VENDÉGSZÖVEG: Dino Buzzati – Hajtóvadászat öregekre

Fotó: Centauri

– Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban


2020.04.19. Más volt a terv mára, de előbb-utóbb sorra kerül minden. Most viszont Holsky Péter hozzászólásban – az idősek helyzetéről szóló írásaim kapcsán (ITT ÉS ITT ÉS ITT)  – képbe hozott egy olyan szerzőt, akiről én is megfeledkeztem, annak ellenére is, hogy kamaszkorom nagy kedvencei közé tartozott.

Ez az irodalom, emberek! Ez az, ami örök! Ennek fényében kell érteni a halált, érteni magunkat, míg élünk, érteni fiatalt és öregeket!

Nem ez a kor teszi aktuálissá vagy halhatatlanná Buzzatit, épp fordítva: többek között ő ad esélyt nekünk arra, hogy élővé váljunk, élők és emberségesek, éberek és épek maradhassunk.
Szóval, a holnap történetében először itt egy szívesen látott vendégszöveg. Rövid, ütős novella. Olvassátok, és osszátok is! Hadd lássák a lehető legtöbben, hogy itt egy szerző, aki évtizedekkel ezelőtt szembesítettt minket azzal, ami most sokakat megkísért.
Köszönettel – Cen’

A novellát a kép alatt találod

 

DINO BUZZATI
Hajtóvadászat öregekre
Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért.
– Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülő lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami őrült, megrészegedett virág.
Több kocsi parkolt a bejárat előtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak.
A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott.
A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elő elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tűnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felől.
– Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festékkel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás őrjöngésében nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelők ilyenkor megcsonkított holttesteket találtak itt is, ott is az utcán.
Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok”. „Az öregség – bűn!” – ez volt a kedvenc szólamuk.
Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságaival ingerelni merészeli az ifjúságot…!
Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nők társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihő! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnőjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erőszaktételeknek vetették alá, a szeme láttára.
Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presszóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat.
– Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan!
Szerencsére a lány rögtön megértette, miről van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetőülésre, indított, bevágta a sebességet, s bőgő motorral elszáguldott.
A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törődnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra előtt a redőny.
– Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentről. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni… – Isten őrizz!
Nem volt vesztegetni való idő, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetőtől talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban.
Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betű fehérlett. „Elvesztem” – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betűjele; állítólag több mint ötven öreget intézett el már saját kezűleg.
Egyetlen lehetőség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül… A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat.
Futásnak eredt hát; meglehetősen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betűvel díszített pulóverben, s jobb felől igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerű volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiáltás: – Állj! Állj meg, vén disznó!
Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegőt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettől, hasra esett.
Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sűrűbbnek látszott a sötétség. Amazok a nyomában.
– Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad!
Egyik társa most melléje szegődött: – Idehallgass, főnök, mondanom kell neked valamit. – A bódék elé értek már. Megálltak.
– Épp most?
– Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám.
– Ez a disznó az apád?
– Igen, azt hiszem, ő az.
– Annál jobb.
– De én…
– Remélem, nem akarsz most akadékoskodni?…
– Úgy rémlik, valami…
– Szereted?
– Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak.
– Akkor hát?
– Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy…
– Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fogadok, hogy csudára élvezném… No gyere, öntsük ki ezt az ürgét…
Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltűnni a vászon ráncai között.
Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szűrődött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegőbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nő lesett ki az ajtón.
– Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyéről.
– Mi az? – kérdezte a nő gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be.
Üldöznek. Meg akarnak ölni.
– Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét.
– Húszezer lírát adok, ha beenged.
– He?
– Húszezer lírát…
– Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk.
Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pisszenés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött.
Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia.
Máris ott termett előtte az egyik gonosztevő; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelőtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanakkor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd.
Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó… – nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítőkészen.
Három-négy árny bukkant ekkor elő, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget!
Rohant Saggini, mint az őrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözőinek mind dühödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, valami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket.
Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyőzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sőt, a manőver meglepte, megzavarta az üldözőket. Csak akkor kaptak észbe, amikor már elérte az első facsoportot. – Ott!… Ott!… Nézzétek… elbújik a kiserdőben! Üsd az öreget, üsd!
Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Időnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmában képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocskán… de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül.
Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetőre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetők rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késő volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel.
A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtől szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak.
– Nem nyiffant ki. De kellően kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. Sosem lehet tudni, mikor jön rá a rendőrségre a bolondóra.
Kis csoportba verődve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát… Fáradtak voltak ők is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erősen kivilágított térre értek.
– De hát mi… mi van a fejeden? – kérdezte a lány.
– És neked? Neked is…
Közelebb hajoltak egymáshoz.
– Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba?
– Te is… neked is szörnyű az arcod.
Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elő soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe.
Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Mosolyogni próbált: két foga hiányzott épp elöl.
Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!
Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.
Fordította: Telegdi Polgár István
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

 

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Email cím*

CENTAURI honlap - a sötét oldal


Rekviem az öregekért – …de hol van a fiatalokból az öreg?

