetekre átszállítják a halottakat. . .
A mitikus értelem idővel elhomályosult, de éppen ezáltal nyernek e mondák hatalmat a lélek fölött: érezzük, hogy valami mélyebb jelentése van itt minden szónak és gesztusnak, bár nem tudjuk, mi ez a mélyebb értelem. Csak sejtjük, megborzongva és legbelsőbb köreinkig megilletve, valami nagy titok jelenlétét. Mint a választott vitéz, aki maga sem tudja, merre megy, mikor titokzatos hívásával már magának jegyezte el a Grál . . .
Folyt. köv.
* A középkori Sándor-monda forrása a Kr.u. III. sz.-ból való ál-kalliszthenészi elbeszélés, amelyet a X. században Leó archipresbiter latinra fordított; ennek alapján dolgozott az első francia fordító, Alberic de Besancon, a XI. század elején.
** A trójai háborúról szóló középkori költemények forrása nem Homérosz hanem két késő-antik regény: a phrygiai Dares története a háborút trójai, a krétai Diktys pedig görög oldalról meséli el.
*** Az anglonormannok a legjobb franciák a XII. században. Hasonló jelenség ahhoz, hogy ma a genfiek beszélik a legtisztább francia nyelvet. A középkori Angliában a francia nyelv egyébként osztály kiválasztódást is jelent: az arisztokrácia nyelve a nép angol nyelvével szemben. II. Henriknek és feleségének, Aquitániai Eleonórának udvarához tartozik Marié de Francé, Wace, Benoit de Saint Maure, ide jön sok nevezetes dél-francia trubadúr is.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: AI által generált
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
