• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Rekviem az öregekért – …de hol van a fiatalokból az öreg?

CENTAURI Észtország Prima Vista irodalom

Rá kell majd jönnöd, hogy nézőpontjaink, állapotaink, vívódásaink, örömeink különbözők, de a halálunk közös.

Fotók: Centauri

2020.04.18. Ezt az írást ma frissítettem.

A frissítést a cikk alján találod.


2020.04.16. Mintha időnként, egyesek, némely országok, társadalmak, generációk megfeledkeznének az öregekről, a veszélyeztetett idősekről – mintha nem tudnának a halálról; máskülönben hogyan lehetséges megfeledkezniük most a „boomerekről”, az idősekről, a nagyöregekről és kisöregekről? Hogyan vigadozhatnak a karanténban, hogyan merülhet fel a nyájimmunitás lehetősége egyáltalán? Hogyan állhat elő az a helyzet, hogy a kórházakban néhol szortíroznak?

Nincs erre más magyarázat, minthogy generációk feledkeztek meg a halálról;

nem értik, nem érzik, nem tudják, talán ezt most megússzák, de talán öt vagy nyolc év múlva jön egy vírus, ami nem szortíroz, nem kímél, de akár jöhet olyan is, ami jobban szereti a fiatalok virágát. Más csokrot akar majd, mint mostanság. Talán nem találták meg a fiatalok magukban a majdani öreget; talán sosem gondoltak még a halálos ágyukra. Talán megfeledkeztek róla: az, aki most hatvanöt vagy nyolcvankét éves, és épp magányosan búcsúzik egy maszk alatt, idegenek állják körbe vagy épp idegenek hagyják magára, az a 132.000 idős, aki már elment, az a 10.000, aki holnap és holnap után megy el, egyedül, hogy a kezét senki sem fogja, egy részükre talán gondolni se gondol senki, abban a tudatban, hogy milliók és százmilliók készülnek a járvány utáni időkre, amikor majd nagy bulikat csapnak, amikor majd végre kiszabadulnak, és élnek tovább, mintha mi sem történt volna, míg ők már végigharcoltak egy sorsot, hátuk mögött vannak a felnevelt gyerekek vagy hetven év megtörhetetlen magánya, mögöttük megannyi erény és bűn, és most, váratlanul haldokolnak, és meghalnak; persze, krónikus betegségekben amúgyis meghaltak volna, előbb-utóbb, s mi az a pár év egy embertöltőhöz képest?; mi az a pár év – mennyi is? kettő? három? esetleg tíz is megvan? – a mi jövőbéli évtizedeinkhez képest!
Mintha ugyan bármely ember egy percét is a magunk évtizedeihez, szép vagy sanyarú jövőjéhez mérhetnénk! Mintha ugyan az élet utolsó 10 éve kevésbé volna emberi, mint az első 10, a második tíz, vagy a harmadik és negyedik.

Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony nem sírna.

Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri (Észtország)

Mintha ugyan némán, beletörődve a sorsba, a kollektív ügyetlenségbe, felelőtlenségbe, vagy cinikus döntésbe, érzések nélkül feküdne ezer és ezer öreg az intenzíven, a folyosón, a hordágyon, a mentőben, vagy a romlott ételektől bűzlő, kies lakásban; Spanyolországban, Argentínában, és New Yorkban. Tömegsírban.

Kamasz vagy? Fiatal felnőtt? Ifjú családos? Középkorú? Makkegészséges?

Emlékezz! Emlékezz! Sose feledd, hogy itt voltál te is a járvány idején. Emlékezz rá, mit tettél. Mit tettünk, hogyan viselkedtünk, mit gondoltunk és éreztünk. És ha majd egyszer odajutsz, amikor a te szívedbe nyilall a görcsberántó fájdalom, és elterülsz egy buszon, letérsz az útról kocsival és fának csapódsz, amikor váratlanul áttér a sávodba egy kamion, amikor megkapod az első pozitív leletet, amikor te jársz majd kemoterápiára, amikor téged tolnak be a műtőbe,

amikor a te arcod tűnik el majd egy maszk mögött,

amikor arra gondolsz, bárcsak velem lenne valaki, bárcsak élhetnék még, ha csak pár évet, akkor is, istenem, add, hogy élhessek még, amikor úgy érzed majd, hogy bár elmúltál negyven, elmúltál ötven vagy hetven, de még mindig ott van benned az élniakarás, ott van benned a kamasz és a gyermek, akkor jusson eszedbe: 2020-ban, azokban, akik akkor meghaltak, bennük is ott volt! Nem kiáltottak, nem apelláltak, nem lázadtak, nem csináltak forradalmat, szép csendben elmentek a maszkok alatt, lángsírba, mind a tíz-, mind a százezer.

Mind a százezer sors, minden bennük élő kisded, gyermek, és kamasz; mind a kétszázezer élet.

Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri

Bizony mondom: a haláluk pillanatában ott lesz a gyermek azokban is, akik most úgy tesznek, mintha bábok halnának meg világszerte. Bizony mondom: haljanak meg további százezren, haljanak meg bárhányan, haljanak meg egyedül egészen, töröljük az élők nyilvántartásából őket, tekintsünk el majd ettől az összeomlástól, felejtsük el őket majd hamar, nem lesz menekvésünk: bármit teszünk is, a százezernyi halott velünk lesz.

Meglásd: velünk lesznek. Ha mi elengedjük őket – ők többé nem engednek.

Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: Ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg.

Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek.

