Jack Daniel vonatra száll – Karácsonyi kisregény

Elnyeli és megemészti a hangokat a skandináv tél, ahogy a fényt is, főként a sarkkörön túl. A hó csak nagy tömegben masszív, pelyhenként törékeny és harmattá olvad a legkisebb hőre – néha úgy tűnik, akár a hő ötletére vagy lehetőségére is. A skandináv tél, s főként a sarkkörön túli hegyvidék azonban a hókristályok finom szerkezete fölött kitartóan őrködik, el ne olvadjon semmi; mint aki visszasírja fénykorát, legutóbbi jégkorszakát; mintha azt akarná, maradjon meg örökké az összes hószem, mind a sok milliárd; halmozza, gyűjti is a fenyőkön, a köveken, a befagyott patakok jegén, a legkisebb felületen is annyit, amennyit csak bír; s addig, míg a hó önsúlyától le nem omlik. Ugyanez a tél a hangokat viszont elolvasztja, főként egy szenteste előtt Bergen felé robogó vonat körül. A porhó kavargásában az acélkerék suhanása is elhalványul; a menetszél örvénye e finom hang maradványát is bemossa a hegyek közé ékelt tél csöndjébe.    

Pár napja már, esténként, hangtalanul gördültek Oslo utcáin a kocsik, eltűntek a visszahangok, s ha maradt is egynéhány hang, puhák, visszafogottak, és lágyak voltak egytől egyig; akárcsak Daniel izlandi gyapjúpulóverei; otthon is volt Daniel a havazásban; sehol, semmiben nem volt jobban otthon.

Magabiztosan mozgott bárhol, északon vagy délen, bármilyen messzire utazott is, nem feszengett új és merőben idegen helyeken, de nem volt a világnak olyan pontja, ahol annyi nyugalom és derű itatta át, mint havazásban; havazásban bárhol a világon: az osztrák Alpokban, Szentpétervárott vagy a Pireneusokban. Ahol hó volt, ott – járhatott bármerre – garantáltan érte el az otthonosság és magabiztosság olyan mesterfokát, amiből semmi sem billentheti ki. Szerette ezt a csendet, és szerette, hogy ilyenkor még kevésbé zavarja kívülről bármi; a francia Riviérán vagy a görög szigeteken néha maga sem tudta, miről mit gondoljon, és erről talán a nagy hőség, az állandó zaj, ha más nem, akkor kabócák zaja tehetett, de havazás idején olyan kérdésekben is tisztán látott, melyek addig fel sem merültek benne. Főként, ha vezetnie sem kell, így a figyelmét semmi más nem köti le, kizárólag a havazás, és a belőle áradó csönd.

Talán ezért döntött úgy december 21-én, miután megebédelt Oslo központjában, a Rosenkrantzgata 7. alatt álló Hereford Steakhouse-ban, három perc alatt átfutotta a híreket is, s megeresztett egy hívást is, hogy megtudja, kapott-e hírt bárki az ismerősei közül Greg Olsen felől, szóval miután ez a bizonyos értelemben utolsó hívás sem vezetett eredményre, Daniel úgy döntött: északra megy 24-én, méghozzá vonattal. Biztonságosabb és kényelmesebb is, gondolta, de valójában csak szerette volna odaadni magát maradéktalanul a havazásnak, hisz ezt leghatékonyabban egy vonatozás során tehetjük meg, amikor nem kell figyelni semmi másra, és nincs gond semmire.

Talán még soha életében nem hozott látványos, nagy döntéseket, most sem érezte úgy, hogy rendkívüli döntést hozott volna, bár ezúttal érezhette volna akár úgy is, végtére is eltűnt Greg Olsen, egy régi jó barát. Ha nem is a legjobb. Mondhatnánk annak is, ám Daniel sosem nevezte volna Greg Olsent a legjobb barátnak, nem mintha Greg nem szolgált volna rá, vagy mert Daniel bármi kifogásolni valót talált volna a barátjában, csak épp Daniel nem gondolkodott legekben. A legjobb borra sem mondta, hogy a legjobb; de még azt sem, hogy életében a legjobb volna. Az óvatosságot és megfontoltságot magasra taksáló életfilozófiája okán került bármiféle túlzást; legalábbis az olyan állításokat és minősítéseket, melyek később érvényüket veszthetik. Mert hisz meddig igaz egy borról, hogy a legjobb? Míg nem iszunk egy jobbat. S meddig volna igaz, hogy Greg Olsen a legjobb barát? Míg nem csalódik benne, vagy ha meghal. Bárhogy is, Greg Olsen még tavasszal, március végén felment északra, ám karácsony előtt két héttel megszakadt vele a kapcsolat, s azóta senki semmit nem tudott róla. Bármi történhetett, Gregtől nem állt távol, hogy felszívódjon egy időre, így Greg ismerőseinek java megmaradt a bizonytalankodás állapotában, egyedül Daniel döntött úgy, hogy ha huszadikáig sem jön hír róla, utánaered, és a karácsonyt Greg keresésével tölti. Már ha Greget valóban keresni kell, Daniel ugyanis azt sem tartotta kizártnak, hogy banális ok miatt nem jelentkezik; nincs áram például, így Greg már estére megkerül, ott találja majd a hegyi házban, s aztán nem lesz más dolguk, mint barangolni a környéken, esténként pedig borozgatni, egészen január 11-ig.