2020.04.17. Látod, tanárbácsi? Idejutottunk.

Az öreg, akit Öregnek hívtak

Karantén zene – pörgés otthon

Kik táncoltak hamarabb? Az emberek vagy a madarak?

13 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Szó benn szakad…😔😔😔

    • Ibolya Nagy

      Európa zsebkonyvek sorozat, emlékszem, mennyi jó könyvet jelentetettek meg: Camus Közöny, Durrenmatt Az ígéret, Moravia regényei, faltuk őket, de Buzatti könyve ezzel a címmel elriasztott, nem véletlenül.

      • Riasztó – de hát az irodalom (ha jól csinálják) néha az. Amúgy pedig épp azt szeretem és tisztelem bennetek, hogy “eltűritek”, hogy itt a riasztó és a szép együtt lehessen, így nem kell leegyszerűsíteni a világot olyanná, amilyen sosem lesz és sosem volt

        Köszönet ezért!

        • Ibolya Nagy

          Mi köszönjük, persze, ilyen az élet, sajnos, csak van, amikor képtelen ezzel szembesülni az ember.
          Most képes voltam ugyan, , nem szeretnék beletörődni.
          Akkor még élt a nagymamám és nem szerettem volna, ha a kezébe kerül. nagyon szeretett olvasni és sokat is olvasott.

  2. Szabó Edit

    Hú, ez kemény volt, és nagyot üt most. Pedig – megnéztem! – 1958-ban jelent meg először.
    Félelmetes.

    • Félelmetes, de valójában pofon egyszerű, s kristálytisztán logikus. Nem kell hozzá nagy ész, de valamiféle bátorság, “elvetemültség” kell ahhoz, hogy ezt valaki így megírja. Hisz tök világos, hogy végül mindenki meghal. Végül mindenki megöregszik. Egyszeregy ez.

      Bennem – eleddig nem túl hosszú életem során – alig-alig értette vagy értékelte valaki, hogy gyakran emlegetem a halált, holott ez csupán egyfajta tudás volt bennem arról, amiről egyébként mindenki tud. Én meg azt nem értettem soha, és most sem értem, hogyan lehetséges, hogy nemcsak fiatal emberek, hanem idősebbek is hajlamosak úgy tenni, úgy élni, úgy lenni, mintha a halál valami nemlétező, de legalábbis ezer és ezer évnyire horgonyzó jelentéktelenség volna; mintha sokan azt hinnék, ők valahogy kimaradnak majd a szórásból; mintha valaki abban a hitben ringatná magát: igaz, eddig mindenki bedobta a törölközőt, de majd ő!!! Ő nem fogja. Ő lesz az első botocska a halál küllői között, és akkor az egész rémség, ez a hülyeség a véggel meg elmúlással, az ő botocskájától majd elakad.

      Nem igazán értem. Buzzati épp erről ír – tulajdonképp az a szürreális mozzanat is valójában sültrealista, hogy egyetlen éjjel öregszenek meg. Sokszor épp ez történik. A halált negligálók, akik örökifjaknak készülnek, mindig váratlanul jönnek rá, szinte egyik pillanatról a másikra, hogy elnyesték a dolgot; tudniuk kellett volna, amit mindvégig eltagadtak; számolniuk kellett volna a végességgel, és akkor jön a brutális pofára esés. Az ember amúgyis hajlamos arra, hogy más és más életszakaszaiban újra és újra pofára essen, de ennél nagyobb bukta – amikor felkészületlenül zuhan bele az öregségbe majd a halálba – egy “fiatal” ember, ennél durvább nincs.

      Na most én lettem olyan hosszú, mintha örökéletem volna – pedig nincs. Továbbra se. 🙁 🙂 De legalább tudok róla.

      • Szabó Edit

        Nem lehetséges, hogy akik nemlétezőnek tekintik a halált, azért teszik, mert rettegnek tőle? Tudják ők, hogy azt nem lehet elkerülni, csak próbálnak úgy tenni, mintha nem vennének róla tudomást.
        Pedig el kellene tudni fogadni, hogy a halál létezik, és úgy kellene élni. Ahogy az öregedés is létezik, bár arra sem gondolnak sokan, mintha ők sosem öregednének meg. Mások pedig azt nem tudják elfogadni, hogy öregszenek. Bonyolult ez az élet. Vagy csak azzá tesszük? 🙂

        Nem röstellem, de tény, hogy eddig nem ismertem Buzzatit. Egy újabb író, akire felhívtad a figyelmemet. 🙂
        Köszi! (És Holsky Péternek is. 🙂 )

        • De nyilván, rettegünk tőle. Csakhogy egy kicsit személyesebb – s így talán hitelesebb – legyek. Én például sokáig egyáltalán nem féltem a haláltól, ezzel magyarázható néhány ifjúkori vakmerőség is; annyira nem, hogy azt hittem: soha nem is fogok. Gondoltam, épp azért nem, mert én rohadtul tudatosítottam, hogy ez van, egyszer lehúzzák a redőnyt, beteszik a kaput, egyszer mindenképp reszelnek, és a többi…

          Ennek ellenére egyszercsak megtapasztaltam, ráadásul nem is valamiféle szélsőséges helyzetben; nagyon kemény, hihetetlenül durva, valóban. Ettől nem egyszerűen fél az ember, hanem – amikor teljes “ragyogásában” tűnik fel előtte a halál realitása – szinte megsemmisül; és valóban, bármire képes, csak hogy szabaduljon. A halálfélelem iszonyat. Közvetlen életveszélyben nem féltem, de a legdurvábban támadt rám békeidőben. Okkal persze, de azért nem késsel a hátamban. Ez különösen kegyetlen.