Mert ha máskor nem is, az utolsó percben egyenként kell rendeznünk a számlát. El kell számolnunk majd közösen és egyenként is, a halottakért. A sok öreg haláláért – s a velük együtt távozó minden egyes gyermek haláláért is. Rá kell majd jönnöd, hogy nézőpontjaink, állapotaink, vívódásaink, örömeink különbözők, de a halálunk közös. Talán megúszod ezt az évet, talán a következőt is, de hidd el: ezt a felismerést nem úszod meg. Halogathatod, de jobb, ha már most tudod, s nem akkor jössz rá, amikor már késő; amikor a te arcodra kerül fel a végső maszk; amikortól többé nem nevetsz, nem sírsz, nem akarsz; amikortól nem tervezel, és s még ha akarnád is, nem tehetsz már jóvá semmit. Rájössz majd, neked is kellett volna még az a pár év, az a pár nap, legalább egy órányi haladék, vagy egy perc, hogy még bocsánatot kérhess, és úgy érezhesd, igaz, elszúrtad ezt te is, azt, amit életnek mondanak, amit annak hiszünk, de legalább részint helyre billentetted két mondattal, két sorral, egy szóval.

Hidd el, hiányozni fog és égetni, az a hiányzó pár másodperc is,

ami ahhoz kellett volna, hogy a dugóból időben érhessen be hozzád a férjed, a szeretőd, a gyereked, vagy anyád. Ami ahhoz kellett volna, hogy ha nem is boldogan, de legalább méltósággal mehess el közülünk.
Kérlek, oszd meg ezt másokkal is – és feltétlenül nézd meg az alábbi videót; beszédesebb, mint én voltam!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

2020.04.18. FRISSÍTÉS: Mindenekelőtt hadd mondjam el: egyik szemem sír, a másik nevet; sajnálom, hogy ezt az posztot meg kellett írnom, másfelől boldog vagyok, mert soha ennyien nem olvasták még ezt az oldalt, vagyis célba ér az üzenet, és jól látszik, hogy igenis sokan vannak, akik úgy gondolják: itt valami nem egészen stimmel azzal, ahogyan most az idősekhez viszonyulunk. Ma kaptam egy képet is, nagyon idekívánkozik, de kérlek titeket, ha megosztjátok, az írással együtt osszátok meg – hogy ne sikkadjon el lényeg. – Nem minden hitemet, de valamennyit én is visszakaptam az utóbbi két napban. Vigyázzatok egymásra!

/Tegnap is írtam még az idősekről ITT /


This picture says it all. I cried. This photo should go viral. Love you Jean

Közzétette: Debbie Reynolds Lehmer – 2020. március 30., hétfő

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    Hálózatok csapdájában – az internet és a természet hálózatai

    Életünk a mesterművünk, a szimfóniánk

    Elröppenő jelenünk

    Engedjétek hozzám a gyermekeket!

    Feketén fehéren – Taj Mahal

    Mi a koronavírus? Kegyelemdöfés vagy gyorssegély? (1.)

    Mi a koronavírus? (3.) Mi az, amit biztosan tudunk a járvány utáni időkről?

            

    20 Comments:

    1. Szabó Edit

      De jó, hogy ezt megírtad! Nagyon köszönöm.
      Több ehhez hasonló kellene mostanság…

    2. Fojtogat valami, ott a torkomban, a sírás, a szégyen, a kétségbeesés. Gyönyörű írás. Köszönöm.

    3. Ibolya Nagy

      Olyan méltó, olyan megrendítő!
      Bárcsak hallhatnak mindazok, akiknek méltatlanul, emberi méltóságukat semmibe véve kellett elmenniuk!

      Hogy történhet meg ilyen szörnyűség?

      • Ibolya Nagy

        Köszönöm a Hoppipollát, kicsit oldott azon a feszültségen, ami eluralt.
        Jó volt látni az örök gyerekeket. 🙂

    4. Olvastam egyszer egy japán elbeszélést amiben az öregeket a hátukon vitték fel a fiatalok a hegyre meghalni , hogy ne kelljen gondoskodni róluk a többieknek. 🙁

    5. Jó reggelt! Köszönöm a hozzászólásokat és megosztásokat 🙂 Az éjjel megerősödtem abban, hogy ez sajnos nagyon aktuális – szóval folytatom hamarosan. Írok még…

      • Hubanov-Dimitrov Imre

        Komoly, mély (időtlenül) vállalható írás. Megtudhatnánk, miért szégyelli a nevét? Nevünk: önmagunk.

    6. Napok óta gyötör ez a gondolat. Köszönöm, hogy megfogalmaztad.

    7. Bemásoltam és megosztottam az fb-n.

    8. Bencze László

      Ez az írás nagyon eltalált.
      Három napja hunyt el apám.87 éves volt.
      Két hete került kórházba,egy kis felépítő vitaminkúrára.
      A koronavírus tesztje negatív volt,(minden beérkező beteget szűrnek)
      Néhány nap múlva áthelyezték a fertőző osztályra,a második tesztje pozitív lett…

    9. Holsky Péter

      Mintha lenne egy mondás: minden közösség olyan sorsot érdemel, ahogyan a saját öregjeivel (betegjeivel, szegényeivel, szenvedőivel) bánik. De legyünk bizakodóbbak ennél — legyünk jobbak magunknál!

    10. Bencze László

      A Facebookon is megjelent fotó Debbi Reynolds Lehmer oldalán található,és ha lehet hinni a hozzászólásoknak,(és mirt ne lehetne?) a KÉPET (igy nagybetüvel) Nathan Bigelow felesége Dominique készítette a lányáról és Nathan nagymamájáról.

    11. Mészáros Lajos

      Felnőtt egy ilyen antihumánus nemzedék, mert a gyűlölet keltés , és az oszd meg és uralkodj elv érvényesítése a hatalomért, fontosabb volt, mint egy normális társadalom felépítése!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük