Mara messzire jár, valahol a Kaukázusban vágtat | videó!

Mara messzire jár, valahol a Kaukázusban vágtat | videó!

---

Tavaly nyáron történt, amikor Ferihegyre tartottam kocsival, Mara épp munkaügyben járt Athénban, onnan tért vissza repülőn (két hosszú útinaplót is írt róla a Cenweben), és amint elértem Ferihegy közelébe, megpillantottam a repülőgépét. Ha vonuló madárról volna szó, most megadnám a pontos paramétereket. Alacsonyan szállt, nem lehetett 500-700 méternél magasabban, nyugat felé tartott, s folyamatosan ereszkedett. Pontosan az a gép, ami Marát Athénból visszahozta. Ma is borzongok, ha arra a pillanatra gondolok, amikor felfogtam: a felettem áthúzó repülőn, valamelyik icipici ablak mögött ott ül ő. A magasban. Azon a gépen, ami az imént még a kabócáktól zajos és poros Athén repterén pihent.

Felnéztem a gépre. Míg én észak felé haladtam, a repülő lassan átúszott az út és a kocsi felett; felsandítottam, és akkor Marát váratlanul megrendítően kicsinek, s ugyanakkor bátornak és szépnek láttam. Odafent. És kiváltságnak éreztem, hogy tudhatom: ott van, odafent azon a gépen. Ajándék, hogy visszajött; ajándék, hogy élünk.

Most, ha lehunyom a szememet, elképzelem, mennyire messze van innen, a rezervátumtól, a Kaukázus, és mennyire távol van most Mara, aki múlt hét óta, megint csak munkaügyben a Kaukázusban jön-megy, ha erre gondolok, az idegeimben érzem, hogy sosem voltunk ilyen távol egymástól. Én Európában, s ő már félig Ázsiában. Ugyanakkor új felismerés, hogy bár ő is kicsi, én is apró vagyok, a bolygóhoz képest, a kozmoszhoz mérten, amikor viszont egymásra gondolunk a bolygó tűnik üveggolyónak.

Megmagyarázhatatlan jelenség:

egyszerre érzem a diabolikus távolságot és a felszámolhatatlan közelséget. Először élem át, hogy lehetünk akár a galaxis egymástól legtávolabbi pontjain is, az abszolút közelségünk, a szélsőradikális összetartozásunk fikarcnyit sem csökken. Mégiscsak nagyok vagyunk. Minél kisebbnek érzem magunkat, annál nagyobbak. Mindennél nagyobbak, s nem is egyszerűen nagyok. Mert mindez csak úgy lehetséges, ha a valóságos világ, a galaxisok és naprendszerek léptékén túl képesek voltunk létrehozni olyan, csak ránk jellemző dimenziót, amit nem kezdhet ki a kvantummechanika se. S főként nem pár ezer – sok ezer – mérföld.

A Kaukázusban most nem vagyunk együtt,

s mégis együtt vagyunk; pont úgy, amiként együtt voltunk az idén nyáron új lehetőségeket, biztonságot és új hazákat keresve Triesztben épp úgy, mint a Júlia-Alpokban vagy a Tátrában. Most értem meg – amikor messze innen, Mara már a Kaukázusban száguld –, hogy azért lesz nekünk sokkal könnyebb hazát találni, kibővíteni a nekünk szánt, sokszor szűkös és kicsinyes, gyalázatos evilágot, mert eleve otthon vagyunk az együttlétben. A mi hazánk a hét évvel ezelőtti találkozásunk. Az első utazásunk. Az első közös virág. Vagy az első közös sünkölyök. Az első közös gázló. Az első közös munkánk és tervünk. Élek is még. Ha nem élnék, kár az sem volna – gondoltam régen, de most, amikor Mara messze innen, a félsivatagokon és a Kaszpi-tenger partján száguld, arra gondolok:

bár valóban nem akartam jó lenni sosem, nem is hinném, hogy az vagyok, s vállalom, mert a jóság nálam nem is etikai kérdés, pusztán racionális megfontolás, miért is tennék rosszat bárkivel, ha egyszer abból hasznom sincs?, vagyis, ha „jó vagyok”, csakis azért vagyok az, mert a mérlegelés és az okosság ezt dobta; ám amikor megérzem ekkora távolságból is, hogyan megy Mara idegen tájak idegen forróságában, s hogyan tér majd vissza, s hogyan megyünk majd tovább együtt, talán a Kaukázusnál is messzebb, akkor váratlanul úgy érzem: lehet bennem mégis valami etikai értelemben vett jó is, máskülönben egy olyan jó ember, mint Mara, nem volna velem; s nem kötne össze vele semmi abban a pillanatban is, amikor ő távol innen, épp a titokzatos és kaotikus Kaukázusban száguldozik.

---

Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: Mara (Centauri)

---

---

még több blog