Szemben Greg Olson más ismerőseivel, Daniel könnyen dönthetett így, hisz egyedül élt; ha nem Greget keresi, a karácsonyt egyedül töltötte volna, bár Daniel számára ez koránt sem jelentett akkora gondot, mint amekkorát a többség számára egy „magányos” karácsony jelentene. Főként nem havazásban. Daniel nemcsak akkor volt józan és derűs, ha társaságban forgolódott, amikor tanított, utazott, sétálgatott a parton, vagy épp a Hereford Steakhouse-ban vacsorázott; épp ilyen volt akkor is, ha egyedül volt; magányában is megadta a módját mindennek, és ez elégedettséggel töltötte el. Eszébe jutott persze, hogy lehetne mindez másként is; azt sem titkolta – se önmaga, se mások előtt –, hogy lehetne mindez jobb, sokkal jobb is, ám ez nem szült benne sértettséget vagy keserűséget. Szent meggyőződése volt, hogy amikor majd egyszer kettesben ünnepli a karácsonyt valakivel, azért lesz úgy, mert annak úgy kell lennie; méghozzá akkor és csakis akkor kell úgy lennie. Ebből következően, ha úgy alakul, amint ebben az évben is, hogy karácsonyra még egy vacsorameghívás sem esett be, ez a dolgok speciális, ez évi rendje, ami fölött kár is volna sokat töprengeni.

Ráadásul, abban a pillanatban, amint felült a Bergenbe tartó vonatra, szívességet tett Greg jó pár további ismerősének is, akik nyugodt lelkiismerettel maradhattak otthon, és Daniellel szemben, együtt karácsonyozhattak a családdal, szerelmükkel, gyerekeikkel, hisz arra gondolhattak: „Mindeközben Daniel elment Greg után.” A következő körben sokan már azt gondolták: „Megtettük tehát, még az ünnepek alatt is, amit egy ilyen helyzet megkíván.” Így: többes számban. Úgy tekintettek Danielre, mint aki őket képviseli most ebben a helyzetben. Mint aki önzetlenül tehermentesíti őket; aki lehetővé teszi, hogy ne mérgezze rossz mellékíz az ünnepi falatokat.

Daniel azonban semmi effélét nem gondolt, egyszerűen csak Greg után eredt, gondolván, így legalább hasznosan telik az idő, történik valami, s nem ül otthon egyedül. Könnyen lehet, hogy akkor is útnak indul valamerre, ha Greg Olsennel minden a legnagyobb rendben, mert azért – bármennyire is helyénvalónak hitte, hogy akadnak az életben „magányos” karácsonyok – odáig ő sem jutott, hogy ne maradt volna benne egy kávéskanálnyi hiányérzet.                        

Nem először folyt bele mások életébe, még ha csak időlegesen is, ezúttal viszont úgy érezte, hogy ez az út, ez a helyzet kicsit más, mint minden korábbi „helyzet”. Nem fogalmazhatunk másként, mert Daniel nemigen beszélt válságokról, zűrről, bajról; nem mintha bármikor is homokba dugta volna a fejét, nem mintha ne látta volna át egy-egy helyzet kockázatait. Nagyon is átlátta minden esetben, de úgy gondolta: nem abban van a megoldás kulcsa, hogy miként minősítünk fel, és mondunk például „katasztrofálisnak” egy eseményt. A megoldás kulcsát az alapok felismerése jelenti, ez pedig egyszerűsítést, tisztánlátást igényel, s ebben az egyszerűsítésben Daniel következetesen jutott el odáig, hogy mások számára igazán necces szituációkban csak annyit mondjon: „Ez is egy helyzet.” Ami alatt azt értette: „Valami, amit meg kell oldani.”       

Ezúttal viszont megkísértette a gondolat, hogy minősítsen mégis, s csak azért tartóztatta magát továbbra is, mert a következő lépésben önmagát is felminősítette volna, s heroikus tettnek érezhette volna, hogy váratlanul a vonaton ül, s olyasvalami felé tart, amiről alapvetően semmi fogalma nem lehet. A konkrét „Greg Olsen-helyzetről” inkább általánosabb kérdések felé kalandozott. Arra gondolt: „Ahhoz mérten, hogy nem először nyúlok mások után, s láttam már néhány, első ránézésre titokzatosnak tűnő helyzetet, még mindig nem értem: miért bukkannak fel bizonyos emberek az életemben? Miért mennek el mások? És megint mások miért válnak a mindennapok részévé, ahogyan Greg? Hol kapcsolódott össze a mi életünk úgy, hogy nekem egyáltalán eszembe jusson utánamenni? Hisz ugyanakkor más barátságok, melyeket magától értetődőnek és tartósnak hittem, hamar véget érnek. Mi dönt arról, melyik barátságnak mi a sorsa? Egyébként is: az életben legalább háromféle barát van: aki előttünk jár, és akit követünk; aki életünk minden lépésénél velünk tart; és végül, akiért visszamegyünk bárhová, csakis azért, hogy aztán magunkkal vihessük arra az útra, amit mi tapostunk ki. Greg vajon melyik?

Jó kérdés – gondolta Daniel, mert szerette a megválaszolhatatlan kérdéseket. Épp annyira, amennyire szerette a legvadabb esetben is azt mondani: „Ez is csak egy helyzet.” Hiába, legyen valaki csak kissé szomjas, a másik meg álljon a szomjhalál szélén, a megoldás ugyanaz: vizet kell adni mindkét esetben.

Folyt. köv.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

---

---

---

---

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!