          De azt gondolom, hogy épp a szembesülés, szembesítés segíthet – átmenni ezeken a félelmeken, retteneteken. Nyilván én sem jártam be ezt az utat teljesen, bár nem bánnám, ha már nemigen kéne sokat dolgoznom ezen, ekkora szerencsém viszont nincs; annak ellenére sem, hogy – amint ezt jópárszor elmondtam-megírtam már – mióta az eszemet tudom, gondolok a halálra, szinte naponta, szóval nem kis rutinom van ebben, és mégis: borítékolható, hogy találkozom még durva halálfélelemmel.

          Ugyanakkor megnyugtató, hogy nyugvópontra juthatok – anélkül, hogy eltagadnám. Méginkább megnyugtató, hogy látunk olyanokat, akik lejátsszák ezt a mérkőzést, és mire odajutnak, nincs a halállal és a halálfélelemmel jelentős gondjuk. Ma már ritkább, de ma is akadnak, akik tervezetten-rendezetten érkeznek el az utolsó órához. Apám is ilyen volt – s rajta kívül is láttam ilyen embereket. Például Hetési tanárbácsit.

          Lehet negligálni a halált azért, hogy ne mérgezzük a halál előtti gyönyörűszép életünket, csak ezzel azt kockáztatjuk, hogy gyönyörűszépnek gondolt vagy annak szánt életünket sem értjük meg időben. Az élet ugyanis ugyanabban a dimenzióban kerül mérlegre, ahol a halálunk.

          Élet és halál egymást méri.

          Ha a mérlegről leakasztom az egyik serpenyőt (a halált), igen súlyosnak, tartalmasnak és értékesnek tűnik a másik: az élet – mindvégig. S még elhihetem, hogy ez az igazság, csak ott a bökkenő, hogy legvégül a mérlegre mindenképp visszakerül a leakasztott serpenyő is, s akkor derül ki, valójában az egész mennyit ért. Tartja magát? Valóban van súlya? Valóban van benne annyi, hogy a “visszaakasztott halállal” együtt sem találtatik könnyűnek?

          Amúgy pedig röviden, velősen és derűsebben Woody Allen véleményét osztom.

          Talán hallottad te is. Amikor megkérdezték, mi a véleménye a halálról, csak annyit mondott:

          “NEM ÉRTEK EGYET VELE.” 🙂 🙂

          Én sem.

          • Ibolya Nagy

            Annyit le kell írnom, hogy velünk élt a nagymamám, nagyon szoros volt a kapcsolatunk, egész kicsi koromtól fogva féltem az elvesztésétől (majdnem 70 év volt köztünk a korkülönbség!)
            Egész más volt a viszonyom a halálhoz,, mint az embereknek általában.

            • Ibolya Nagy

              Természetesen megosztottam AC/DC-t is a remek elohangoddal együtt, amiben megszólalt a benned lakozo Dan, hogy aszongya: ezt csináljátok utánuk 72 évesen kiscsirak! Imádtam 😍

  3. Szabó Edit

    Én sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy az élet véges. De ahogy az idő halad, és talán amiatt is, mert láttam elmenni az előző nemzedéket, már gyakran eszembe jut.

    Láttam anyámat is, aki amikor megtudta, hogy már nem műthető, elfogadta, hogy ennyi volt. Nála a hit segített ebben, azt hiszem. Én pedig elgondolkodtam azon, hogy úgy is lehet, ahogy ő csinálta.

    Woody Allennel én is egyetértek! 🙂

  4. Buzzatitól egy könyvem van, ha emlékeim nem csalnak “A tatérpuszta” megkeresem a polcaimon és újra elolvasom. Hiszem, hogy a szélsőséges érzelem tartalmú írások azok amik felráznak, szembesítenek, változást hoznak. Abban is hiszek, hogy a legádázabb ördög is megszelídíthető, mint a novellában az egy éjszaka megöregedés, amolyan karmikus fizetség a gonoszságért, mert hogyan is lehetne megérteni az ütött öreg félelmét máshogy? Nehéz volt olvasni, de megérte. Viszem mint mindig, rárímel valamennyire a jelenlegi helyzetre, bárcsak…

  5. Holsky Péter

    “A Tatárpuszta” is egy nagy allegória – ilyenkor, vesztegzár idején különösen az!
    Az meg, hogy említettem a “Hajtóvadászat (…)”-ot, csak a gyújtózsinór volt – a kreatív bomba (hogy kellő képzavarral éljek) maga a mű – vagyis inkább a hatása bennünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."
  • HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."